A spanyol kistelepülésként, Yerba Buena (Jó levegő) néven született San Francisco ma a világ egyik legfontosabb turistacélpontja. Az 1847-ben alapított város az Egyesült Államokhoz való csatolása után némi csellel vette fel a mai nevét, ma pedig már évente milliók látogatják a Golden Gate hidat, jutnak el az Alcatraz börtönszigetre, vagy épp utaznak a lejtős utcákon közlekedő színes villamosokkal.
Közülük kevesen tudják azonban, hogy a kaliforniai aranylázzal naggyá lett, részben elsüllyedt hajókra épült, ma már közel egymilliós várost 1906-ban a világ egyik legtöbbet tanulmányozott földrengése érte: az április 18-án, röviddel hajnali öt óra után bekövetkezett katasztrófát egy előrengés vezette fel, húsz–huszonöt másodperccel később pedig elindultak a Richter-skálán később 7,7–7,9-esre becsült földmozgások, amiket napokon át perzselő tűzvész kísért.
A mindössze harmincnyolc lovaskocsival rendelkező, a lángok megfékezése érdekében egy idő után már teljes tömböket felrobbantó tűzoltóságnak esélye sem volt, a hozzájuk csatlakozó katonasággal, a Nemzeti Gárdával, a haditengerészettel, illetve az önkéntesekkel együtt pedig leginkább csak annyit tehettek, hogy megpróbálták evakuálni a túlélő lakókat.
A háromezer emberéletet követelő katasztrófa végül öt nappal később ért véget: a házak négyötöde ekkorra lakhatatlanná vált, vagy megsemmisült, így hirtelen kétszázezer ember maradt otthon nélkül. Rövidesen felépültek ugyan az első, szükséglakásnak szánt barakkok – ezek közül néhány még ma is látható –, senki sem gondolt azonban arra, hogy hosszú időn át ezekben lakik majd, hiszen szinte azonnal elindult a több bankház, illetve a város által létrehozott építészeti tanács segítségével meghirdetett újjáépítés, aminek köszönhetően alig néhány év alatt nemcsak társasházak és villák, de a ma látható fényűző középületek tucatjai, a vasútvonalak, a közúti alagutak, valamint a villamosvonalak és a mindennapi életet segítő víztározók is létrejöttek.
A nagy munkából egy nemcsak Magyarországon, de az Egyesült Államokban is jórészt elfeledett vasárugyáros, Fazekas Antal (1878–1966) is kivette a részét – ma az ő életét mutatjuk be.
San Francisco utcáin
A Budapestről indult Fazekas a négy elemi elvégzése után a Székesfővárosi Községi Iparrajziskola falai közt találta magát, ahol az első tanévét (1893/1894) a szobrászok szabadkéz-rajzi csoportjában, Telegdy László vezetése alatt töltötte, majd a következő két évben a plasztikai, illetve a mintázási osztályon (előbb Prenoszil Sándor, majd az Országház több homlokzati, illetve belső szobrát is jegyző Vasadi Ferenc vezetésével) folytatta.
Következő éveiről sajnos egyelőre semmit sem tudunk, a San Franciscóban élő helytörténeti kutató, Amy O’ Hair saját blogján több részletben közölt kutatásaiból azonban egyértelművé vált, hogy Fazekas 1904-ben, huszonhat évesen, néhány éves magyarországi tapasztalattal, Antal helyett Antonként érkezett New Yorkba, ahol rövidesen le is telepedett.
Itt, Manhattanben élve ismerte meg a feleségét, a szintén magyar Ettát, akivel együtt röviddel a földrengés után költöztek át az újjáépítési lázba került San Franciscóba, ahol a magát élete végéig szobrásznak tartó férfi előbb kisebb-nagyobb gipszmunkákat készített, majd 1913-ban megalapította a saját cégét, az American Art Metal Worksöt, ami négy évtizedre a város fejlődésének fontos sarokpontjává vált.
A Grace Street közepén megvásárolt telken nemcsak a fémmunkákat elképesztő tempóban ontó műhelynek és mintaboltnak, de a házaspár első otthonának is jutott hely – ennek ma sajnos már semmi nyoma, a területen ugyanis egy, az utca vonalától hátrahúzott lakóház áll:
A cég legfontosabb termékei az újonnan épülő házak tulajdonosait vagy az adásvételek során új ingatlanhoz jutókat szolgálták ki, hiszen főként
de megrendelésre ennél jóval nagyobb munkákat is elkészítettek.
Itt született például a kor magyar festészetének kitűnő példáit a városban bemutató Panama-Pacific világkiállítással (1915) egyidőben átadott városháza aranyozott kapuja, valamint a kovácsoltvas díszek egy része:
A műhely a következő évben is kapott nagy megrendelést, hiszen a város következő nagy fejlesztési hullámának fontos epizódja, a Market Street háromszázhuszonhét kandeláberének kivitelezését is Fazekas cége végezte.
A hírnevet persze nem ezek, hanem a tízezrével eladott filléres kiegészítők hozták el a vállalatnak – főleg a harmincas évek elején sorra szabadalmaztatott, különböző stílusú házszámok, levélnyílások, csengőgombok, 24 voltos csengők és a magyar gyökerek hatását mutató népies kukucskálók, valamint ezek kombinációi, amik csakhamar a város legkülönbözőbb részein tűntek fel.
Ezek egyszerűségét, illetve időtállóságát a városvezetés is gyorsan felismerte, így a korábbi jó viszonyt felelevenítve később közvetlenül is segítette az üzletüket: ezek közül a legfontosabb az 1939-es Golden Gate-világkiállításra való felkészülés részeként létrehozott városszépítő bizottság (Citizens City Beautiful Committee), illetve a Női Kereskedelmi Kamara (Women’s Chamber of Commerce) szerepe volt, azok ugyanis úgy gondolták, hogy a város milliónyi apró fénybe borításához
– írja O’Hair, aki szerint a törekvést a különböző városi lapok is támogatták.
Az SF Examiner szerzője rövidesen például kijelentette: a városban élők eddig
túlságosan szemérmesek voltak a címüket illetően. Titokban tartották a házszámukat, amiket sötét és titokzatos helyeken rejtegettek, mintha csak napfényben összecsukódó holdvirágok lennének.
A gyors változások fontosságát némiképp meglepő módon a város rendőrfőkapitánya, William Quinn is kiemelte, aki, miután 1939 decemberében gratulált a nők sikeres munkájához, arról beszélt, hogy az apró izzóknak és a jól olvasható számoknak köszönhetően
Az 1940 végéig kitartó, negyvenezer különböző méretű tábla eladását hozó lendületnél jóval hosszabb ideig tartott a hollywoodi szakújságírók úttörőjének tekintett Edgar Vincent Durlingé, aki még tizenöt éven át rendszeresen javasolta a cikkeiben, hogy vásároljanak éjjel is jól látható táblákat:
A kivilágított házszámokat kötelezővé kellene tenni. Biztos vagyok benne, hogy minden futár és kézbesítő egyetért velem
– írta röviddel a háború kitörése után, majd a legfontosabb érvet is hozzátette: azok három dollárnál is olcsóbbak, így kizárt, hogy komoly megterhelést jelentsenek a családi kasszának.
A magyar gyökereit élete végéig büszkén hirdető Fazekas cége gond nélkül túlélte a második világháborút, a női kamara pedig 1945 decemberében úgy döntött, hogy ismét egy reklámkampánnyal löki meg a cég szekerét, ez a szobrászt azonban már nem igazán foglalkoztathatta, hiszen úgy érezte: eljött az idő a nyugdíjazásához.
Hirdetések egész sorával kereste azt, aki folytatja az általa megkezdett, egy ideig talán két különböző üzem (egy ma is eladó, bontatlan terméken ugyanis egy külvárosi cím szerepel) segítségével kijárt utat, a sikerre azonban 1949-ig kellett várnia.
Az érkező üzlettárs ekkor átvette a teendők jó részét, Fazekas pedig 1952-ben, hetvennégy évesen úgy érezte, ideje visszavonulni, így feleségével a kedves családi otthonokkal teli Excelsior negyedbe költözött. Az egykori gyárépületet három évvel később, 1955-ben hirtelen tizenöt méter magasra csapó lángok pusztították el annak ellenére, hogy a kiérkező tűzoltók alig húsz perc alatt eloltották azokat. A biztosítási csalás vádja egy pillanatra sem merült fel, Fazekas pedig békésen töltötte a nyugdíjas éveit az Allison Streeten lévő házban, aminek falát öt éve újra egy, az egykori lakó által tervezett házszám díszíti:
Az Anton Fazekassá lett Fazekas Antalnak végül nyolcvannyolc év jutott: 1966 karácsonyának éjjelén, saját otthonában halt meg.
Élete munkáját unokaöccse, Leslie Joseph Fazekas (1916–2007) folytatta, akinek nevéhez egy 1960-as szabadalom – egy újabb világító házszámtábla – is fűződik:
A jelen
A fémkeretbe oldalról becsúsztatható számokból születő egyedi tárgyak jó része túlélte az uralkodó stílusok változását, jó részük pedig ma is eredeti helyükön áll, bár sokszor átfestve, megkopva vagy épp hiányosan. Időtállóságukat jól mutatja, hogy a 110 voltos rendszerre kötött izzók sokszor még ma is a helyükön vannak, sőt, sokszor kilenc évtized elteltével is halvány derengésbe borítják a közvetlen környezetüket.
A táblák rajongótábora sosem tűnt el teljesen, az elmúlt három évben azonban – O’Harának köszönhetően – a felújítások száma exponenciálisan nőni kezdett, sőt, 2020 tavaszán egy oldalt is létrehoztak, ami a túlélő példányok restaurálásában, valamint az izzók és foglalatuk lecserélésében nyújt segítséget.
