Hosszú idő után ismét lehet hallani a Rehab Critical Massról, a fogyatékossággal élők életminőségjavításáért és láthatóságáért rendezett esemény helyett azonban egy dokumentumfilm jelent meg a közösség neve alatt. A koronavírus-járvány alatt még volt egy akció, de azt csak online lehetett megszervezni. Már nem is lesznek felvonulások?
Surányi Judit: Lehet, hogy még lesznek felvonulások és egyéb rendezvényeink a jövőben; amikor 2014-ben elkezdtem a Rehab Critical Masst, az volt a célom, hogy láthatóvá tegyem a fogyatékossággal élő emberek problémáját, azóta érlelődött bennem az ötlet, hogy az érintett emberek világát, problémáit dokumentumfilmben is megmutassam, most ezt is kipróbáltuk, ez van a fókuszunkban.
Láthatóbbak a fogyatékossággal élő emberek egy dokumentumfilmben, mint Budapest utcáin?
Surányi Judit: Az első vetítés alapján azt mondom, hogy most talán minden eddiginél több embernek tudom megmutatni ezt a világot. A felvonulás tök jó dolog, látható, hogy igazi örömünnepek lettek belőle, de ezzel a filmmel sokkal tovább el tudunk jutni, jóval nagyobb nyilvánosságot kaphatunk, így eredményesebben tudunk tenni a mozgássérült emberek életminőségének javításáért. A film személyes közelségbe hozza a fiúkat, átélhetővé teszi a nehézségeiket és a hétköznapi küzdelmeiket az akadályokkal. Alapvetően dokumentumfilmesnek tartom magam, nekem ez a műfaj jön be. Azt tervezzük, hogy a filmet közönségtalálkozókkal vetítjük, ahol további lehetőség nyílik a felmerült témák mélyebb átbeszélésére.
A Nyomikban három kerekesszékes és egy oxigénhiánnyal született srác balatoni nyaralását követhetjük végig. Első látásra nagyon különböző karaktereket, élethelyzetet látunk, mégis feltűnően jó az összhang a szereplők között. Hogy találtad meg a szereplőket?
Surányi Judit: A Rehab Critical Mass szervezése közben ismertem meg a film két szereplőjét, Karcsit (Tóth Károly), és a korábban slam poetry-bajnok Imit (Tunyogi Imre), akikkel később többször is együtt dolgoztunk, és szerveztük a programjainkat, mint a Sorsok irodalmi árverést, a MentálRehab projektet, az RCM Szociális Hackathont – szóval a mozgalmat. Karcsin keresztül ismertem meg később Ricsit (Báder Richárd) , aki csatlakozott a szervezéshez. Biztos pontok lettek az életemben. Zsoltival (Nagy Zsolt) a forgatás alatt találkoztunk, ő Karcsi és Ricsi régi barátja. Szóval szervesen épültek a kapcsolataink az évek alatt.
Ha valaki úgy áll hozzá, hogy most megnéz egy dokumentumfilmet a fogyatékossággal élő emberek problémáiról, az csodálkozni fog: a film úgy mutatja be az érintett fiatalok problémáját, hogy közben végig szórakoztat. Ritkán fordul elő, hogy valaki „nyomikat” néz, röhög, és közben nincs lelkiismeret-furdalása.
Surányi Judit: Nagyjából ez is volt a célunk, azaz megváltoztatni a fogyatékkal élőkről való gondolkodást, közbeszédet. Erre pedig a humor az egyik legalkalmasabb eszköz. Az évek alatt alaposan megismertem a srácokat, tudtam, hogy mire képesek, ha elemükben vannak. Annyira pengén fogalmaztak, olyan viccesek voltak, hogy folyamatosan felvetődött bennem a kérdés: tényleg ők a sérültek? Kimondott célom a filmmel, hogy megváltoztassam a fogyatékkal élőkről való gondolkodást és beszédet. Nem azért nevezünk valakit fogyatékosnak, mert ő fogyatékos lenne, hanem a körülmények teszik azzá. Mindannyian másban vagyunk fogyatékosok.
A filmed címe elsőre olyan, mintha eltávolítanád a problémát, semmint közelebb hoznád. Szándékosan provokálni akartál a Nyomikkal?
Surányi Judit: Tudtam, hogy fel fogják kapni rá a fejüket, részben ez célom is volt. Ugyanakkor az egész stábot, a helyzeteket is szerettem volna ezzel jellemezni. Nyomik vagyunk mindannyian, akik készítettük ezt a filmet – vagy nem tudjuk, hogyan kéne segítenünk, vagy nem teszünk semmit. Ez a kifejezés szélesebb használatban is elterjedt. Másrészt nagyon fontos, hogy itt az érintettek használják magukra, egymás között és én őket idézem. Van az úgynevezett crips-mozgalom, ami arról szól, hogy van egy szó, ami bántó, de ha az érintettek, a „megbántottak” használják, akkor átveszik a szó feletti navigálást, és akkor a szó új értelmet nyerhet. Gyakran nem tudjuk, hogyan beszélgethetünk egy-egy témáról, tabuk lengik körül, pedig pontosan a kommunikáció oldaná fel a hozzáállásunkat, és változtatna a szemléletünkön. Innentől lehet beszélni a poénokról, amelyek áthidalják ezeket az akadályokat.
Hogyan választottad ki a helyszínt?
Surányi Judit: A család badacsonyörsi nyaralójában forgattunk, ami bár nem akadálymentes, korábban már többször összegyűltünk itt és megtapasztaltuk, hogy az akadálymentesítés gyakran szándék kérdése, mert ha szándék van, akkor nagyon sok minden megoldható, áthidalható. Most vittünk profi stábot és technikát, hogy ezt a szemléletet megmutassuk másoknak is.
Akkor ez egy nehezített terep volt. A filmből kiderül, hogy csak egyetlen egy járat van a héten, amivel oda-vissza meg tudják oldani az utazást a nem akadálymentesített, badacsonyörsi nyaralóba. De ezt csak akkor tudják megtenni, ha előre jelzik, hogy szükségük lenne emelőre…
Surányi Judit: …És ha megígérik, akkor sem biztos, hogy van, ahogy erre példa is volt. Egy ilyen balatoni utazás tökéletesen alkalmas arra, hogy bemutassuk, mennyi és milyen nehézségekkel kell szembesülnie egy mozgássérültnek, ha el akar menni például nyaralni.
Surányi Judit: Előfordulhat, hogy a vasutasok – minden jószándékuk ellenére – nem tudják, melyik gombot kell megnyomni a kettőből, hogy leeresszék a rámpát, mert soha nem kellett használniuk. Nem állították őket ilyen helyzet elé. Hasonló a helyzet a buszoknál, ritkán jár alacsonypadlós jármű, és ha mégis, előfordul, hogy egyszerűen nem áll meg. Tudom, hogy nem azzal van baja, aki fel akar szállni, hiszem, hogy nem a fogyatékosság a gond, egész egyszerűen a sofőr még nem került ilyen helyzetbe, ezért inkább nem sodródik bele. Ha valakinek végre lesz kapcsolódási pontja, talán megszereti ezeket az embereket. Azért hiszek benne, mert bennem ugyanúgy lezajlottak ezek a folyamatok. Korábban én sem tudtam, hogy hogy viszonyuljak egy fogyatékkal élőhöz vagy akár egy kerekesszékeshez. Megismertem néhány embert, annyira felszabadító volt, pedig csak én győztem le a saját bénaságomat, a saját határomat. Nekem is sokkal jobb, ha megtörténik ez a felismerés, és azért dolgozom, hogy ez minél több embernél megtörténjen.
A filmben van egy jelenet, amelyben két kisgyerekkel beszélgetnek a szereplők a strandon. Ők teljesen természetesen, a megilletődöttség vagy zavar bármiféle jele nélkül kommunikálnak, viccelődnek, elkérik a kerekesszéket versenyezni. Hány éves kortól lehet szembesíteni a gyerekeket a fogyatékosság témájával?
Surányi Judit: Ez egy nagyon fontos része a dolognak, nincs alsó korhatár. Nekem személyesen is számított, hogy olyan iskolába írassam a gyerekeimet, ahol inklúzív oktatás folyik. Ott minden osztályban van sérült gyermek, mégsem tűnik fel, vagy ha igen, nem ítélkeznek. Abban a bizonyos jelenetben az a legszebb, hogy azoknak a gyerekeknek senki sem mondta el, hogyan kellene viselkedni. Ha beleszakadt volna a rendezői agyam, akkor sem tudtam volna kitalálni ilyen forgatókönyvet. Ez a valóság, csak ott kellett lenni, és az operatőrök is rajta voltak a dolgon.
A beszélgetés ezen pontján megérkezik a film egyik szereplője, Ricsi. Aki egyből a városi viszonyok miatt idegeskedik, majd inkább a közlekedés pozitív oldalára koncentrál.
Báder Richárd: Kálvinról jöttem, ott még jól meg van oldva a lejutás!
Surányi Judit: Mert mi csináltuk…
Ezt hogy érted?
Surányi Judit: Régebben csak Kőbánya-Kispesten volt megoldva az akadálymentesítés, ezért az RCM-mel (Rehab Critical Mass) elindítottunk egy kezdeményezést, hogy minden megállót alakítsanak át. Összefogtunk több szervezettel, csináltunk néhány akciót, később pedig már Tarlós Istvánnal tárgyaltunk, végül javaslatainkat fel is használták a 4-es metró megállóinak kialakításánál. Így most Ricsi kevesebbet késett… Ebből is látszik, hogy ha láthatóvá tesszük a problémát és hallják is a hangunkat, akkor komoly változásokat lehet elérni.
Báder Richárd: Lassan tizenhét éve élek Budapesten, most már sokkal jobb a helyzet. Nagy segítség volt például a Combino és több alacsonypadlós busz megjelenése, tulajdonképpen ezek alkotják a fővárosi tömegközlekedésünk gerincét.
A buszsofőrök mennyire készségesek, ha például le kell nyitni egy rámpát?
Báder Richárd: Ez embertől függ, a buszsofőrökkel kapcsolatban tudok pozitívat és negatívat is mondani. A sofőrök is emberek, van jó és rossz napjuk. Előfordul, hogy már a megállóban látom a sofőrön, hogy szentségel, hogy megint fel akar szállni a nyomorék… De volt, hogy ketten akartunk felszállni egy kerekesszékes barátommal, de csak az egyikünket akarták felengedni, mert a sofőr szerint így szabályos. Írtunk a BKV-nak és kiderült, hogy nekünk van igazunk, elnézést kértek. Látható, sok buszsofőr nem ismeri a szabályokat. De persze sokan vannak, akiknek nem okoz gondot lenyitni egy rámpát.
Egy rámpa lenyitása pár perc, mit tapasztalsz, mennyire türelmesek az utasok?
Báder Richárd: Az emberek többnyire el vannak foglalva a saját dolgukkal. Amikor segítséget kérünk, akkor többnyire segítenek, hála istennek. Persze, előfordul, hogy valaki azt mondja, hogy éppen nem tud – vagy a kedvencem, hogy „Nincs pénzem, bocs”. De többnyire pozitív élményeim vannak szerencsére. De azért még ott nem tartunk, hogy közösen viccelődjünk.
Mástól is elfogadnátok ezt? Tehát, ha egy nem fogyatékos kezdene azzal viccelődni, hogy tedd ki a vészvillogót, mint ti a Nyomikban, megharagudnál rá?
Báder Richárd: Dehogyis! Mi így vagyunk kódolva, így könnyebben tudjuk venni az életnek ezen részét. Ha valami probléma merül fel, akkor nem parázunk rá, hanem megpróbáljuk oldani a feszültséget. Poénokkal könnyebb ezt átvészelni.
Surányi Judit: Klasszikus szóhasználattal élve a tragikomédia az egyik legerősebb eszköz akkor, ha nem tudod, hogy sírj vagy nevess, és a mozgássérültek társadalom által akadályozott helyzetét is csak sírva-nevetve lehet bemutatni.
Még az olyan dolgok, mint a kis dolgok elvégzése is humorosan van tálalva, pedig látható, az egész kávézó élete leállt, amikor ketten el akartatok menni vécére.
Surányi Judit: Vannak, akik inkább katétert használnak. Nem lenne rá szükségük, de úgy legalább biztos, hogy el tudják végezni a kisdolgukat. Külföldön sok helyen úgy oldják meg, hogy egybenyitják a férfi és női vécét, így már több hely van egy kerekesszékesnek. Sok dolog hozzáállás kérdése. Ki kell verni a falat és kész.
Mindegyik szereplő múltjáról, tragédiájáról megtudunk valamennyit a filmben, rólad viszont szinte semmit. Ez miért történt így?
Báder Richárd: Ennek egyszerű oka volt: akkor együtt voltam egy lánnyal, és minden jelenetben közösen szerepeltünk. Azóta viszont szakítottunk, és úgy döntöttünk, hogy nem kerül bele a filmbe. Most szingli vagyok.
Surányi Judit: Az emberek egyből arra gondolnak, hogy akkor az a lány sérült, pedig Ricsinek egy bombázó barátnője volt akkor. Pengébben váltogatják a csajokat, mint gondolnád.
A filmben van egy jelenet, amely megmutatja a másik oldalt, a rémisztő közönyt. Amikor Karcsi odamegy négy lányhoz, és rájuk köszön, ők elfordítják a fejüket és vissza sem szólnak.
Surányi Judit: Én hiszem, hogy ez is csak ismerethiányból fakad. Nagyon ritkán találkozhatunk a mindennapi életünkben ilyen helyzetekkel, ahol magától értetődővé válna a segítés mikéntje, illetve az arról való egyszerű kétoldalú kommunikáció. Ezekhez a helyzetekhez próbálok a filmmel segítséget mutatni.
Báder Richárd: Itt azért sokat számított, hogy Karcsi nagyon lassan beszél, kerekesszékesként azért nem keltett volna ekkora zavart. Szerencsére még mindig többen fordulnak oda, mint akik nem.
Tapasztaltatok túlkompenzációt az emberek részéről?
Báder Richárd: Van, nem csak a csajok között. Túl sokat akarnak segíteni.
Zavar ez téged?
Báder Richárd: Nem, én belül jól szórakozom ezen. Néha szoktam még szívatni is… Nekem is lehet jó és rossz napom, ami befolyásolja a reakciómat.
Mit jelenthet ez a film a sérülteknek?
Surányi Judit: Nekik is egy óriási plusz. Látják, hogy láthatóak. Ezt tapasztaltuk a premieren is. Sokan begubóznak otthon és inkább nem mozdulnak ki. Ők is láthatják, hogy bár küzdelmes lejutni a Balatonhoz, nem lehetetlen és bőven megéri.
Olyan problémák is előkerülnek a filmben, amikkel egy laikus nem nagyon találkozott eddig. Például, mi történik akkor, ha elromlik elől az a kis kerék.
Báder Richárd: Szerencsére nem olyan vészes a helyzet, ha mi meg tudjuk bütykölni, akkor megoldjuk, de ha nem, akkor meg tudjuk javíttatni, igaz, picit időigényes a folyamat. Nekem legutóbb az üléshuzatomat kellett megjavítani, elmentem a háziorvosomhoz, aki receptre felírta a javítást, később ezt a receptet kell bevinni a kerekesszékes szervízbe, és ott akkor kicserélik.
Surányi Judit: A fő akadály az idő. Karcsi táncművészként járja Európát, és amikor például elromlott a joystickja, heteket kellett várni az újra, addig pedig egy csomó fellépést kellett lemondania, tehát anyagilag bukott a dolgon.
Ez is mutatja, hogy valaki nem feltétlenül fogyatékos, hanem a körülmények teszik azzá; nem belőle hiányzik valami, hanem a társadalomból a rámpa a problémához. A BKV, a BKK vagy a MÁV mellett szeretnénk, ha a film eljutna a közintézményekbe is, ami vélhetően így is lesz, hisz az első vetítés óta több iskolából és felsőoktatási intézményből hívtak, hogy beépítik a filmet a tananyagba. Újra elővettük azt a tervet is, hogy esetleg sorozatot csinálunk majd a szereplők vagy új érkezők részvételével. Majd eldől, mi lesz ebből, mi a streamingszolgáltatók felé is nyitottak vagyunk. Annyi izgalmas történet, részlet van, a film viszont ennek csak egy töredékét tudja megmutatni.
