A bolhából elefánt tipikus esete: egy teljesen mellékes, apró eseményből az életét felforgató botrány nőtt ki, ami Romániában annak idején óriási port kavart. Itt, Magyarországon ugyanakkor csak kevesekhez jutott el a történet, így azok kedvéért, akik nem olvastak róla, illetve a történteket feldolgozó magyar filmet sem látták, menjünk vissza az időben oda, ahol az egész elkezdődött.
A történetem egy hétvégi, nem kötelező házi feladattal indult. Irodalomtanárnő vagyok, és a tizenegyedikes diákjaimnak azt javasoltam, hogy a hétvégén, ha van kedvük, nézzék meg Agnieszka Holland Teljes napfogyatkozás című filmjét. Ugyanis épp a szimbolizmusról beszéltünk az órán, és úgy gondoltam, a filmből képet kaphatnak arról a közegről, a XIX. század végi bohém irodalmi világról, amelyben a szimbolista költészet megszületett. A film bemutatja többek közt Arthur Rimbaud és Paul Verlaine kapcsolatát is, ez a téma pedig, a két költő közötti kapcsolat fölháborította az egyik szülőt. A szülő egy panaszt nyújtott be az iskola felé, hogy miért mutatunk be egy ilyen témájú filmet a diákoknak. Ennek a panasznak a hatására az iskola összehívott egy fegyelmi bizottságot, amely megrovásban részesített, hogy én a diákok korosztályának nem megfelelő filmet vittem be az órára. Mivel nem értettem egyet a döntéssel és a megrovással, ezért a megyei tanfelügyelőséghez fordultam, de a tanfelügyelőségi bizottság is jóváhagyta az iskola fegyelmi bizottságának a döntését. Én pedig ekkor döntöttem úgy, hogy a nyilvánosság elé lépek. Elsősorban egy hatalmas sajtóviharral indult az egész dolog, aztán már írók, esszéírók, filozófusok is megszólaltak a témában, én pedig eközben felvettem a kapcsolatot a rendezőnővel, Agnieszka Hollanddal is, hogy ő miként viszonyul ehhez a témához. Ez az egész a nyári szünet előtt történt. Ősszel visszamentem az iskolába, elkezdtem tanítani, ám hamarosan behívott az igazgatóság, és felhívta a figyelmemet arra, hogy figyeljek oda, milyen módon és milyen formában fogom leadni a leckéimet.
És akkor arra jutottam, hogy ez egy fenyegetés – összepakoltam a dolgaimat, és elhagytam az iskolát. És ezek után kezdődtek a csodálatos dolgok.
Először színdarabok születtek Romániában, kettő is ebből a történetből, és most itt van ez a film is, és a történetem, ha úgy tetszik, egy műalkotássá változott át.
Vannak olyan pillanatok az ember életében, amelyekről már a megtörténésükkor tudjuk, hogy ez később egy fontos pillanat lesz, amelyek bevésődnek. De az a momentum, amikor ezt a filmet megemlítette az órán, egyáltalán nem tűnik ilyen pillanatnak. Mi volt az első reakciója, amikor ez az egész panasz felmerült? Egyáltalán fel tudta idézni?
Igazából a mai napig csodálkozom az egész helyzeten, ugyanis a teljes szituáció abszurd, és még mindig nem értem, hogyan fordulhatott elő. Ott az elején is ezt a csodálkozást éltem meg. A permanens abszurditás érzete volt bennem mindvégig, az első másodperctől kezdve azt éreztem, hogy két külön világban vagyunk, és párhuzamosan elbeszélünk egymás mellett. Ők mondanak valamit, nekem van egy pedagógiai elvem, én próbálok erről beszélni, ők meg arról, de ez a két beszédmód teljesen elmegy egymás mellett. Amikor a fegyelmi bizottság összeállt, próbáltam logikusan érvelni a pedagógiai döntésem mellett, és próbáltam azokat a didaktikai, pedagógiai elveket vázolni előttük, amik indokolják ennek a filmnek a használatát. Ehhez fajsúlyos érveket hoztam fel: összeállítottam egy anyagot, amihez kikértem egy pszichológus véleményét, kikértem egy egyetemi professzor, egy neves román író véleményét, és így tovább. Benne volt ebben az anyagban Agnieszka Holland levele is.
Próbáltam logikusan megértetni a bizottsággal, hogy miért nincs probléma ennek a filmnek a bemutatásával. De semmit nem értem el. Ők süketen és vakon mentek tovább. Nem hallgatták meg az érveimet, nem olvasták el a szakmai véleményeket, a filmet sem látták előzetesen, és nem nézték meg utólag sem.
Sőt, a legabszurdabb helyzet az volt, amikor összetévesztették a Teljes napfogyatkozást egy másik, hasonló című filmmel (Agnieszka Holland filmjének angol címe Total Eclipse, a szóban forgó másik film címe angolul Full Eclipse, magyarul Telihold, és egy bűnügyi horror-sci-fi, melynek főszereplője egy olyan detektív, aki vérfarkas – a szerk).
Nyilván önnél is eljött az a pont, amikor sejteni kezdte, hogy ez az ügy mégsem annyira súlytalan, hanem komolyra kezd fordulni. Volt-e olyan pont, amikor megijedt?
Nem, félelemről szó nincs, nem rettentem meg. Elsősorban felháborodtam, aztán pedig pont a bátorságot hozta ki belőlem, ami történt. Ugyanis, miután rájöttem, hogy ezek az emberek nem hallgatnak meg, és nem értik, amit mondani akarok, én viszont biztos vagyok a saját igazamban, akkor azt mondtam, hogy jó, akkor kilépek a saját komfortzónámból, és nem meghunyászkodom, hanem az egészet a nyilvánosság elé viszem, ami szerintem egy bátor tett volt a részemről. Azért fordultam a nyilvánossághoz, hogy tisztázzuk a helyzetet az emberekkel, hogy végre kezdjünk beszélni konkrétan a témáról, mert addig a bizottságok nem erről beszéltek.
A film sejteti, hogy volt némi gazdasági nyomásgyakorlás is az események hátterében, visszatartott pénzek és így tovább. A valóságban ez így volt?
Nem, ezen a ponton a valóság egy kissé eltér attól, ami a filmben látható. Ennek az apának, aki elindította ezt a panaszfolyamatot, volt ugyan köze a szülői munkaközösséghez, de ő nem elsősorban az iskolával állt kapcsolatban, hanem a város polgármesterének a befolyási köréhez tartozott. És innen, a városi tanács részéről érkezhetett egyfajta nyomás az iskola felé, ezért adtak ekkora jelentőséget az iskolán belül is az ügynek. Anyagi nyomás talán nem volt, de látványosan fönntartották ezt a panaszt, és egyre eltökéltebben vitték előre. Azt tudni kell, hogy az illető szülő az egyik tordai étterem tulajdonosa, egy meglehetősen vagyonos ember. De azt nem tudom, hogy ő valamilyen formában támogatta-e az iskolát, adott-e adományokat, és ilyen értelemben élt-e külön nyomással. Az viszont nyilvánvaló volt számomra, hogy ezt a szülőt az iskolának meg kellett nyugtatnia valamilyen formában, igazat kellett neki adni. Ez nyilvánvaló volt.
Azt olvastam, hogy ez az iskola egy elég haladó, progresszív szemléletű intézmény. Innen nézve hogyan történhetett meg az, hogy ez az ügy ilyen hatalmasra nőtt?
Pontosítanék. Ez egy nagyon jó iskola, és ez alatt azt kell érteni, hogy nagyon jó diákok jönnek ide, nagyon felkészült diákokkal dolgozunk, ilyen értelemben a legjobb iskola a városban. Ugyanakkor ez egy sznob iskola. A jó iskola fogalma Romániában az eredményekről szól, amelyeket az iskola föl tud mutatni, de azt, hogy ez egy progresszív iskola lenne, nem mondanám, pedig huszonhárom évig tanítottam ott. Meglehetősen régies gondolkodású a tanári kar, és az újdonságokra nem annyira nyitott. A diákok valóban nyitottak, várnak az újdonságokra, szeretik azokat a tanárokat, akik megpróbálnak másképpen megfogalmazni dolgokat.
De a kollégáim egyáltalán nem álltak ki mellettem, a tanári kar hallgatott, még csak beszélgetés sem indult el egymás között erről. A kollégáimnak a zöme egyszerűen a hallgatást választotta, a távolmaradást. Nem állt mellém senki.
A nyilvánvalókon túl mentek rá emberi kapcsolatai erre a botrányra?
Persze. Volt egy nagyon-nagyon közeli barátom, aki részt vett az iskolai fegyelmi bizottságban, tényleg szívbéli barátomról van szó, ő azt mondta, hogy hallgass, ne vidd tovább, megkapod a megrovást, elévül, nem történik semmi. Egy másik közeli barátom, aki nyilvánosan sosem állt mellém, a háttérben, baráti körben veregette a vállamat, biztatott pár szóval, de ezen kívül nem kaptam tőle sem támogatást. Egy adott pillanatban arra eszméltem, hogy itt állok teljesen egyedül, nincs mellettem senki. Ne gondolja például, hogy a szüleim megértették vagy elfogadták volna, hogy miért hoztam én meg ezt a döntést, hogy kiállok a történettel, és azt se gondolja, hogy a férjem olyan lelkes volt. Nem.
Tényleg teljesen egyedül voltam ebben.
Ez az egész egy régi történet, 2017-ben történt. Azóta kapott valamilyen formában megértést, elégtételt, bocsánatkérést?
Az érdekes az, hogy ez az ügy nem tud régi történetté válni, hanem folyamatosan megújul, aktuális marad azáltal, hogy újra és újra megszületnek az említett művészeti feldolgozások. Ezek a visszhangok fenntartják a történetnek a frissességét. Már akkor is nagyon jó újságcikkek, elemzések, esszék születtek, de például Radu Jude Zűrös kettyintés című, a Berlinalén Arany Medvét nyert filmjében is szó esik az ügyemről, tehát ilyen értelemben mondhatni, bekerültem a kulturális tudatba. Így számomra ez nem egy régi történetté, hanem egy végtelen történetté vált.
Ön ezzel a kiállással szimbólummá vált, zászlókra tűzték, egy egész ügynek az arca lett. De közben meg azért mégis csak egy hús-vér ember, egy tanár, aki szeretné a szakmáját szabadon gyakorolni. Mennyire ült rá ez az ügy a hivatására, egyáltalán megmaradt még a lehetősége annak, hogy ettől az ügytől eltávolodjon, és „csak” tanár legyen?
Nem.
Elhagytam az iskolát, elhagytam az oktatást, nem akarok más iskolába sem menni, én a román oktatási rendszerrel már nem akarok kapcsolatban állni. Nem tudom, hogy ez egy helyes döntés-e, de úgy gondolom, hogy egy önazonos döntés volt.
Mert ugyan minden a feje tetejére fordult, a magánéletemtől kezdve a szakmáig bezárólag – ráadásul a tanári pálya anyagi lehetőségei sem abba az irányba hatnak, hogy visszatérjek az oktatásba –, de az egésznek mégis van egy hozadéka. Éspedig az, hogy a történtek hatására sokkal közelebb kerültem magamhoz. Egyre jobban sikerül fölvállalnom mindenki előtt a gondolataimat és önmagamat.
Azon kívül, hogy a vita középpontjában ott van ez a homofóbia-téma, azért ez az ügy egy csomó egyéb jelenséget is érint: házmester-ország, a tanárok kiszolgáltatottsága a szülői akaratnak, a hatalomnak, egyáltalán az oktatás helyzete, a szervilizmus. Ön hogy látja, mi ennek az egész esetnek a legfontosabb aspektusa?
Valóban, eleinte azt hittem, hogy itt egyszerűen egy homofóbiáról szóló történet van, de idővel rájöttem, hogy ez csak a felszín, és valójában sokkal súlyosabb mechanizmusok működnek a mélyben. Ha nagyon belegondolok, akkor számomra itt a pedagógiának az alapjáról, a magváról van szó. A pedagógiának elsősorban az érzésről, az érzékelésről kellene szólnia, arról, hogy miként érzünk, hogyan gondolkodunk a világról, önmagunkról. Ugyanakkor az oktatási rendszer egy reproduktív rendszer. Próbáljuk felépíteni a következő évfolyamokat, az egyetemre, főiskolára bejutást, és különösen Romániában nagyon nagy hangsúlyt fektetnek az elméleti oktatásra, aminek azon kívül nincs más célja, minthogy fenntartsuk ezt a rendszert. Miközben a pedagógiának arról is szólnia kell, hogy légy bátor, állj ki magadért, fejleszd azt a bátorságot, amivel a társadalomban eluralkodó félelmeket fel lehet lazítani.
Magyarországon is ismerős az, hogy a gyermekvédelemre hivatkoznak homofóbia alatt, függetlenül ettől a konkrét ügytől ez Romániában is jellemző?
Igen, nagyon hasonló a helyzet, illetve van az egésznek egy nagyon erőteljes vallásos aspektusa is. Romániában az egyház is megszólalt a témában. De itt elsősorban tudatlanságról van szó, egyfajta társadalmi tudatlanságról. Mert persze vannak extrém hangok, és Romániában van egy nagyon erőteljes idegenellenesség is, de valójában ezek a típusú diskurzusok nem erről szólnak. Itt a félelemteli tudatlanságról, sőt, a stupiditásról van szó, amit átörökítünk.
Magyar film meséli el az ön történetét. Hogyan látja ezt a filmet?
A film sokkal finomabban mutatja be az eseményeket: velem durvább dolgok történtek. Ugyanakkor ezzel a finomsággal képes a film sokkal árnyaltabban és éppen ezért mélyebben rávilágítani olyan társadalmi meg egyéb mechanizmusokra, amelyek el tudják gondolkodtatni az embert. A történetiségét tekintve többé-kevésbé fedi a valóságot, de engem nem is ez érdekelt, hanem inkább az, hogy milyen érzelmeket tud kiváltani ez a film az emberekről. Hiszen ez a történet már régi, ezért, ha a filmről beszélek, akkor engem jobban érdekel, hogy milyen érzelmi hatást kelt. És ezt nagyon pozitívan élem meg.
Már a cím is nagyon beszédes. Elfogy a levegő. Ilyen volt?
Igen, én is egy nagyon ihletett címnek találom ezt, és valóban van benne egyfajta rímelés a valóságra.
