Gladiátor 2: Ha Orbán Viktor csak egy filmet néz meg idén a hatalomgyárról, ez legyen az

Ha egy hollywoodi sikerfilmet rögtön folytatnak, abban nincs semmi különös, az csak a normális üzletmenet része. Ha negyed századot késik a folytatás, máris érdekesebb a helyzet. Ez már egy másik korszak, úgy a filmes divatok, mint a politikai és a társadalmi körülmények szempontjából. Ha a Gladiátor 2 ugyanúgy nézne ki és ugyanazt mondaná a világról, mint az előzménye, idegennek, bumfordinak tűnne a mai mozikínálatban. Mit talált ki a régebbi és az új film rendezője, az idős mester, Ridley Scott, hogy újra elevenné tegye ezt a római császárkor néhány valós eseményéből és alakjából kiinduló, de egyébként teljesen légből kapott mesét?

A történelmi filmek elsősorban mindig a jelenről szólnak, a jelen problémáit, közérzetét kommentálják akkor is, ha ezer évet repítenek vissza az időben. Az aktualizálás kényszere az új Gladiátorban erősebb, mint az eredetiben, amely bizonyos szempontból inkább időtlenségével tüntetett.

Lehetne érvelni amellett, hogy Ridley Scott alapozta meg a kétezres évek hollywoodi filmjének kinézetét a Gladiátor és a rákövetkező évben bemutatott A sólyom végveszélyben képi világával: a sárgásbarnára szűrőzött snittekkel, az akciójelenetek gyorsmontázsával, a nagyon közel hozott közelképekkel. Az újszerű vizuális stílust leszámítva – amely Ridley Scottnál különben is konzervatívabb maradt, mint öccsénél, Tonynál – viszont a Gladiátor melodrámai hőstörténete fél évszázaddal korábban, a klasszikus Hollywoodban is elkészülhetett volna.

A főhős a Gladiátor 2-ben is régi vágású figura. Rendíthetetlenül nemes lélek, aki ugyanúgy, mint Maximus az előzményben, meggyilkolt szerelméért, tágabb értelemben a békés otthon elrabolt illúziója miatt akar bosszút állni. Az is kiderül róla, mint általában a mesebeli legkisebb fiúkról ki szokott, hogy királyi vér csörgedezik az ereiben, mert ő Marcus Aurelius császár unokája. Ez nem különösebben érdekli. Hanno – korábbi nevén Lucius – az egyetlen a történetben, akit nem mozgat a hatalom megszerzése és megtartása. Érdekli őt a föld, de csak mint tapintható, szagolható, művelhető anyag. Scott feleleveníti és új jelentéssel gazdagítja az eredeti Gladiátor refrénszerűen ismétlődő képét a kezét földdel-homokkal bepiszkoló Maximusról, aki úgy fogja biztosabban a fegyvert. Hanno ugyanezzel a mozdulattal kapcsolódik a talajhoz, az egyszerűséghez.

Ezért fontos, hogy a Russell Crowe hősszerepét megöröklő Paul Mescalnak látványosan fizikai alakítást kell nyújtania. Izzad, erőlködik, fújtat, vérzik – ha tíz évvel ezelőtt készül el a régóta tervezett folytatás, talán Tom Hardy játszhatta volna ezt a karaktert, akinek egyébként időről időre a testszagáról beszélgetnek a szereplők.

Persze Mescalnak sem okoz gondot kisportolt hátán cipelnie a két és félórás produkciót, és még a korábbi szerepeiben, a Normális emberekben vagy a Volt egyszer egy nyárban látott érzékenységéből, törékenységéből is meg tud őrizni valamit.

Hanno sokkal inkább kívülálló ebben a történetben, mint a római seregek parancsnokaként megismert Maximus volt a Gladiátorban, akit Marcus Aurelius az örökösévé, a birodalom első emberévé kívánt megtenni. A Gladiátor 2 Rómája a dekadens válság, a politikai és erkölcsi szétmállás állapotában van, amit néhány hónappal a Coppola-féle Megalopolisz hasonló világképe után megint nyilvánvalóan a mi mostani helyzetünk értékeléseként kell kezelnünk.

A Megalopolisz képzeletbeli „Új Rómát” teremtett, a Gladiátor 2-ben a történelmi Róma legsötétebb oldalát látjuk. A birodalmat pattanásos, elmebeteg nagykamaszok vezetik, Geta és Caracalla ikercsászárok. Őket készül kiakolbólítani a hatalomból a hadsereg tábornoka és annak a felesége – az eredeti filmből ismerős Lucilla, Hanno másfél évtizede nem látott anyja –, de bejelentkeznek újabb trónbitorlók is, illetve Geta és Caracalla egymás közötti viszonya sem nevezhető felhőtlennek.

A Gladiátor 2 a G. Fodor Gábor-i értelemben vett „jó film”: a politológusok által körülírt „hatalomgyár” folyamatos működéséről, e működés kényszeréről, a hatalom megragadásának és megtartásának folyamatos kihívásáról szól.

Scott és újabb filmjeinek forgatókönyvírója, David Scarpa azzal újítják meg az eredeti film történetét, hogy szétterítik az ellenség fogalmát. Amíg a Gladiátorban világos volt, hogy a főgonosz az elvetemült, vérnősző Commodus – Joaquin Phoenixet akkor sztárrá emelte az alakítása –, addig a Gladiátor 2-ben nincsen egyértelmű főellenség. Pontosabban sok kisebb-nagyobb gonosz van, olyanok, akiket Hannónak el kellene takarítania az útból.

Az uralkodó osztály tagjai mind a népi hős útjában állnak. Közülük van, akinek időben megszólal a lelkiismerete, de a legtöbbjüknek nem. Úgy fest, a legmegátalkodottabb figura egyúttal a legszórakoztatóbb, azaz Macrinus, a gladiátorok impresszáriója. Denzel Washingtont megihlette, hogy az ezredforduló népszerű filmjét folytatják, és Macrinusként egy akkori alakításához nyúlt vissza: éppen olyan ördögi jókedvet áraszt magából a jágói szerepben, mint a Kiképzés velejéig korrupt rendőreként. (Azért a filmért Washington Oscar-díjat kapott, és feltehetően most is készülhet a jelölésre.)

Macrinus látja a legvilágosabban, hogy a teljes értékvesztettség korában, a köznapiságtól, az „egyszerű embertől” visszavonhatatlanul elszakadt arisztokrácia köreiben a hatalomnak nincsen más célja saját magán kívül. Hogy is szólt az első film maximusi jelmondata? „Erőt s erényt!” Csak az erő maradt.

Erről a kegyetlen világról és benne a tisztességes emberek helyéről töpreng a kilencvenedik életévéhez közelítő Scott, akiből fél évszázados, néhány remekművel, nagy sikerekkel és komoly hullámvölgyekkel tarkított pályáján időről időre kibújt a szocialista rendező. Ha akad visszatérő főellenség Scott filmjeiben, az éppen a kizsákmányoló nagyvállalat A nyolcadik utas: a Halál Weyland-Yutani társaságától a Szárnyas fejvadász Tyrelljén keresztül egészen a Bor, mámor, Provence londoni tőzsdeközpontjáig. Ellen Ripley, a replikánsok vagy akár a Scott-féle Robin Hood mind olyan forradalmárok, akik ennek a világnak hátat fordítva az együttélés új formáit keresik, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Hozzájuk csatlakozik Hanno, a mezítlábas herceg.

Ám ahogy telik a játékidő, és letisztul, hogy a főhős bosszúhadjárata helyett ezúttal inkább a hatalmi intrikák érdeklik a rendezőt, úgy gyengülnek meg Hanno történetének érzelmi tétjei. Megfakul a csatában megölt kedves emléke, és Mescal karaktere egyre inkább puszta eszközzé válik a történetben, amellyel új utakra lehet terelni a máris bukottnak tetsző Római Birodalmat. A Gladiátorban Maximusra is rábízták egy tervezett államcsíny kulcsfigurájának szerepét, de az az összeesküvés hamvába holt, így Maximus története elsősorban mindvégig az ő személyes fájdalmáról, megfosztottságáról szólhatott.

Emiatt a Gladiátor megőrizte a klasszikus férfimelodrámák érzelmi intenzitását, míg a Gladiátor 2-ben a politikai játszmák hűvös bonyolítása megnehezíti, hogy belefeledkezzünk Hanno saját történetébe.

Ha nagyon leegyszerűsítjük a különbséget, úgy látszik, Scott kamerája most nem befelé, hanem kifelé, a külvilág felé fordul. Mintha ott nagyobb lenne a baj.

Gladiátor 2 (Gladiator II), 2024, 148 perc. 24.hu: 6/10.