Az autóversenyzés hőskorát össze sem lehet hasonlítani napjaink biztonságos és kiszámítható viszonyaival. Míg manapság már ritkaságszámba mennek a tragédiák a Forma-1-ben és a többi népszerű autóversenyen, addig az 1950-es, ’60-as, de még a ’70-es években is fél lábbal a sírban volt, aki beszállt a guruló szappantartóra emlékeztető versenyautók valamelyikébe. Nem véletlenül izgatja a filmesek fantáziáját az a korszak: Az aszfalt királyai és a Hajsza a győzelemért is egyaránt akkoriban játszódik, míg azt nehezebb elképzelni, hogy Max Verstappen és Lewis Hamilton rivalizálása is megihlet majd egy rendezőt egyszer.
Ebben a korban, egész pontosan 1957-ben játszódik a Ferrari is, Michael Mann filmjében azonban az autóversenyzés csak az egyik cselekményszál, hiszen legalább ennyire fontos Enzo Ferrari turbulens magánélete is, ráadásul a cég veszélybe került jövője is a fókuszban van. Mégis jó okunk van azt feltételezni, hogy azt a szerepet, amit egy másik veterán rendező, Ridley Scott Napóleon-filmjében a csatajelenetek töltöttek be, itt az autóversenyes részek játsszák. A Ferrari ugyan nem akkora vállalkozás, nem követi végig kronologikusan a főhős egész életét, mint Scott tette, hanem csak egy fontos időszakra koncentrál, viszont ahogyan a Napóleon a csatajelenetekben kelt igazán életre, úgy Mann filmje a benzingőzben találja meg önmagát, noha zajlik elég dráma a versenypályákon kívül is.
Persze ez nem meglepő, ha azt nézzük, hogy a most nyolcvanéves rendező védjegyének a remekül sikerült akciójelenetei számítanak, nem elvitatva azt sem, hogy elsőrangúan mutat be megszállott, mindent a céljai elérésének alárendelő karaktereket. Ilyenből most sincs hiány, hiszen
A gyógyíthatatlan betegségben, 24 évesen meghalt Alfredo Ferrari ugyan nem szerepel a filmben, de így is fontos része a cselekménynek. Egy évvel vagyunk a Dinónak becézett fiú halála után, szülei pedig nemcsak, hogy minden nap felkeresik a sírját, de a tragédia a már csak névleg működő házasságuknak is a végét jelenti. Enzo már ideje nagy részét szeretője, Lina házában tölti, akinek még egy fia is született tőle, Piero. Felesége, Laura már mindent tud, kivéve a szerető kilétét, ám hiába romlik meg viszonya a férjével, a Ferrari cég életében még mindig kulcsszerepet játszik, arról nem is beszélve, hogy társalapítóként részesedése is van a cégben. A Ferrarira azonban válságos idők járnak, és az autógyár túlélése a versenyautói sikerességén múlik, ezt azonban komolyan veszélyezteti a nagy rivális Maserati. Muszáj hát jól szerepelni a Mille Miglia nevű, ezermérföldes versenyen, amely Bresciából indul és ott is végződik, de a versenyzők fél Olaszországot megkerülik közben.
Bár az ilyen hollywoodi életrajzi filmek esetében semmi meglepő nincs abban, hogy amerikai színészek alakítják a főbb szerepeket, itt is kicsit fura Adam Drivert látni Enzo Ferrari szerepében, annál is inkább, mert Mann minden másban rendkívüli figyelmet fordít a hitelességre: a filmet valódi helyszíneken, tehát Modenában, Bresciában, illetve Emilia Romagna tartomány egyéb részein forgatták, és a mellékszereplők jelentős része is olasz. A film kedvéért megőszülő Driver olaszos akcentusa viszont zavarba ejtő, de az ő esetében még érthető, hogy egy ilyen költségvetésű filmhez kell a húzónév, akárcsak a Laurát alakító Penélope Cruz esetében, viszont a Linát játszó Shailene Woodley például nemcsak, hogy nem hasonlít Lina Lardira, de még csak nem is hat olasznak. Mindeközben az év egyik kiemelkedő sorozatában, a The Good Mothersben nagyot alakító Valentina Bellè olyan kis szerepet kap a filmben, hogy meg sem kell szólalnia.
Driver mindenesetre a lehetőségekhez képest a magáévá teszi Enzo Ferrari alakját: lehet, hogy kicsit kimértnek és érzelemmentesnek tűnik, és még csak az sem mindig jön át, hogy mit szeret a versenyzésben annyira, de kifogástalanul életre kelti a Szaturnuszként saját gyerekeit felfaló antihőst (az egyik olasz lap hasonlata a Ferrari sokadik halálos balesete után). Mann azonban megmutatja azt is, ahogy az ötvenes években még a gazdagok is mások voltak: Enzo Ferrari nemcsak, hogy a kis Modenában él, de ott jár-kel a városban, bárki elcsípheti a borbélyüzletben vagy a templomban, és még az autója sem hivalkodó.
Pedig a Ferrari egyébként kicsit régiiskolás, nagyívű életrajzi dráma, ahol a látvány elsőrangú: az olasz táj és a városok egyébként is hálás háttér mindehhez, de a versenyautók feltűnésekor egyértelműen magasabb fokozatba kapcsol a film is. Erik Messerschmidt kamerája igazi bravúrokat művel a Mille Miglia jeleneteiben, szebbnél szebb felvételekkel – annál sokkolóbb, ahogy a hírhedt tömegbalesetet is premier plánban mutatja.
Mann nem keres katarzist, Enzo Ferrarit sem láthatjuk megdicsőülni, viszont jó érzékkel választja ki azt az időszakot a Commendatore életéből, amely még éppen elmesélhető anélkül, hogy szétfeszítené egy egyestés film kereteit. A Ferrari elegáns és részletgazdag életrajzi film, amelynek alkotói ugyanakkor nem törekszenek a teljességre, nem is mozgatnak túl sok szereplőt (bár Patrick Dempsey és Jack O’Connell némiképp elvesznek a filmben, olyan kevés szerepük van), de sikeresen érzékeltetik a magánéleti drámákat és feszültségeket, miközben kapunk egy komoly ízelítőt abból is, hogyan működött az autósport abban a bizonyos hőskorban. (Pedig arra ki sem térnek, hogy a filmben felbukkanó és azt túlélő versenyzők többsége is pár éven belül meghalt balesetben.)
Nem véletlen, hogy egyetlen olyan figurája van a sportágnak, aki az erről szóló életrajzi filmek mindegyikében feltűnik hosszabban vagy rövidebben: Enzo Ferrari látható a cikk elején említett két filmben (Az aszfalt királyai és a Hajsza a győzelemért), de készült róla már minisorozat is Olaszországban. A karaktere összetettségét azonban nyilvánvalóan Mann mutatta meg leginkább, noha itt Drivert kicsit elhomályosítja Penélope Cruz alakítása. Mann pedig egyébként is rutinos és jó rendező annyira, hogy egy élvezetes és szórakoztató filmben mesélje el a sztorit, biztos kézzel kiválasztott főszereplőkkel és csodaszép képekkel. A Ferrari a moziból kijövet mégsem nehezedik olyan súllyal a nézőre, mint azt Mann talán szeretné: a lezárás kicsit elkapkodottnak tűnik, valahogy mintha már nem is érdekelte volna annyira, milyen érzéssel állunk fel a székből. De az is lehet, olyannyira sikerült ábrázolnia főhőse érzelemmentességét, hogy ez átragad a nézőre is.
Talán emiatt sem sorolható a Ferrari ugyanabba a kategóriába, mint Mann legjobban sikerült filmjei, A bennfentes vagy a Szemtől szemben, és a főhős karaktere is ismerős lehet a korábbi filmjeiből. De az a könnyedség és mesterségbeli tudás, amivel ezt a történetet elbeszéli, ráébreszthet bennünket: milyen kár, hogy Michael Mann ilyen ritkán rendez már filmeket.
Ferrari, 2023, 2 óra 11 perc. 24.hu: 8/10
