Csomó zsidó a házamban
– feleli Lefkovics Tamás, a kiérdemesült bokszedző barátja kérdésére, hogy mi az a minján. Egyúttal a Lefkovicsék gyászolnak történetét is frappánsan összefoglalja.
Breier Ádám rendező ugyanis első nagyjátékfilmjében egy fedél alá terel egy csapatnyi figurát, akiknek az életében alapvető fontosságú viszonyuk a zsidósághoz. Lefkovics Iván ortodox hívő lett Izraelben, miután elhagyta Magyarországot. Az apja, Tamás szerint előle menekült el. Tamás nem zsidó, de el kell fogadnia, hogy hazalátogató fia és unokája ortodox szokás szerint akar süvét ülni a szülői házban, elgyászolandó Tamás feleségét, Iván anyját, aki a történet elején hal meg. A szertartáshoz Iván mindennap áthív kilenc másik zsidó férfit is, ez a társaság volna a Tamást eléggé idegesítő minján.
A rendező hosszú éveket készült a Lefkovicsékra, a Csaba Bálinttal közösen írt forgatókönyv már az előző évtizedben is fejlesztési és támogatási programok között keringett. Közben dokumentumfilmeket készített, és bár óvakodnék határozott párhuzamokat vonni az általam ismert két dokumentumfilmje, a Kubába kivándorolt magyarokról szóló Havanna, csak oda meg a Krasznahorkai László portréját adó A báró hazatér alapján, annyi mégis megkockáztatható, hogy kifejezetten foglalkoztatja őt az idősek bölcsessége, az elmúlás közelségében megsejthető tudás arról, hogy pontosan milyen okból is hajtjuk a verklit olyan bőszen.
A Lefkovicsék gyászolnak nem a gyakori sémák szerint osztja ki a szerepeket ebben a témában. Itt az idős apa az, aki nem tud lehiggadni, és a felesége elvesztése felett érzett gyászát is tevékenyen igyekszik megélni – némileg keresett írói megoldás, hogy éppen egy szekrényt akar felépíteni, amit váratlan halála előtt az asszony kinézett magának. Iván, a fiú nyugodtabb és csendesebb.
Őt ugyanis korábban aligha láthattuk ennyire szelídnek, visszafogottnak. Szemüveget adtak rá, meg is emberesedett – nem csak a Made in Hungária izgő-mozgó Mikijétől esik nagyon messze ez a karakter, Szabó Kimmel az utóbbi évekbeli, ellentmondásos hősszerepeiben (1945, Apró mesék) is tettrekészebb karakteret játszhatott.
Színészi alakításokról beszélünk, mert a Lefkovicsék gyászolnak a színészi alakítások köré épül, hasonlóan a kevés pénzből forgatott, kevés helyszínen – itt leginkább csak a süvének helyt adó házban – játszódó magyar filmek java részéhez. Szabó Kimmel és Bezerédi meg a körülöttük felbukkanó profi színészek munkáját Breier ugyanolyan magabiztosan vezeti, mint a két tehetséges amatőr szereplőt. Az Iván kisfiaként látható Leo Gagel és a Tamás tanítványát, az egzotikus zsidó szokásokra elbűvölő nyitottsággal reagáló Ferikét játszó Váradi Roland sem lógnak ki az együttesből. Vagyis színészvezetés szempontjából a Lefkovicsék gyászolnak egyáltalán nem tűnik első filmnek.
Breier nem is ebben a tekintetben, inkább a személyes sérelmek kibontásában vehette volna hasznát valamivel nagyobb rendezői tapasztalatnak. Tamás és Iván között találkozásuk pillanatában megmerevednek a frontvonalak, apa és fiú konfliktusa pedig – amelynek feloldása a történet érzelmi tétje – a játékidő jelentős részében ugyanazon a regiszteren, a kölcsönös megbántottság ridegségében marad. A Lefkovicsék gyászolnak játékideje dicséretesen rövid, így unalmassá mégsem válik a történet.
A történet közege, a zsidó szokások bemutatása is hasonló filmekhez kapcsolja a Lefkovicsékat. Csakhogy amíg Amerikában a zsidó életvilág gyakori filmtéma, addig magyar filmben jóformán egzotikumnak számít. Breier a maguk egyszerűségében és természetességében, a hétköznapokban mutat be zsidó karaktereket, életmódbeli sajátosságokat, vallási szokásokat. Ez máris rokonszenvessé és emlékezetessé teszi a filmet. A háttérben ott van a Magyarországon is jól ismert jelenség, a zsidók nemzedékenként eltérő viszonya a valláshoz és származáshoz – amíg Tamás generációja, amely a Kádár-rendszerben nőtt fel, nem törődött a zsidósággal, addig a rendszerváltás után nagykorúvá vált zsidók nagyobb arányban találtak vissza ehhez a hagyományhoz.
A Lefkovicsék gyászolnak nézőpontja tehát éppen elég különleges ahhoz, hogy a visszafogottan hullámzó és megjósolható fordulatok szerint alakuló érzelmi konfliktust is színesebbé tegye. Ha a zsidó nézők tükröződni látják benne saját, egyszerre hétköznapi és különleges élethelyzeteiket, amiket eddig hiányoltak a magyar filmekből, már megérte elkészíteni. Reméljük, ennél többen is rátalálnak a filmre, és senki nem ijed meg a címbe foglalt, közönségcsalogatónak a legkevésbé sem mondható „gyászolnak” szótól. Végül is tényleg gyászolnak benne.
Lefkovicsék gyászolnak (2024), 85 perc. 24.hu: 7/10.
