A prémium tévésorozatok aranykorát már többször megpróbálták pontosan meghatározni, keretek közé zárni. Egyesek szerint minden, ami a Maffiózók után jött, az már nem is számít, mások szerint még a Mad Men is belefér, és így tovább: szűkebb-tágabb határokat húznának a szakértők, miközben a legvalószínűbb az, hogy a prémium televíziózás korának legfeljebb a kezdetét lehet megkeresni, a végét még azért nem, mert a korszak még tart. Nehéz is ezzel vitatkozni, amikor olyan zseniségek készülnek, mint az Eufória, az Atlanta, A Fehér Lótusz, a Stranger Things, a Szexoktatás, és még sorolhatnánk. Így aztán már jó ideje tart az a trend is, hogy a pár évtizeddel ezelőtt a tévére csak a mozifilmek olümposzi magasságából kissé fintorogva letekintő mega-giga filmsztárok sorra csekkolnak be egy-egy sorozatszerepre. Kölcsönös előny, hisz a színész kicsit másféle munkamódszert, közeget tapasztal, no meg sokszor összességében jobb gázsit is kaphat, a szóban forgó sorozatot meg kiválóan el lehet adni a nagy névvel. E trend hullámaira a közelmúltban felült Arnold Schwarzenegger is a FUBAR című Netflix-sorozattal. Bár ne tette volna!
A rejtélyes cím a „fucked up beyond all recognition” rövidítése, „felismerhetetlenségig tönkretett”-et, szabad fordításban „totálkáros”-t jelent, és egyébként teljesen hasznavehetetlen. A katonai szlengből származó kifejezést még az angol anyanyelvűek jó részének is meg kell gugliznia, és miután megtette, azután sem lesz a kifejezés a mindennapos szókincs izgalmas új elemévé, ahhoz ugyanis nem elég hangzatos, nehezen gördül a nyelvről, és nem is akkora poén. Nem beszélve arról, hogy eléggé elhasznált is: féltucat hasonló című ezt-azt listáznak a filmadatbázisok. Ezzel viszont egyszersmind mégis a lehető legtökéletesebb cím Schwarzie sorozatának, ami pont ugyanilyen: nehezen gördül, bukdácsol, és vicces akar lenni, de annyira nem sikerül neki, hogy azt rossz nézni.
A sztori szerint Schwarzenegger egy tisztességben megőszült CIA-ügynök, aki annak ellenére imádja a szakmát, hogy ráment a családja, elvált, lányával alig van kapcsolata, így, bár visszavonulni készül, nincs túl sok oka rá, hogy várja a nyugdíjas éveket. Be is szervezik még egy utolsó utáni nagy melóra, ahol egy veszélyes nukleáris fegyvert kell megszereznie, és közben egy másik ügynököt is kimentenie a slamasztikából – és mit nem ad isten, kiderül, hogy a szóban forgó ügynök nem más, mint a saját kislánya (Monica Barbaro). Akiről eddig úgy tudta, hogy egy cuki, ártalmatlan civilszervezetnél dolgozik a világ ivóvízellátásán. És aki nyilván szintén nem tudta, hogy apuci CIA-ügynök, de ez mindegy is, mert munkaköri leírástól függetlenül nem kedveli túlságosan a fatert, akinek mindig minden fontosabb volt, mint jelen lenni a család életében.
A koncepció érthető, a szándék úgyszintén: egy bukdácsolós slapstick-humorral operáló, de minden legmélyén meleg szívű akcióvígjáték-sorozat, amely legalább annyira a család jelentőségére fut ki, mint a Halálos iramban filmek. Mindehhez megvolt minden, pénz, paripa, posztó, sztárgárda. Szinte rejtély, hogy hogyan sikerült ennyire nézhetetlenül gyengére a FUBAR, ami még az „annyira rossz, hogy az már jó” státuszt sem volt képes megugrani. Pontosabban annyira mégsem rejtély, minthogy a sorozat tökéletesen rávilágít arra, hogy mennyire nem számít semmilyen körülmény, ha a forgatókönyv harmatgyenge. Mintha csak a még mindig zajló monstre hollywoodi írósztrájk rendelte volna meg a sorozatot, afféle esettanulmányként, hogy tessék nézni, ez a jelentőségünk nekünk, forgatókönyvíróknak. Annál is inkább agyrém, ahogy ezt a könyvet összegányolták, hogy a sorozat mögött álló Nick Santora nem egy B-kategóriás amatőr, akciózsánerben és karakterábrázolásban kimondottan gyakorlott, a nevéhez fűződik A szökés, a Hazudj, ha tudsz, mi több, a cikk elején a top pozitív példák között említett Maffiózókban is dolgozott.
Itt viszont mintha kifutott volna a kezéből minden rutin: összecsapott, papírszagú, nyögvenyelős karakterek sora, zavarbaejtően kellemetlen intermezzókkal tarkított, de önmagában is akadozó ívű sztori, és olyan suta, a valósággal semmilyen kapcsolatot nem ápoló dialógusok, mintha a forgatókönyvet egy olyan ember írta volna, aki az utóbbi negyven évet egy biciklibelsőben töltötte, nulla emberi kontakttal. Élő ember nem beszél így, nem működik így, nem cselekszik így, nem ilyen a motivációs rendszere, azt meg már meg sem kell jegyezni, hogy egyébként csúcsszervezetek sem működnek úgy, ahogy a sorozat a CIA-t ábrázolja.
A legrosszabb viszont, hogy a humor sem így működik: hiába rakták tele a sorozatot hivatásos vicces emberekkel, mint Fortune Feimster, és adtak viccesnek szánt egysorosokat minden egyes szereplő szájába, a FUBAR humora olyan gyenge, hogy még csak egy halvány mosolyt sem képes kiváltani – Isten lássa lelkem, nem gondoltam, hogy ezt valaha leírom, de ennél még Adam Sandler filmjein is jobban szórakoztam.
Minderre a nem túl fényes koronát szegény Arnold teszi fel. Arnold, aki a jelenleginél nagyobb legenda már úgysem lehet, filmes ikon, testépítő ikon, politikus ikon – könyörgöm, hány ember van a világon, akiről már a keresztnevéből tudja mindenki, kiről van szó? Mégis mi szükség volt arra, hogy ezt a maga nemében egyedülálló életművet még megpróbálja folytatni, pláne egy ilyen kínos szerencsétlenkedéssel? Schwarzenegger sosem volt egy különösebben árnyalt színész, viszont karakteres arca és mimikája elvitte a hátán, ha komédiáról volt szó, testi képességei pedig hibátlan akciófilm-karekterré predesztinálták – mostanra viszont, így a nyolcvanhoz közeledve hősünk testi képességei érthető módon visszább szorultak, arca pedig szinte mozdulatlanná vált. A FUBAR-ban tehát főleg dublőrmunkát látunk, ahol pedig nem, az nagyjából ki is található: kicsit bácsis az egész, arcjátékról pedig szinte egyáltalán nem beszélhetünk. És, mint az a fentiekből következik, sajnos emlékezetes beszólásokat sem kap, hogy legalább azokról emlékezetes lehessen. A FUBAR egészéről azt érezni, hogy csak azért készült, hogy legyen, csak hogy ki lehessen pipálni, hogy Schwarzie is sorozatozott, csak hogy egy címmel több legyen az érintettek filmográfiáján: a „veled is csak többen vagyunk” szórakoztatóipari példája.
A FUBAR a Netflixen nézhető nyolc epizódban. 24.hu: 3/10
