Kránicz Bence
George Saunders: Lincoln in the Bardo (Bloomsbury, 2017, 352 oldal)
Nincs kínzóbb gondolat, mint a saját gyerek halála. Ebből a tragikus alaphelyzetből indul a mai amerikai irodalom egyik legfontosabb – rangban közvetlenül nemzedéktársa, Jonathan Franzen mellé helyezett – szerzőjének Booker-díjas regénye. A halott gyermek nem más, mint Willie Lincoln, annak az amerikai elnöknek a fia, akinek alakját mitikussá növesztette az utókor. A Lincoln in the Bardo azonban csak érintőlegesen kapcsolódik a terjedelmes Lincoln-irodalomhoz, és gyásztörténetként sem a klasszikusnak mondható, pszichologizáló irányban bomlik ki.
Sokkal inkább tűnik a Godot-ra várva ihletésében fogant, abszurd drámának, amelyben az evilág és túlvilág között ragadt szellemek társasága kommentálja a tizenkét évesen elhunyt Lincoln-fiú halálát. Willie és Abraham az események perifériáján maradó mellékalak, a fő szólamokat inkább az eltávozni képtelen, egymással és voltaképpen az Úristennel is perlekedő kísértetek adják. A párbeszédes formában megírt, illetve az 1862-es halálesetről tudósító újságcikkeket is magába építő Lincoln in the Bardo szinte drámaszövegként olvastatja magát, és igen kevéssé mondható cselekményesnek. Saunders temetői szomorújátékában felismerni a szerző nyelvteremtő játékait, a korabeli szóhasználat ironikus-posztmodern felelevenítését. Részben a nagy horderejű események jelentéktelen mellékalakjainak főhősszerepbe emelése, részben a kimunkált nyelvi megoldások miatt Tom Stoppard sikerdarabja, a Rosencrantz és Guildenstern halott jutott eszembe Saunders regénykísérletéről. Nem éreztem olyan átütő erejűnek és lefegyverzően kreatívnak, mint a szerző novelláit (a Tenth of December című gyűjteményt olvastam tőle korábban, magyar fordításban nem jelent meg kötete), de a rokonszenvem a kísérteteké, akik rögeszmés állhatatossággal próbálják értelmezni a halál gondolatát. Nem ilyen kísértetek vagyunk-e magunk is?
Rényi András: Rembrandt – A képek színjátéka (L’Harmattan, 2023, 808 oldal)
Remélem, az ELTE művészettörténész professzora megbocsátja nekem, hogy egy közepes amerikai szélhámosfilmből vett idézetre asszociáltam elsőként több értelemben is hatalmas Rembrandt-könyvét olvasva:
Rembrandtot csak Rembrandt tud festeni.
Erre a felismerésre jut az 1997-es Inkognitó műkincshamisító főhőse, amikor bírósági tárgyaláson kellene saját Rembrandt-képét prezentálnia, és innen indul Rényi is. Saját közelítésmódja az általa negyven éve kutatott és tanított festő művészetéhez nem más, mint a „dramatológia” nevű módszer kidolgozása, amelynek segítségével megérthető a Rembrandt-képek drámaisága: a mindenkori nézőre a drámai szituáció lejátszásának feladatát rábízó, itt és most történő képi esemény. Rényi egyértelművé teszi, hogy ezzel az elemzési módszerrel csakis Rembrandtot érdemes értelmezni. Vagyis könyve alanyát magában álló zseninek tartja – ebből a szempontból alapállása akár ódivatúnak is mondható.
