Amikor ezt a cikket írom, már javában az ünnepre készül a család. Meg az utca. Meg a város. A gyerekeim megjönnek a suliból, ledobják a táskát, ajándékokról pusmognak. Azon veszekszenek, Edit milyen süteményeket készítsen karácsonyra. Editnek ezekben a napokban semmire nincs ideje, hajnalban megy munkába, s mikor hazaér, kidőlésig készíti a kézműves ajándéktárgyakat, amiket mohón vásárolnak az ügyfelei, hála Istennek. Megvesznek szinte mindent, majd’ megvesznek ilyenkor a könyveiért, noteszeiért. De közben bejgliből legyen több vagy szilvalekváros hókifliből, édesből vagy sósból, sajtos vagy juhtúrós pogácsa legyen; a vége úgyis az, hogy mindennek lenni kell.
Ebből duzzogva kimaradok, de eldöntöttem, hogy én bizony főzök egy halászlét, mégpedig úgy, ahogy a mama csinálta. Tavalyelőtt még ő főzte. Krémes textúrájú, sűrű és mégis tiszta, nem túl piros, de nem is halvány halászléje volt a mamának, és mindig ugyanúgy csinálta, fejében volt a recept. Én hülye, nem kérdeztem meg, és nem írtam le a módját, amikor pedig meghalt, legkisebb bajunk is nagyobb volt ennél. Tavaly nem ettünk halászlét.
Mindegy, megpróbálom rekonstruálni.
Ötpercenként dúlja fel valami a gondolataimat. Atyaisten, hanyadika van? Most kell kitalálnom az ajándékot, ha elkések, a futár nem ér ide. Fogalmam nincs, mit vegyek Editnek. Ő már biztos készült valamivel. Bakker, még fa sincs. Tavaly az utolsó napra hagytuk, akkor már akciósak a fák, hát olyan is lett, girbegurba, félkopasz; már díszítéskor hullásnak indult. S mintha a satnya ágacskáiról direkt pottyantotta volna le a szaloncukrot, a nyomorultak irigy sértődöttségével. Illata se volt, pedig a fenyőillat, na, a fenyő-, a fahéj-, a mézeskalács- és vaníliaillat, Istenem. Idén egy délceg, tömött, jó családból való fenyő kéne, de francnak van kedve-ideje nekivágni a latyakban, végigjárni a fenyősöket, morcogva parkolót keresni, a procedúra fél nap, és mire hazaérek, utálom a világot.
Mindenesetre elszaladok a halashoz, alig van már rendes halas ebben a rohadt városban, hát se halaprólék, se belsőség, se tej, se ikra, se fej; egész pontyot tud adni, pár órája jött az áru, de elkapkodtak mindent. Nem este kell jönni, hanem napközben, emeli fel intőn a mutatóujját a halas. Jó, adjon azt, ami van.
Az alaplé eleve többféle aprólékból készült, a szeletek meg gyönyörű, fehér harcsa- vagy amurfiléből. Én meg itt állok egy szál jókora ponttyal, el is megy a kedvem az egésztől.
Rohamosan pusztul a világ.
Tavaly kezdtem foglalkozni a világvégével. Volt egy beszélgetés, talán másfél óra, és én közben szépen rájöttem, hogy a világvége nem az, ami majd eljön egyszer, hanem az, amiben élünk. Ennek a civilizációnak így csak évtizedei vannak hátra, aztán meghal, mint egy öregember, akinek túlhasználódott a szervezete; elvergődik még kicsit a lélegeztetőgépen, aztán rándul egy utolsót. Ezek most csúnya, egyre csúnyább idők. Háború, éhezés, szomjúság, menekülés, globális mészárszék, az emberi természet sötét oldalának, a fellázadt természetnek, az Isten haragjának a tombolása, a sátán idegbajos táncrohamai.
Jaj a terhes és szoptató anyáknak azokban a napokban, mondja Jézus. Imádkozzatok, hogy a ti futásotok ne télen legyen, mondja.
A mi futásunk bizony télen van.
Gelencsér Andrással beszélgettem másfél órát, és utána sírva jöttem haza. Légkörfizikus, kémikus, akadémiai tag, tudományos autoritás; kedves és higgadt szavakkal vezette le, hogy szerinte elkéstünk. A dolog, mondta, tulajdonképpen fájdalmasan egyszerű: nem sok válság van, hanem egy, a civilizációs válság. Túlfogyasztás, túlságos élet, túlságos mobilitás, túlságos prosperitás, túlságos egyenlőtlenség: a nyolcmilliárd emberből csaknem egymilliárd konkrétan éhezik, persze ők is szeretnének túlfogyasztani, csak nem jut miből.
Nem a légkör meg a bioszféra van végzetes válságban. Az ember válságából fakad minden egyéb, a járványok, az erőforrásokért vívott háborúk – minden háborút erőforrásokért vívnak –, az éghajlatváltozás, a klímakatasztrófa, a fajpusztulások. A bolygó mindezt túl fogja élni, de mi, legalábbis ennyien, biztosan nem. Ahhoz magunkat kéne megváltoztatnunk, a szemléletmódunkat, és ennek jelei sincsenek.
Vannak ezek a kommunikációs könnyűdrogok, hogy zöld átállás, szélkerék, napelem, elektromos autó, fenntartható fejlődés és világbéke, ezekről lehet jókat konferenciázni, aztán felébredni zúgó fejjel a rohadék valóságra. A valós számok halmazán a képletnek nincs megoldása, mondta a professzor. Nem volt a hangjában rezignáció vagy pátosz, semmi, ami ezekhez a szavakhoz illett volna, csak a kutató elköteleződése a tények iránt. Számára a világvége nem érzelmi, hanem tudományos kérdés. Nincs annyi nyersanyagkészlete a bolygónak, amennyi egy ilyen tempójú gazdasági növekedést kiszolgálhatna még néhány évtizedig.
Nincs már elég koncentrált foszfát, hogy ennyi embert el tudjon tartani a kizsigerelt termőtalaj. Nincs elég homok, hogy ennyit betonozhassunk. Nincs elég ritkaföldfém ennyi akkumulátorhoz, és elég vas sincs. Az úgynevezett zölderőművek építéséhez iszonyatos mennyiség kellene ezekből, ráadásul iszonyatos mennyiségű további szén-dioxidot kellene fecskendezni a légkörbe.
Mondhatni, a kígyó önfarkába mar.
Ha holnapra megváltoznánk, beérnénk kevesebbel, nem közlekednénk és szemetelnénk ennyit, nem használnánk autót, üzemanyagot, csak végső esetben égetnénk a villanyt, akkor természetesen megmenekülnénk. De a reklámok elhitetik velünk, hogy szükségünk van mindarra, amit megveszünk, aztán teleszórjuk újrahasznosíthatatlan műanyag és fémhulladékkal a tengert, meg az egykor szép tájainkat.
Pedig mindannak, amit megveszünk és eldobálunk, a negyedére sincs szükségünk.
A reklámokat, mondta Gelencsér, és mondják sokan mások is: a reklámokat kéne betiltani, meg ezt, meg azt, meg a túlfogyasztást.
Szerintem ebben tévednek. Valóban úgy rendeztük be az életünket, mintha nem lenne holnap, valóban elhittük, hogy a fogyasztás hosszú távon is boldoggá tesz, de mindezt nem háttérhatalmaknak meg globális elitnek hittük el, akik a reklámokon keresztül el akarnak vakítani. „Ők” ugyanis nincsenek. Illetve ők is mi vagyunk. Mindezt magunknak hittük el. A reklámokat is mi készítjük magunknak.
Szaporodjatok, sokasodhatok, és töltsétek be a földet, mondta Isten a Paradicsomkertben a bibliai hagyomány szerint. A parancsnak ezt a részét betartottuk, túl is teljesítettük. De van a parancsnak másik része is: hogy az ember „őrizze és művelje” a kertet. (Teremtés Könyve 2,15.) Vagyis, hogy az ember az Úr nevében, gondos gazdaként bánjon a természettel. Ezt valahogy kihagytuk.
Nem az a legfontosabb kérdés, hogy szükség van-e valójában arra, amit megveszünk. A legfontosabb kérdés az, hogy miért vesszük meg.
Azért, mert a fogyasztástól, a szerzéstől, a birtoklástól érezzük igazán, hogy élünk, illetve túlélünk. Az nyer a küzdelemben, akinek van, és az veszít, akinek nincs.
A fogyasztás kompetens voltunk érzetét kínálja. Lám-lám, fogyasztó vagyok, aki elő tudja teremteni a javakat, és tud választani – mert nem lúzer – ponty és harcsa közt. Lám, olyan vagyok, mint Isten: javakat (elő)teremtő és birtokló, jónak és rossznak tudója. És igen, a fogyasztás bizony boldoggá tesz. Amikor valamit megszerzünk, elárasztja az agyunkat az endorfin. És mivel endorfinfüggők vagyunk, fogyasztásfüggők is vagyunk.
Mondd egy drogosnak, hogy fogyasszon kevesebbet.
Évek óta vergődtem, Editnek a haverjaim is azt mondták már, hogy figyelj, hagyd ott ezt a csávót, ebből már nem lesz ember. Fogyasztottam mindent, amihez hozzáfértem, piát, zöldet, hernyót, teát, lecsót és spurit (ha nem tudod, mik ezek, az jó); tisztában voltam vele, hogy ezek a dolgok megölnek, de nem bírtam abbahagyni.
Ha elmentem anyámékhoz, hogy lehúzzam őket, a mennyezetet bámulva hallgattam végig a litániát arról, hogy le kéne állni, és tudni kéne a mértéket, és milyen dolog már ez, és most adnak tényleg utoljára, de ők is tudták, meg én is, hogy nem tudnak nem adni, én meg nem tudok nem kérni, úgyhogy csak bámultam a mennyezetet, hogy ne kelljen az anyám kétségbeesett arcát bámulnom, ha már a kétségbeesett hangját hallgatnom kellett. Mind tudtuk, hogy mi lesz a vége, hogy odaadja a mama a pénzt, én meg adok neki egy puszit, elköszönök és elhúzok.
Edit nem litániázott, sosem mondta, hogy álljak le. Fogta a homlokom, ha hánytam. Simogatott, ha a sarokban összegubózva reszkettem az aktuális elvonástól. Magától értődő, pátosz nélküli ragaszkodás, megkérdőjelezhetetlen és felülírhatatlan. Tudtam, hogy nem fog kirúgni; ő is tudta, hogy mindig szeretni fogom; és még ez is kevés volt ahhoz, hogy leálljak.
Egy ideje eljártunk templomba, mert jól beszélt a helyi prédikátor. De folyton azt éreztem: nem vagyok ide való. Ezek rendes, ártatlan emberek, hozzám képest legalábbis. Tudod, az van, hogy a drogos nem jó ember. Mindenkit manipulál, és lehúz, akit csak tud. Közben tudja, hogy ez szemétség, meg is fogadja, hogy holnaptól minden másként lesz. Volt a közeli kocsmában egy Andor nevű faszi, ő mondogatta: amit megiszok, az az enyém. De valóban, mi más lenne a birtoklás teljessége, mint megenni vagy meginni valamit? Akkor érzem, hogy tényleg vagyok, mondogatta Andor, ha elérem a szintemet, ki vagyok bélelve, már nem vagyok szomjas, és megnyugszom. Már a kocsmatársak is mondták, hogy Andor, túl vagy a második szívműtéten, sárga a képed, mint a libafos, hát ne igyál, mert megdöglesz. Ha nem iszok, abba döglök bele, felelte ilyenkor Andor, és egy nap az a hír fogadott a kocsmában, hogy az árok menti sövényre akadva találták meg lila fejjel, a mentősök megpróbálták újraéleszteni, de nem sikerült.
Az emberek hümmögtek, kocogtatták a poharukat a körmükkel, és volt, aki nagyokat bólogatott, hogy hát jól van, ez a rendje.
Egy gazdag embernek bő termést hozott a földje. Így gondolkozott magában: Mit tegyek? Nincs hova betakarítanom a termésemet. Majd így szólt: Ezt teszem: lebontom a csűreimet, nagyobbakat építek, oda gyűjtöm be minden gabonámat és javamat, és ezt mondom a lelkemnek: Én lelkem, sok javad van sok évre félretéve, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál! Isten azonban azt mondta neki: bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál?
Jézus meséli ezt a példázatot a tanítványainak. (Lukács 12, 16-20.)
Már jó rég bennünk éghetett a vágy, hogy ne kelljen naponta életveszélyes és bizonytalan harcokba szállnunk élelemért, csecsebecséért, rabszolgákért, játékokért, saját istenekért, hát felfedeztük a mezőgazdaságot, aminek a lényege, hogy többet is meg tudok termelni, mint amire szükségem van. Elkezdtünk tartalékolni. Persze a majomkolóniában is tartalékolnak, de a mi fajunk csúcstartó a tartalékolásban. A városépítő civilizáció eszményképe a tartalékoló ember, akinek a csűrjei és magtárai roskadoznak. És ha néha valamennyi rárohad, annyi baj legyen, a maradékot kidobjuk; csak most legyen tele a magtár, a verem, a szekrény, a spájz, a hűtő.
De közben áhítozunk a természet békéjére, mert az olyan jó.
Csakhogy a civilizáció és a természet közt végső soron semmiféle lényegi különbség nincsen. Ehhez a különbségtételhez – mármint hogy a civilizáció bűnös és rossz, a természet pedig ártatlan és jó – csak doktriner ideológiák hívei, jótét álmodozók ragaszkodnak: BMW-proletariátus, lattézó balosok, KTM meg Cube bringákkal cikázó belvárosi vegánok, az élet nyertesei, akik megvetik a disznóvágó falusi embert.
A civilizáció a természet kiteljesedése. Azért hoztuk léte, mert ez a genetikai programunk.
Azért formáltuk pont ilyenné, mert pont ilyenek vagyunk. Nincs a világban semmiféle igazságosság és egyenlőség, hiszen bennünk sincs, csak szeretjük elhitetni magunkkal, hogy van. Ahhoz, hogy a zöldvegán divatmajom zavartalanul értekezhessen a kávézóban arról, hogy minden élet egyenlő, alatta a csatornákban milliószámra kell kiirtani a patkányokat és elképesztő mennyiségű egyéb kártevőt. A kávéültetvényeken gyerekmunkások dolgoznak éhbérért. A természetes környezet illúzióját keltő faenteriőrhöz erdőket kell letarolni. De az élet nyertesei olykor vannak oly pofátlanok, hogy a minden lény iránti szolidaritásról szónokoljanak. Ha az értelmiségi konferenciáról hazaigyekvő bekonyakozott posztmarxista megbotlik egy csöves üszkös lábfejében, bosszankodik, rendel egy taxit, és másnap tovább írja a dolgozatát az egyenlőségről.
A koldusok viszont sosem marxisták, sosem baloldaliak, csak koldusok. Nem ideológiákra van szükségük, hanem az irgalom egyszerű megnyilvánulásaira: kajára, ruhára, jó szóra, szeretetre. És nem olykor, évente egy ételosztáskor, nem csak alamizsnálkodó karácsonyi hangulatban, amikor kiírhatjuk a fészre meghatottan, kis lájkpuszikat gyűjtve, hogy milyen jó fejek vagyunk.
Ők a gyengék, a vesztesek, akiket maga a természet, az emberi természet sikált le a hordáról.
A természetben nincs semmi jó és nemes, mert a természetnek nincs morális dimenziója. A „természet békéje” nettó hülyeség. A természet dinamikus egyensúly, kaotikus rend, permanens háború, élethalálharc. A gyökerek lassú küzdelme a talajban, ahogy próbálják megfojtani egymást. A „cuki” állatok, ahogy szenvtelenül, rutinszerűen gyilkolnak: vagy te, vagy én.
A minden élet tiszteletéről papoló hülyegyerek, aki szerint „kártevők nem léteznek, ez csak emberi kitaláció”, csupán addig papolhat erről, míg a szervezetében lakozó élőlények milliószámra ölik egymást. A T-sejtek, az immunrendszer villámgyors gyilkosai, felkutatják és hezitálás nélkül kivégzik a betolakodó kártevőt. A falósejtek, más néven fagociták a fogyasztás révén védik meg a szervezetet, amennyiben a károsnak ítélt baktériumot egyszerűen felzabálják. Persze, ha a kórokozó erősebb vagy cselesebb, ő pusztítja el az immunrendszer ellene kivezényelt mikrobáit, végső soron a szervezet pusztulását okozva.
Elhittük, hogy ennél azért többet tudunk. És tévedtünk. És több esély nincsen.
Gelencsér után kerestem a cáfolatot. És akadtak sorra kutatók, akik azt mondták, Gelencsér őrültséget beszél, mindenki nyugodjon meg. Takács-Sánta András humánökológus szerint nem lehet előre jósolni semmit, túl bonyolult rendszer ez a mi világunk. Majd szépen, lépésről lépésre kibontakozik egy másfajta gondolkodás, és alulról, demokratikusan kiépülhet egy jobb, mértékletesebb világ, csak dolgozzunk rajta. Antal Miklós közgazdász bízik benne, hogy a technológiai fejlődés, a megújuló energiák forradalmasíthatják a világunkat, ha következetesen átállunk rájuk. Nem tudom. És velük szemben: Szathmáry Eörs evolúcióbiológus, Szalóczy Zsolt fizikus, Pálfy József geológus, Molnár László meteorológus – kutatók sora mondta el, hogy Gelencsérnek miért van igaza.
Persze, ettől még személyes döntés marad, hogy ki kinek hisz. Fura egy jószág ez a tudomány is azért.
A mama egy békési tanyán nőtt fel, Töviskespusztán. Nagyon nehéz, sok törődéssel járó élet volt az, de például a hulladékot vagy a pazarlást nem ismerték. Nem akarom romanticizálni a múlt század döngölt padlós, szalmán alvós, bolhás-tetves tanyavilágát, hiszen nem volt ott orvos, messze volt az iskola, a gyerekek egymás elnyűtt cipőit hordták, és, ha az időjárás miatt épp nem volt jó termés, éhezni kellett; mindezek tetejébe pusztított a pálinka, az öngyilkosság, a családon belüli erőszak, úgyhogy anyám 17 éves korában felmenekült Pestre egy gyárba dolgozni. De a tanyán nem ismerték a hulladékot, sem a túlfogyasztást; a krumplit vékonyan kelletett hámozni, és a héja ment a trágyadombra.
És, persze, halászlét főztek a Berettyóban termett, de piacon vett halból.
Én úgy nőttem fel, hogy a pazarlásnál nagyobb bűn nem létezett. Ételt nem dobunk ki, és nem veszünk többet, mint amennyi feltétlen kell. A kertvégi kisházban, ahol most ezeket a sorokat írom, itt tömte anyám a szerencsétlen, fulladozó libákat; az udvaron folyton szárnyasok bóklásztak. Ahol most a sufni áll, disznóól volt, mellette a rémfa: masszív gerenda kiálló vaskampókkal, erre akasztották a félbevágott disznót, átszúrva a csülköt a csont és az ín között. A rémfa megvan még egyébként, a fiaim szoktak rajta húzódzkodni. És itt állt a füstölő, ahonnét csodás kolbászok és svábosan készült, zsömlés hurkák költöztek a padlásra télire.
Morogva, dühöngve dobálom ki olykor a megpenészedett pizzamaradékot. Ha ezt a mama látná, mondom ilyenkor, és érzem, milyen nevetséges vagyok. Hiszen mennyire vágytunk rá, hogy túlfogyasztók lehessünk! Hogy utáltam a szüleim kuporiságát! Arról álmodtam néha, hogy szerzek egy csomó pénzt, elmegyek a tétényi Nefelejcs cukrászdába, ahol émelyítő fagyikat és sütiket lehetett kapni, és felzabálok mindent.
A Gelencsérrel való beszélgetés feldolgozása abban állt, hogy egyrészt mohón falni kezdtem minden elérhető tudományos irodalmat, ami a témában mérvadó, másrészt elgyászoltam a világot. Közben kuporgatós lettem, spúr; ez se kell, meg az se. Jó a régi mobiltelefon, míg szét nem esik. Átlökdössük a vizsgán a huszonéves kocsit. A konyhai dolgokból főképp a maradékgazdálkodás érdekel: néha összeszedem a hűtőből a régi, de még ehető diribdarabokat, és kitalálom, hogy lehet belőlük rendes ételt készíteni. Megint termelünk a kertben paradicsomot, paprikát, uborkát, cukkinit, és vigyázok nagyon a gyümölcsfákra, és kiterítem a komposztgödör tartalmát a földre, és mindeközben úgy érzem, teszek valamit azért, hogy.
Nem tudom, miért.
Minden évben korábban érjük el a túlfogyasztás napját: a pontot, amikor többet fogyasztottunk, mint amennyit a bolygó megtermelni képes. (Ez idén augusztusban már megtörtént.) Ez azt jelenti, hogy olyan hitelből élünk, amit már nem tudunk visszatörleszteni. Miközben a klímavédelmi konferenciákon az okosok évtizedek óta ilyen meg olyan egyezményekről szövegelnek, a szén-dioxid-kibocsátás töretlenül növekszik, és léteznek átbillenési pontok, ahonnan nincs visszaút. Néhány évtizeden belül le fog állni az észak-atlanti bukóáramlat, és megszűnik a mérsékelt égöv, nem lesznek más évszakok Európában, mint fagyos tél és forró, aszályos nyár. A talaj már most nem képes annyit adni, hogy elég legyen.
Szathmáry professzort kérdeztem, hogyan kell elképzelni a végét. Az evolúcióbiológus azt mondta, nagyon egyszerű: elmegy az áram és nem jön vissza. Megállnak a liftek az épületekben, meg a metrók az aluljárókban, tele emberrel. Megállnak a lélegeztetőgépek, kiolvadnak a hűtők, nem nyitnak ki a boltok, megszűnik az információcsere, nem lesz mobiltelefon meg számítógép, nem lesz közigazgatás, egészségügy, oktatás, rendfenntartás és közlekedés, nem lesz semmi, csak kétségbeesett és dühös futkorászás, rablás, gyilkosság, menekülés és pusztulás. A civilizációnk árammal megy, és egyre nehezebben termeljük meg az áramot. Ha nincs áram, a rendszer néhány hét alatt összeomlik.
Az iskolákban meg az otthonokban, amíg lehet, erre kéne megtanítani a gyerekeket.
A bűn és a halál úgy keletkezett a bibliai őstörténet szerint, hogy az ember fogyasztani kezdett. Megette a gyümölcsöt, amiről Isten azt mondta, hogy halálos. A kert minden fájáról szabadon ehetett, de neki a tiltott gyümölcs kellett, mert „szemre kívánatos” volt. A sátán, amaz ősi kígyó így bátorítja Évát: dehogy haltok meg! Egyszerűen csak tudja az Isten, hogyha esztek belőle, ti lesztek a jónak és rossznak tudói, olyanok lesztek, mint ő. Az ember elfogyasztotta a halálos gyümölcsöt, és kiűzetett a Paradicsomból ide, ahol most vagyunk.
A természet akkor vált az ember gyilkosává, az ember akkor vált a természet gyilkosává, a gyilkosság akkor vált az ember természetévé. Ádám fia, Káin ráront a testvérére és megöli.
Óriási tévedés, hogy a természetpusztítás valami modern dolog. Az ókori hellének a flottáik építése végett tarra vágták Attika hegyoldalait. Az európai őserdők többségét nem a XX. században, hanem még a kora középkorban vágtuk ki. A bölényeket már az indiánok is irtották, nemcsak a gyarmatosítók, csak az utóbbiak hatékonyabbnak bizonyultak. A folyamat nem az iparosodással kezdődött, de az iparosodás gyorsította fel, és azóta is gyorsul.
Elvileg egy háromnapos ünnepről beszélünk, mégis: a karácsony ökológiai lábnyoma az éves környezetterhelés közel hat százaléka. Az eleve kidobásra készült műanyag vackok tömeggyártása révén konkrétan hulladékot gyártunk. Amerikában 25, Nagy-Britanniában pedig 30 százalékkal több szemét keletkezik ebben az időszakban; karácsony után körülbelül egymilliárd képeslap kerül a kukába. A világon a játékipar kapacitásának több mint fele már a decemberi ünnepekre koncentrál. Ebben az időszakban állítjuk elő és hajítjuk ki a legtöbb kaját. Ekkor használjuk el a legtöbb áramot. Ekkor fűtünk a legtöbbet, ekkor égetjük el a legtöbb üzemanyagot. A karácsonyipar szezonja már októbertől elkezdődik, és az ajándékozás gyakran manipulációs technika, hatalmi játszma, a zsaroló pozíció megszerzése, sok esetben kelletlen kényszer.
A karácsonyi stressz valós probléma; feltorlódnak a feladatok, rohamosan fogy a pénz, mindenütt tömeg, tülekedés és kurvaanyázás, semmi nem úgy jön össze, ahogy elterveztük, el kell menni a kellemetlen nagybácsihoz is, hiszen mi lesz, ha megsértődik; nem tudjuk, tetszeni fog-e az ajándék, nem tudjuk jól kezelni, ha olyasmit kapunk, ami nem tetszik; és ahelyett, hogy normálisan kipihennénk magunkat és ünnepelnénk boldogan és felszabadultan, halálosan ki tudunk fáradni és égni a végére.
De hát ez a drogos viselkedés.
Az a gyümölcs hallucinogén szert tartalmazott, ami beépült az ember örökítőanyagába. Ezt nevezi a teológia eredendő bűnnek. Megnyílt a szemük, és észrevették, hogy mezítelenek, és szégyellni kezdték magukat – így írja le a drog első hatását a Biblia. Addig csak partnerek voltunk, attól kezdve már ellenfelek is vagyunk. Isten számonkérő kérdésére Ádám a történtekért Évát okolja, Éva meg a kígyót, aki addigra már nincs is ott. Megjelenik a félelem: Ádám máskor boldogan szaladt az Úr elé, most megijed tőle, és elbújik egy fa mögé. Ez egy igazi bad trip.
És ebben a Paradicsomon kívüli állapotban áhítozunk a régi kert igazi gyümölcseire, különösen az élet fájának enyhet adó termésére, de azt kérúb őrzi egy rohadt nagy lángpallossal. Azért vagyunk túlfogyasztók, mert nem tudunk annyit fogyasztani, hogy ne maradjunk éhesek, szomjasak és kiábrándultak.
„A bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet.” (Róma 6,23.) Az Isten ajándéka, hogy emberré lesz egy nyomorgó, kiszolgáltatott csecsemőben, és felsír a motoszkáló betlehemi éjszakában a csillag alatt.
Azért nem tudtam megtérni Krisztushoz, mert úgy éreztem, nem vagyok méltó hozzá. Huszonéves koromban kezdtem bújni a Bibliát, nagyon vonzott, főleg a Hegyi beszédet olvasgattam Máté evangéliumából; a Jézus-karakter bölcsessége, humora, ereje és tisztasága lenyűgözött. Tiszta víz, mindig ez jutott róla eszembe. De úgy éreztem, hiába járok a jó beszédű papot hallgatni, ez a megtérés nekem nem fog összejönni, mert retkes vagyok, bűnös, az Isten meg tiszta. Úgy gondoltam, míg iszom és drogozom, a szent Isten nem tud velem mit kezdeni.
És az egyik istentiszteleten rosszul lettem, baromi másnapos voltam, rám tört egy pánikroham vagy mi, egyfajta testenkívüliség, fulladoztam, hallucináltam. Kimentem, utánam jött az Isten angyala, és azt mondta magáról, hogy orvos.
Stierbach Imrének hívták, nem él már szegény. Megtapogattam, hogy valóságos-e, és mikor meggyőződtem, hogy nem érzékcsalódás, lmakogtam neki, hogy rosszul vagyok, hívjon mentőt, vizsgáljon meg, csináljon már valamit, az Isten szerelmére! Azt mondta, egyelőre csak üljünk le és dumáljunk. És kérdezte, mi a bajom valójában. Én meg elmondtam, ömlött belőlem a szó, mintha egy csapot tekertek volna ki. És amikor már kijött minden, bőgtem, mint egy kisgyerek.
Azt mondta, félreértésben vagy, nem kell megváltoznod, micsoda hülyeség ez,
Sok imát elmondtam azelőtt is, de azt hiszem, akkor imádkoztam először igazán. Azt mondtam az Istennek, hogy Uram, ha ezzel a reszkető szarkupaccal, amivé lettem, tudsz még kezdeni valamit, hát itt vagyok. És nem nyílt meg az ég, nem hallottam angyalok énekét, csak elmentem fáradtan haza, közöltem Edittel sokadszor, hogy mostantól nem iszom és nem drogozom (törődötten legyintett), aztán lefeküdtem aludni, és másnap új életre ébredtem. Nem voltak elvonási tüneteim, nem is sóvárogtam többé. Elkezdtem Jézussal élni. Eljutottam a tiszta vízhez, és nem kellett más. A hiányérzet megszűnt, a következő években nem ittam egy kortyot sem.
Nem lettem jobb ember egy fikarcnyit se. Nem is vagyok jó keresztény, sokszor marcangol a kételkedés, nem hasonlítok Jézusra, néha morózus vagyok és beforduló, néha trágár, olykor mardos a kétely, sőt olykor vissza is esem bizonyos függésekbe, ezt most nem részletezném. Az egyházamat otthagytam azóta, vagy az egyházam engem. Rengeteg csalódás ért, de Jézusban sosem csalódtam. Isten közelsége oly igen jó nékem, mondja a zsoltárszerző (Zsoltárok 73:28), és ez az élmény, mármint az ő közelsége, leírhatatlan. Mysterium tremendum.
Ez az a félelmetes és hatalmas szeretet, ami megjelenik a jászolban.
És aztán, a szolgálata végén, hogy beteljesedjék az Írás, kiviszik a városon kívül egy szeméttelepre.
Leértékelt áru lett az Isten, hulladék, aki nem kell senkinek. Jézus, aki előtt királyok hódoltak Betlehemben, most ott hörög és vonaglik a vércsatakos golgotai rémfán.
Istenem, miért hagytál el engem, nyöszörög az Atyának, akivel igazában egy.
Ez a misztérium, amiben a logika megbicsaklik, de ami, épp ezért, teret enged a hitnek.
Az Isten megbocsátja, hogy felzabáltuk egymást és a világot, sőt: odakínálja Krisztusban önmagát, eledelként. Tessék, fogyasszatok. Fogyasszuk el szépen magát az Istent. Ez a teofágia, az istenevés. Erről szól az eucharisztia. Így beszél Jézus:
Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nincsen élet tibennetek. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne. (János ev. 6.)
Éhes és szomjas a világ.
Ülök a fa alatt, olvasok. Azt hiszem, a Nemo kapitányt. Tízéves lehetek, legfeljebb tizenkettő. Illatok kavarognak. Pislákolnak az égők. Néha kifordítok sztaniolhéjából egy zselés szaloncukrot, és elrágom lassan. Nagy kupac újkönyvszagú könyv az ajándékom. A konyhában sül a rántott hal, elkészült a halászlé, abból a halból, amit apám fogott a Dunán. A mama szól, hogy jöhetek. Még él a bátyám is, kint röhögcsél apámmal. Van egy ilyen emlékem a boldogságról.
Az Apokalipszis, vagyis a Jelenések könyve odáig megy az allegóriák halmozásában, hogy a vége után, amikor az új kezdődik, a Bárány trónusából árad az élet vize, és ott fog állni az élet fája is, amelytől elűzettünk; fogyaszthatjuk a termését, és a levelei meggyógyítják a népeket. „És letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.”
Nem akarok értelmetlen ajándékokat sem – hasznos kis vackok jöhetnek –, csak nyugalmat, beszélgetést, öleléseket. Szeretetfüggő vagyok, ahogy mindannyian.
Miközben ezt írom, Edit megvette a fát. Ahogy gondoltam, afféle csotrogány megint, de olcsó volt legalább. Megjött a suliból a legkisebb fiam, ez a jóképű angyal. Majd csinálok valami halászlét, olyan lesz, amilyen lesz. A mamafélét nem tudom megismételni, és nem is kell. Szétmállik a múlt, a jövő pedig metafizikai fogalom. Nem tudom, mi lesz, de nyugtat a tudat, hogy az Isten tudja, és végül minden kisimul.
Csikorgó hideg van, és békés, csendes az éj.
