1991-ben, amikor Fabiola Ferrero megszületett, Venezuela egy másik ország volt: az ország olajkincse a régióban szokatlan mértékű jólétet eredményezett, és bár a ’90-es évekre már visszaesett a pár évtizeddel korábbi életszínvonal, és az ország valutája, a bolivar értéke elkezdett csökkenni, azért még nem volt ok az igazán komoly aggodalomra. Aztán jött Hugo Chávez, és a 2000-es évekre olyan jólétbe vezette az országot, amire ma már vissza sem mernek emlékezni a helyiek – az ő halálának évfordulójára emlékeznek meg Ferrero fotóján a Venezuelai Bolivarista Milícia tagjai. Más kérdés, hogy milyen áron tette ezt.
Bár a háttérben embertelen korrupció dúlt, az átlagember kevéssé zavartatta magát emiatt, hiszen az ország gazdasága felvirágzott, a kormány mesterségesen alacsonyan tartotta az árakat, a szegénység több mint 20%-kal csökkent, visszaesett az írástudatlanok aránya, javult az egészségügy, az oktatás helyzete, és így tovább. Ám a háttérben zajló folyamatok kevesebb mint két évtized alatt visszájára fordították az országban zajló fejlődést, a 2000-es évek végére az országban komoly ellátási problémák alakultak ki, élelmiszerjegy-rendszert kellett bevezetni, 2010-ben pedig Chávez úgynevezett „gazdasági háborút” hirdetett.
Az új elnök, Nicolás Maduro sem tudta érdemben kezelni a helyzetet, és – miközben a kormány inkább a közvéleményt próbálta meggyőzni arról, hogy minden rendben van – az ország 2014-re gazdasági válságba került, 2016-ra 800%-os inflációval küszködött, de még ha lett is volna pénzük a helyieknek, akkor sem tudták volna mire költeni, az országban ugyanis állandósult az áruhiány. Ráadásul, mivel elmaradtak a szükséges állagmegóvási és fejlesztési munkák, az ország olajkitermelése is visszaesett, ami, az olajárak általános csökkenésével karöltve tovább fokozta Venezuela gondjait. Humanitárius és egészségügyi krízis, gyógyszerhiány – igazi dominóeffektust nézett végig a világ tehetetlenül, az elnök ugyanis nem fogadott el semmilyen külső segítséget.
Mára Venezuela minden értelemben leért a gödör aljára: a gazdaság összeomlott, a politikai turbulencia nem csökkent, extrém mértékű szegénység, munkanélküliség és társadalmi egyenlőtlenség, és a mindebből következő óriási bűnözési ráta sújtja az országot. A 2015-ben még csak 7,5-os munkanélküliségi ráta 2022-re meghaladta az 51%-ot. A hiperinfláció továbbra is tart, 2021-ben 686%-os volt a mértéke. Ugyanekkorra több mint négymillió ember volt híján tiszta ivóvíznek, és tübb mint egymillióan az alapvető higiéniai szolgáltatásoknak. Az iszonyatos mértékű szegénység mellett Venezuelában gyakorlatilag teljesen összeomlott az oktatási rendszer: az iskolák majd’ összedőlnek, de még ahol áll is az épület, oda sem biztos, hogy eljutnak a gyerekeket a szintén összeomlott közlekedési hálózat miatt, ha mégis, akkor pedig nem biztos, hogy lesz, aki tanítsa őket, olyan mértékű a tanárhiány. A 2021/22-es tanévben a tanköteles korú gyerekeknek több mint egyharmada nem járt iskolába.
A fentiek alapján nem meglepő, hogy Venezuelából, aki tehette, elmenekült. Az ország értelmisége már 1999 óta szivárog el az országból, 2015-től pedig, amikor a gazdasági válság igazán súlyosra fordult, az alacsonyabb státuszú osztályok is megindultak, eleinte főleg a fiatalok, majd az eggyel idősebbek is: 2017-ben a kivándorlók többsége tizenöt és huszonkilenc év közötti volt, 2022-re viszont már a legtöbben harminc és negyvenkilenc év közöttiek. Mára a helyzet odáig fokozódott, hogy több mint 7,2 millió venezuelai ember hagyta el a hazáját – és ez a szám messze nem fedi a valós helyzetet, ugyanis ezek csak a regisztráltan külföldön élők, a nem dokumentáltan emigráltak száma ennél jóval magasabb is lehet.
Mára a venezuelai helyzet, ha csak részben is, de rendeződni kezdett: csökken a szegénység, a gazdaság 2022-ben újra növekedési pályára állt, és bár az infláció még mindig tart, a hiperinfláció és az áruhiány többé-kevésbé véget ért. Ami viszont megmaradt, az a hatalmas szakadék a társadalmon belül: a leggazdagabb tíz százalék több mint hetvenszer annyi pénzből él, mint a legszegényebb tíz százalék, és a háztartásoknak még mindig több mint nyolcvan százaléka él a szegénységi küszöb alatt. Ebben a szétszakított, megtépázott állapotban lévő országból tért vissza a 2016-ban kivándorolt fotográfus, hogy megnézze, mi maradt abból, ahogyan ő a hazájára emlékszik. Képein a migráció és a politikai feszültségek eredményeit, a mindezek után maradt pusztulást örökíti meg, no meg azt az erőt és kitartást, amit az országban maradottak kénytelenek gyakorolni. Fotói borzongató emlékeztetők, hiszen azok a problémák, amelyekkel Venezuela lakóinak meg kellett küzdeniük, nálunk is jelen vannak, csak a mérték különbözik – szerencsére, egyelőre.
