„Mundus vult decipi” vagyis „A világ azt akarja, hogy becsapják” – így szól a Vadasszony egyik mottója, majd demonstrálja is ezt a tételt az öldöklésbe süllyedő Antwerpen tragédiáján keresztül. De miért akarjuk annyira, hogy becsapjanak minket?
Talán azért, mert mi, emberek, megszállottjai vagyunk a történeteknek. Szükségünk van rájuk a túléléshez, és ahhoz, hogy értelmet adjunk a világnak, valamint a saját létezésünknek. A becsapás is sokszor történetekben gyökerezik, így az irodalomhoz is sok köze van és maga a politika is ezen alapszik, hiszen társadalmi berendezkedéseinket is néhány illúzió tartja össze. A 16. századi Antwerpenben két nagy illúzió volt, amelyek végül összecsattantak és felszámolták egymást. Az egyik illúzió az volt, hogy a kereskedelem és a gazdasági prosperitás megteremti az egységet. Ez bizonyos fokig meg is valósult, elvégre a korabeli Antwerpent az északi reneszánsz New Yorkjaként is jellemezhetnénk.
Óriási befolyást és gazdagságot halmozott fel, ráadásul mindez nagyon gyorsan, pár generáció leforgása alatt történt. Így nem is meglepő, hogy elhitték az illúziót, miszerint a virágzó gazdaság és kereskedelem szükségszerűen maga után vonja az egységet.
Különböző módokon, de a városban mindenki a kikötőből élt, onnan indultak a hajók délre, északra, keletre és nyugatra. Ez összetartotta őket. Elfojtva persze Antwerpenben is izzott a vallási feszültség, de ez a konfliktus messze nem volt olyan heves, mint Németalföld más részein. A kálvinisták, illetve az anabaptisták – a protestantizmus radikálisai – le akarták rázni a spanyol uralmat és természetesen a pápától is meg akartak szabadulni, pokolba kívánták az egész rájuk telepedő vallási rendszert. Ám Antwerpenben nem ez a hangulat uralkodott, mert a kereskedő elit semmit nem támogatott, ami a várost kizökkentette volna az egyensúlyi állapotból. Számukra a pénz volt a lényeg, a vallási különbségek pedig másodlagosnak számítottak.
Mi volt a másik nagy illúzió, ami végül mégis lángba borította a várost?
A szabadság illúziója. Ez nőtt odáig, hogy végül 1566-ban romba döntse romba az egységről szőtt elképzeléseket. Fontos megérteni, hogy ezek a gazdag kereskedők nem régimódi uraságok voltak, hanem haladó entellektüelek, akik rengeteget olvastak. Olyan műveltségi szinten jártak, amit manapság elképzelni is alig tudunk. Latinul és görögül bújták az ókori bölcsek és Erasmus műveit, aki – a Bibliát leszámítva – a kor legnagyobb bestsellereit írta. Ám mivel annyi pénzt termeltek a városnak, kezdték úgy érezni, hogy elvárhatnak valamit cserébe. Egyáltalán nem volt ugyanis politikai képviseletük, hiszen Antwerpenben még az ancien régime volt uralmon: a város vezetői az arisztokrácia vagy az egyház soraiból kerültek ki. Az újonnan meggazdagodott réteg tagjai tehát úgy látták, hogy ők teszik gazdaggá a várost, még sincs beleszólásuk a politikába, és még saját templomot sem építhetnek. Antwerpenben megtűrték ugyan a más felekezeteket, de ha egy kálvinista nekiállt volna saját templomot építeni, bizonyára kínhalál várt volna rá.
Érzékeny egyensúly.
Az bizony, és a városvezetők változatos diplomáciai manőverekkel próbálták megőrizni ezt: egyrészt szemet hunytak a kereskedőréteg más vallási nézetei fölött, de közben nagy nyomást helyeződött rájuk, mert Fülöp, a holland területeket uraló spanyol király azt akarta, hogy mindenki maradjon pápista. A kereskedőkben azonban szárba szökkent az illúzió, hogy a szabadság mindennél fontosabb, és ez az elképzelés egyre radikálisabb formát öltött, míg össze nem ütközött az egység illúziójával. Ezek a dúsgazdag lázadók egyre inkább úgy érezték, hogy ez az ő városuk, így lényegileg kálvinista város. Meg akartak szabadulni a rajtuk hatalmaskodó pápistáktól, sőt, a lutheránusoktól is, akiket kollaboránsoknak tartottak. A város pedig felrobbant. Visszatérve tehát az alapkérdésre: Miért akarjuk a becsapást? Miért nem fogadjuk el a valóságot olyannak, amilyen? És miért torkollnak az illúzióink gyakran a nyers hatalmi vágyba, hogy megváltoztassuk a minket körülvevő világot? Biztos válaszaim nincsenek, de szerintem ez az evolúciónk egyik hajtómotorja, hogy illúziók segítségével változtatjuk meg a világot. A változás innen nézve nem negatív vagy pozitív dolog, hanem valami, ami így is úgy is történik körülöttünk. De az tény, hogy Antwerpen elpusztította magát ebben a folyamatban.
A hidegháború vége óta világszinten is uralkodóvá vált az elképzelés, hogy a kereskedelem áthidalja majd a világnézeti, vallási, geopolitikai érdekellentéteket, és elhozza a globális békét és prosperitást. Az orosz-ukrán és a gázai háború azonban alaposan megtépázta ezt az optimista jövőképet. A könyve még jóval ezek kirobbanása előtt, 2020-ban jelent meg, így kicsit olyan, mintha a megjelenése óta felzárkóztak volna hozzá az események.
Szerintem kétféle módon lehet történelmi regényt írni. Vannak azok, akik meg akarják mutatni, hogy a múlt teljesen más volt, mint a saját koruk. Minden korszaknak megvannak a maga speciális körülményei és a valósághoz való sajátos viszonyai. Aztán vannak az olyan írók, mint én, akiket épp az motivál, hogy párhuzamokat találjanak. Én ugyanis a mai olvasóknak írok. A múlt egyedisége kevésbé érdekel, ugyanazokat az erőtereket keresem a múltban és a jelenben. Így jártam el ennél a könyvemnél is: eleinte, a kutatási szakaszban az Európát sújtó kis jégkorszak érdekelt, és az ebből fakadó borzasztó hosszú tél, ami Antwerpent sújtotta. Hogyan reagál a város egy ilyen katasztrofális klímahelyzetre? Ebből a kérdésből indult a dolog, és természetes módon bomlottak ki a párhuzamok a klímaváltozás ma tapasztalt következményeivel. Ám fokozatosan más dolgok is beúsztak a képbe: eszembe jutott az Európai Unió, mint ami szintén a közös kereskedelmi érdekekre építve próbálja elkerülni, hogy megismétlődhessenek a világháborúk borzalmai a kontinensen. Hogyan váltunk ennyire gazdaggá két pusztító háború után? És aztán hogyan kezdett meginogni a prosperitás és haladás érzete? A 60-as években születtem, így még gyerekfejjel éltem át, amint a világ átevickél egy olajválságon. Az egység tehát már akkor is hanyatlani kezdett, a kereskedelem hatalma onnantól kezdve nem tűnt határtalannak. Ezeket a tapasztalatokat is beépítettem a könyvbe. Flandriában és Hollandiában az emberek azt mondogatják, hogy ez a könyv egy figyelmeztetés volt mindarra nézvést, ami a megjelenése óta történt.
És egyetért velük?
Egy pontig igen. Természetesen az olvasónak kell megalkotnia a maga értelmezését, én nem fogok végső morális tanulságokat levonni helyette. De amikor felfedeztem, hogy Antwerpen címerében a 15. századtól kezdve szerepel a vadember és a vadasszony, megértettem, hogy ez a két mitologikus alak a közösség egységét képviselte számukra. Az egység gondolata tehát már ott volt a város kulturális DNS-ében. Innentől számomra nyilvánvaló volt, hogy ezt a témát kibontsam. Ha pedig az egységről írsz, akkor nagyon kortárs dolgokra tapintasz rá az olvasóban, mert egyre polarizálódó társadalmakban élünk, és mind tapasztaljuk, hogy hiába akarjuk megőrizni az egységet, az folyamatosan hanyatlik és foszlik szét körülöttünk. Ebben a szakaszban élünk, általános a közelgő káosz érzete.
A könyv viszont épp arra tapint rá, hogy mennyire nem érezzük a közelgő káoszt, amikor még jól mennek a dolgok, pedig elég egyetlen kíméletlen tél, és minden borul. Ön szerint mindig ennyire törékeny a helyzet? Bármelyik virágzó városnak, országnak vagy nemzetközi rendszernek elég lehet egy „hosszú tél”, hogy darabjaira hulljon?
Elég lehet, és ez sokszor meg is történt a múltban. Amikor kisiklanak a dolgok, a változás sebessége már önmagában megszédíti az embereket. Vegyük a Közel-Kelet példáját: mindenki tudta, hogy a térség egy geopolitikai puskaporos hordó, de az erőszak ilyen hirtelen kitörése mégis mindenkit megdöbbentett. A 2001-es terrortámadás is hasonló volt, és az orosz-ukrán háborút is többen megjósolták, de amikor a valóságban megtörténik, az mindig sokkoló. Naomi Klein Sokkdoktrína című könyve épp arról szól, hogy a sokkhatásokat gyakran szándékosan idézik elő a hatalom birtokosai, mert ennek révén manipulálhatóbbá válnak az emberek. Kortárs eseményeknél nehéz megítélni, hogy ez mennyire van így, de a történelmet elnézve annyi kijelenthető, hogy a sokkolás fontos eszköze a politikának.
Nem vagyok összeesküvés-hívő, de hajlok arra, hogy tényleg szoktak szándékos sokkokkal manipulálni, ám olykor csak egy-két generációval később derül ki, mi is történt pontosan. Ilyen szempontból be vagyunk zárva a jelenbe, hiszen bármit teszünk ma, fogalmunk sincs, hogy annak mi lesz a következménye holnap, a jövő héten, évek múlva, vagy életed végén.
Nem igazán tudjuk, mit hoz a jövő, ezért a jelen kegyetlen börtönében élünk. Próbálunk felkészülni, de hiába.
Olykor akár jótétemény is lehet, ha nem látjuk előre, milyen szörnyű dolgok várnak még ránk.
Így van, de a reneszánsz idején például nagyon is tudatában voltak. A főbűnök mellett számon tartották a főerényeket is, és ezek egyike volt a prudencia, amely körültekintést, megfontoltságot jelent. Ezt tehát létfontosságúnak gondolták egy város vagy állam vezetéséhez. Minden főerénynek hét jellemzőjét sorolták föl, és a prudencia egyik jellemzője épp a providencia, vagyis az előrelátás volt. Ez kellett ahhoz, hogy el tudjuk képzelni egy-egy döntésünk következményit a város számára hosszú távon is. A providencia az a képesség, amit manapság egyre inkább elvesztünk, ha nem vesztettünk már el teljesen. Nem is akarunk a jövőbe tekinteni, mert túl ijesztőnek tűnik, ami épp zajlik körülöttünk. Tehát totálisan bezárultunk a jelenbe, eszközök nélkül arra, hogy megküzdjünk a közelgő nehézségekkel.
A Vadasszonyban több művész is feltűnik, de a legfontosabb közülük Pieter Bruegel, aki szintén egy békés, dübörgő gazdaságú városban festette meg profetikus vízióját a pusztulásról.
Ez volt az egyik első ok, ami miatt elkezdtem írni a könyvet. Ahogy szoktam, egy bugyuta kérdést tettem fel magamnak, Bruegel Dulle Griet című remekműve előtt állva, ami egy kis, antwerpeni múzeumban van kiállítva. Szívmelengető érzés, hogy a művészettörténet egyik leghíresebb festményéről van szó, amit én pár euróért bármikor megnézhetek eredetiben.
Sokat jár oda?
Igen, alaposan tanulmányoztam azt a képet.
És mi volt a bugyuta kérdés, amit feltett magának?
Bruegel 1563-ban festette ezt a művet, vagyis abban időszakban, amit a Antwerpen aranykorának szokás nevezni. De hogy festhet ekkor olyasmit, ami ennyire borzasztó, pesszimista és apokaliptikus? Mert Bruegel képét én nem profetikusnak, inkább apokaliptikusnak nevezném. Azt tudjuk, hogy Abraham Ortelius, a híres 16. századi térképkészítő Bruegel jóbarátja volt, és valószínűleg mindketten tagjai voltak a Szeretet Családja nevű titkos társaságnak. Mivel titkos társaság, nincs róla sok információnk, de annyi igen, hogy tele volt művészekkel és pénzemberekkel. Abraham Ortelius mestere pedig maga a tényleg világhírű térképész, Gerardus Mercator volt, aki igazából forradalmasította az egész szakmát. Mercatorról tudjuk, hogy magával ragadta az apokaliptikus világnézet, de olyannyira, hogy dátumot is csatolt az utolsó ítélethez: meggyőződése volt, hogy 1588-ban véget ér a történelem, és lesz lehetősége magával a teremtővel szembenézni. Bizonyítani nem tudom, de majdnem biztos vagyok abban, hogy Mercator hatására Ortelius és Bruegel is apokaliptikussá vált. A műveiket tehát a közelgő végítélet kontextusában alkották.
Önre is hatottak az apokaliptikus nézetek?
A görögből és latinból megörökölt „apokalipszis” kifejezés eredetileg „a világ leleplezését” jelenti. Úgy érzem, mostanában benne vagyunk ebben a leleplezésben. Pőrén láthatjuk, hogyan működik a hatalom, és azt is, hogy az életmódunk milyen visszafordíthatatlan következményekkel jár a világra nézvést. A lelepleződés tehát mindenütt tetten érhető, és ennek semmi köze politikai oldalakhoz. Szánalmasnak tartom, amikor kortárs politikai fogalmak mentén próbálják megérteni ezt a folyamatot. Ősi archetípusok jönnek elő újra, amik a maguk módján lenyűgözőek.
Donald Trump például lenyűgöző jelenség, eszünkbe nem jutott korábban, hogy egy ilyen ember irányíthat egy nagy országot. Boris Johnson is lenyűgöző, de fontos, hogy ez nem pozitív vagy negatív értékítélet, pusztán a ránk gyakorolt hatását írom le vele. Csak nézzük, de nem értjük, mi történik. Persze valójában, a lelkünk mélyén, pontosan értjük a lényeget: a hatalom egy vicc. Ez a helyzet, és ez lepleződik le napról napra a szemünk előtt.
A világvégevárás mindig jelen van, de a nyugis korszakokban egy nagyon szűk kisebbség hobbija. Most viszont mintha nagyobb piaca lenne az apokaliptikus gondolkodásnak.
Így van, az apokalipszis mainstreammé vált, ezért is különösen népszerűek a konteók. A mintakeresés amúgy az ember egyik alapvető evolúciós túlélési eszköze, ebből fakad összeesküvés-elméleti gondolkodás, ami olykor túl is hajtja ezt a képességet. Számomra csak az a furcsa, hogy a nagy minta felismerése elvileg megkönnyebbülést kellene, hogy hozzon, hogy „Na végre értem, hogy működnek a dolgok!”. A konteó-hívők viszont nem nyugszanak meg, inkább csak egyre rettegőbbé és mérgesebbé válnak.
A másik lélektani paradoxon, hogy a konteók hívei egyfelől szeretnék meggyőzni az egész társadalmat az igazukról, ám ha egy korábban kinevetett összeesküvés-elmélet begyűrűzik a közbeszédbe, azonnal gyanakvóvá válnak. Így volt ez az UFO-üggyel, amit sok elszánt UFO-hívő egyből fedősztorinak titulált, miután az amerikai kormány az elkezdte komolyan venni a kérdést.
Nagyon érdekes dolgok zajlanak jelenleg az UFO-jelenség körül Amerikában, és erről szinte alig folytatunk racionális párbeszédet, pedig szükség lenne rá. A folyamat politikai háttere elég nyilvánvaló: befolyásos demokraták és a republikánusok évek óta mérgesek a hatalmas költségvetéssel működő, ám titkolózásra hajlamos Pentagonra. „Fontos a nemzetbiztonság és a titkosítás, de miért kell ennyi pénzt költeni valamire, amiről még mi, választott döntéshozók sem tudhatjuk meg, hogy micsoda?” – teszik fel a kérdést, és a Pentagon évek óta nem hajlandó válaszolni. Most már kétpárti többség próbálja elérni, hogy kivizsgálják a titokzatos költéseket biztonságos keretek között: így kezdtek el többen beszélni, mint David Grusch, háborús veterán, az amerikai titkosszolgálat volt tisztviselője, aki az azonosítatlan légköri jelenségek munkacsoportjának dolgozott, és azt állítja, hogy az Egyesült Államok kormánya birtokol „ép vagy részben ép, nem földi eredetű járműveket”.
Tegyük most félre, hogy léteznek-e UFO-k, vagy sem, az ügy által beindított demokratikus folyamat mindenképp nagyon érdekes. Mindig cinikusan képzeljük el a politikát, különösen az amerikait, de szerintem itt épp a demokrácia diadalát láthatjuk. Ám ha erről beszélek a konteó-hívő barátaimnak, egyből rám sütik, hogy a CIA-nek dolgozok, azért mondok ilyeneket.
A 16. század amúgy ebből a szempontból is nagyon érdekes. Azt hisszük, hogy manapság a fake news korszakában élünk, de gondoljunk bele, hogy akkor még egyáltalán nem létezett ellenőrzött hírszolgáltatás, így a kamuhírek tényleg mindent elárasztottak. A korabeli krónikákból kiderül, hogy a 16. századi Antwerpenben olyan pletykák terjengtek, hogy a törökök már a városkapuk előtt állnak, és támadásra készülnek. Egyfelől vicces, hogy ezzel riogatják egymást a kocsmában, és senki nem veszi a fáradtságot, hogy ellenőrizze, tényleg a kapuknál vannak-e a törökök. Ma rettegünk a kamuhírektől és az összeesküvés-elméletektől, hogy ezek lebontják a demokráciát, ami részben igaz is: nehéz úgy közös politikai célokat kitűzni, ha nem tudunk megegyezni egy minimális valóságalapban, amit mindannyian osztunk. De ebben a bajban mindig nyakig ültünk, sőt, voltak olyan korszakok, amikor még mélyebben is.
Bruegel, és az őt megelőző Bosch pokoli látomásaira visszatérve: borzasztó dolgok történnek a képeiken, de lehetetlen nem nevetni a kegyetlenség groteszk humorán.
Breugel moralista volt, de látta a dolgok vicces oldalát. A Bruegel-mániám amúgy apámtól jön, aki maga is művész volt, és voltak albumai, amiket gyerekként nézegettem. Mai napig emlékszem, hogy gyerekfejjel úgy éreztem: Bruegel az én világomat festette meg. A képei úgy váltak egyre titokzatosabbá számomra, ahogy felnőttem. Az a meggyőződés viszont velem maradt, hogy Bruegel ma is kortárs művész.
Mi teszi kortársunkká?
Hogy sok képe feszegeti az ilyen kérdéseket: Tényleg látjuk, ami a szemünk előtt van? Oda tudunk figyelni a fontos dolgokra, vagy a lényegtelenre koncentrálunk, míg a lényeget észre sem vesszük? Ez a problémafelvetés különösen aktuális korunkban, amikor bele vagyunk feledkezve a telefonunkba, és sokszor észre sem vesszük, mi vesz körbe minket. Hiába élt évszázadokkal ezelőtt, Bruegel tudta, milyen rosszak a figyelmi képességeink, és hogy mennyire könnyen manipulálhatóak vagyunk. Ha ezt észben tartva nézzük a festményeit, mindenhol beleütközünk a vakság, a figyelmetlenség, a szemfényvesztés, a manipuláció és a tévedés motívumába.
Ha ennyire érdekli Bruegel, miért egy kocsmárost tett meg helyette a regény főhősének?
Eljátszottam a gondolattal, hogy Bruegel legyen a központi figura, de közhelynek éreztem volna. Rájöttem, hogy nem főhősként van szükségem rá, inkább a vízióit használom fel a történet legfontosabb háttereként. A kocsma pedig több szempontból is kiváló helyszín: egyrészt, mert mindenki ott gyűlik össze, így íróként igazán megkönnyíti a dolgomat. Másrészt találtam egy korabeli dokumentumot, ami pár évtizede nyomtatásban is megjelent, és felsorolta Antwerpen összes kocsmáját, a söröktől kezdve, amiket árultak, a kocsmárosokig, akik árulták őket. Az igazi varázslat persze a vadasszony alakjával érkezett meg a cselekménybe, de nem volt könnyű egymásra hangolódnunk. Csak úgy tudok írni, ha először hallom a szereplőim hangját, a vadasszony azonban nem akart beszélni hozzám. Eredetileg több szöveget szántam neki, de ő teljesen elutasító volt. Végül egyetlen mondatot kapott a könyvben, mert nem akartam erőltetni. És rájöttem, hogy jobb megőrizni őt totális rejtélyként.
Ez a messzi vidékről Antwerpenbe hurcolt, rejtélyes nő mintha annak is szimbóluma lenne, hogy a világ felderítésének vágya miként csap át idővel kizsákmányolásba és gyarmatosításba.
A vadasszonyra Stef Franck barátom bukkant rá, akit testvéremnek tekintek, és akivel együtt szoktuk csinálni a kutatási fázist a regényeimhez. Eredetileg Vadember lett volna a könyv címe, de ezt már elsütötte a 90-es években egy holland író. Nem volt híres regény, mégis váltottam a Vadasszonyra, elvégre Bruegel képén is ott tombol Dulle Griet, egy igazi vadasszony. Épp vakáción voltam, amikor felhívott Stef, hogy majd mutat valami igazán különlegeset, ha visszajövök. Hiába kérdeztem, mi az, nem árulta el a telefonba, ezzel tönkre is tette a nyaralásomat. Mikor visszaértem, elmesélte, hogy a krónikák tényleg írnak egy tetovált arcú vadasszonyról, akit 1566-ban hurcoltak a városba, állati bőröket hordott, nyers halat evett, és volt egy lánya. Még egy metszetet is talált róla, amit aztán be is tettünk a könyv végére. Mikor megmutatta, egyből tudtam, hogy ez a figura lesz a történet lelke. Pezsgőt is bontottunk. Annyit tudtunk róla, hogy valószínűleg bálnavadászok hurcolták magukkal a Németalföldre, és egy kocsmában tartották fogva, ahol látványosságként mutogatták a kíváncsiskodóknak. Minden történészt, akit csak ismertünk, megkérdeztünk erről, de senki nem hallott még róla.
Erősebbé teszi a történelmi fikciót egy motívum, ami tényleg megtörtént?
Persze. A kutatás első fázisa mindig az általános dolgokra irányul. Könyveket olvasok a korszakról, hogy magamba szívjam az alapvető tudást. Ha ez megvan, jöhet a kedvenc részem: a fura cuccok kutatása. Olykor nagyon sok időt vesz igénybe, hogy rábukkanj valami igazán izgalmasra, de mindig az a meggyőződés vezérel, hogy amit keresek, ott rejtőzik valahol. Most a 19. századi Antwerpenről írok egy könyvet, ami elég uncsi korszaknak tűnik, mert akkoriban mindenki Párizsba vagy Brüsszelbe vágyott, az igazán fontos művészek és elmék tehát máshol alkottak. Antwerpenben nem nagyon történt semmi, a pénz uralta a mindennapi életet.
Steffel már egy éve kutattunk a fura részletek után, és most végre megtaláltuk. Egyelőre nem mondhatom el, mi az, de rábukkantunk Antwerpen történetének legfurcsább karakterére, akiről valaha olvastam. És ami a legjobb: senki nem hallott még róla.
A vadasszony is ilyen találat volt számomra. Már az hatalmas élmény, amikor a történészek lehidalnak attól, amit mutatsz nekik.
