Majdnem pontosan tíz éve jelentette be, hogy visszavonul az élsporttól. Volt ennél élesebb cezúra az életében?
Nem tudom, de az biztos, hogy hatalmas váltás volt. Főleg úgy, hogy én nem egyszerűen sokáig sakkoztam, hanem belenőttem a játékba kisgyerekkoromtól kezdve. A sakk tehát számomra egy szinten volt az anyanyelvvel.
Nosztalgia van önben a lezárult korszak iránt? Hiányzik néha a versenyzéssel járó adrenalin?
Nyilván nehéz volt 33 év után azt mondani, hogy akkor vége, de nem hiányzik a versenyzés. Pedig sokan mondták, hogy légüres térbe fogok kerülni, és hogy ez mennyire nehéz időszak sportolóként, mert teljesen megváltozik az ember rutinja és kizökken az élet a megszokott rendjéből. De én nem úgy váltottam, mint sok élsportoló, hogy egyik nap még csak a versenyzésnek éltem, majd hirtelen teljesen átnyergeltem a civil életre. Az utolsó években már nagyon sok mindent csináltam a sport mellett: 2010-től elkezdtem könyveket írni, kitaláltam a Sakkpalotát, aminek megvalósításán, terjesztésén dolgoztam, cégeknek is tartottam egy-egy előadást, már megszerveztem az első Sakkfesztiválokat, akkor még szerényebb keretek között, csak egy délutáni programként.
És persze neveltem a gyerekeimet, ami eleve megváltoztatja az élsporthoz való viszonyát az embernek, alaposan átrendeződnek ilyenkor a prioritások. Tehát egyre jobban tágult ki a világom, mielőtt 2014-ben eljutottam oda, hogy ez már szétfeszít, így muszáj döntést hoznom, hogy merre van az arra. És akkor úgy döntöttem, hogy a karrieremben a sakktáblán már nagyon sokat bizonyítottam – magamnak, az ellenfeleimnek és a rajongóknak is.
Az egyéb tevékenységeimen keresztül pedig megéreztem, hogy másban is tudok sikeres lenni, ott is tudok hatni az emberekre, örömet szerezni, élményeket adni, és ez a belátás szépen átevezett az életembe.
A sakktáblán kívül viszont nehezebb mérni a sikert, hiszen a játékban az ember mindig tudja, hogy győzött vagy veszített. A könyvírásnál vagy a fesztiválszervezésben ez messze nem ilyen egyértelmű, az emberi kapcsolatokról nem is beszélve. Ráadásul ön a sikerei egyik titkaként épp azt jelölte meg, hogy a lehető legnagyobb célt tűzte ki sakkozóként maga elé: nemcsak a női mezőnyben akart a legjobb lenni, de a férfiak között is. Talált az életben is ilyen világraszóló ambíciókat, vagy már nincs is szüksége rájuk?
Vannak különbségek, amikre rá kellett csodálkoznom, a logika például nem egészen úgy érvényesül az életben, mint a sakktáblán. De ettől még bármit csinálok, gyakran vonok párhuzamot a sakkal, és hasonlóan mérem fel, hol tartok, mi a következő lépés, és mennyit kell még tennem, hogy valamelyik projektem sikeres legyen. Alapjában véve az agyam ugyanúgy működik, mint sakkozó koromban, hiszen, ha egy nyelvet gyerekként megtanul az ember, azt később is akcentus nélkül, tökéletes kiejtéssel beszéli. Én is így vagyok a sakkos gondolkodásmóddal: még nem voltam tizenhárom, amikor a női világranglista első helyén álltam, és már a férfiaknál is benne voltam az első százban. Tehát, mire elértem a tinédzseréveim közepére, már arról szólt az életem, hogy a hajszálnyi különbségek mennyire tudják följebb húzni a teljesítményt.
Ez a maximalizmus jellemző rám az élet egyéb területein is. Ahhoz persze hozzá kellett szoknom, hogy az életben könnyebb megtalálni a win-win helyzeteket, mert a sportra ez nem jellemző.
Egy előadás vagy programszervezés után sokszor úgy érzem, hogy nyertem, pedig nem győztem le senkit, mint egy mérkőzésen. Még akkor is megvan a sikerélmény, ha az előadás nem teljesen a terveim szerint alakult, mert eredetileg többet akartam elmondani. Hiszen a közönség ezzel nincs tisztában, ők elégedettek a hallottakkal. A sakkban nem így megy, ott bele kell adni mindent, és az ellenfél nagyon is tudja, hogy mit akarok, a végén pedig világosan kiderül, hogy nyertem vagy vesztettem. Sőt, az is megesik, hogy nagyon jól játszom, csak az ellenfél még jobban. Az tehát különös felismerés volt, hogy lehet úgy is nyerni, hogy egyszerűen csak beleteszem a munkát. Mert a sportban az van, hogy én is beleteszem a munkát, meg az ellenfél is beleteszi a munkát, ettől függetlenül mind a ketten nem nyerhetünk.
A saját pályafutásával bizonyította, hogy a nők feletti üvegplafon áttörhető a sakkban, de egyelőre senki nem tudott a nyomdokaiba lépni, és hiába lett példakép, sokan a mai napig úgy beszélnek önről, mint arról a bizonyos kivételről, ami erősíti a szabályt. Míg arról napokig lehetne vitatkozni, hogy a férfiaknál Bobby Fischer, Garri Kaszparov vagy Magnus Carlsen a valaha volt legnagyobb sakkozó, a nők mezőnyében ez nem is lehet kérdés. Ez büszkeséggel tölti el, vagy inkább elszomorítja?
Nem a gyerek dönt, milyen irányba indul el, legalábbis ötévesen még biztosan nem. Ebben a korban a gyerekeknek szükségük van támpontokra. Tudom, hogy a mai világban ezt is sokan megkérdőjelezik, de meggyőződésem, hogy a gyerekeknek fontos, hogy legyenek keretek és szabályok, amiknek meg lehet felelni. Ötévesen egy kislány sem tudja felmérni, hogy fiúkkal vagy lányokkal akar játszani, ebben a közeg nagyon meghatározó a számára. Ha a sakkoktató lát egy kislányt, aki tehetséges, és nagyon meg akarja dicsérni, akkor jó eséllyel azt mondja neki: „Annyira tehetséges vagy, hogy még női világbajnok is lehetsz.” Egy fiúnak viszont általában azt mondják: „Annyira tehetséges vagy, hogy akár Magnus Carlsen is lehetsz.”
Ezzel már el is vetettük az egyenlőtlenség magjait?
Ez hasonló különbség, mintha egy kislányt úgy dicsérnénk, hogy „te olyan okos vagy, még diplomád is lehet”, míg egy fiúnak azt mondjuk: „olyan kis zseni vagy, hogy biztos Nobel-díjas leszel.” Egész máshova tűzik ki az elérhető célokat, amiben részt vesznek a szülők, a tanárok, a közösség, mindenki. Egy tizenöt éves lány pedig már nem fog olyan könnyen hozzáállást változtatni, és hirtelen megkérdőjelezni, hogy miért is játszik mindig lányokkal, mikor a fiúkkal játszva jobban fejlődhetne. Félreértés ne essék, ez nem arról szól, hogy kell-e férfi és női sakk. Csak az a kérdés, hogy erősebbekkel akarsz-e játszani, mert egyre nagyobb kihívásokat akarsz, és napról napra jobban szeretnél teljesíteni ezen a területen, vagy sem. Az elején még női játékosok ellen is nyugodtan lehet játszani, csak mindig azt kell nézni, hogy akkor tudok fejlődni, ha erősebb az ellenfelem. Mint mondtam, én tizenhárom-tizennégy évesen már a legjobb női játékos voltam Élő-pontok alapján, ezért araszoltam tovább az erősebb ellenfelekkel játszani, akik történetesen férfiak voltak.
