Én voltam a negyvennyolcadik. Reggel ezt a számot kaptam. Nem érkezési sorrendben osztották, mert a lány, akivel korán reggel a zárt ajtó előtt együtt toporogtunk, a tízest kapta. Ő a tízest, én a negyvennyolcat. Igyekeztem nem arra gondolni, hogy ő biztos protekciós, és az egész meg van bundázva.
Előző nap, késő este érkeztem Pestre. Sportszatyorban hoztam a ruháim, fürdőruha, körömcipő, sminkestáska, benne az összes blúzom, felsőm, nadrágom. Otthon csak a kerti göncök maradtak. A jobb kezemben cipeltem a táskát, olyan nehéz volt, hogy meghúztam a vállam. Körkörös mozdulattal próbáltam enyhíteni a tompa fájdalmat.
Az öltöző, ahová betereltek bennünket, zsúfolásig megtelt. Elfoglaltam egy széket, rápakoltam a cuccaim és kibújtam a cipőmből. Csak pár szerencsésnek jutott szék, a többiek a földre, egy kupacba rakták a ruháikat, és egy lábon állva egyensúlyozva öltözködtek.
A teremben nem volt tükör. Nálam mindig ott volt a téglalap alakú, ami alaposan össze volt már karcolva. A mellettem álló lány kölcsönkérte. Magabiztosan bámulta magát, látszott rajta, hogy tetszik neki, amit lát. Megrázta a haját, aztán a tükröm előtt pár hajtűvel igazgatta. Ő is egyrészes fürdőruhában volt.
Háttal álltam a többieknek, amikor meztelenre vetkőztem, és felvettem a leopárd mintás fürdőruhám. Otthon igazi Sophia Lorennek éreztem magam benne, a pesti öltözőben vártam, hogy megjöjjön ugyanaz az érzés.
Otthon akárhányszor felvettem, úgy éreztem, hogy átváltozom, hogy más nő lesz belőlem. Ez nem az a kisvárosi nő, aki minden este keféli a koszt a körme alól, suvickolja a fekete csíkot, és áztatja körömvirág levébe, hogy amit kikezdett a kapa durva nyele, azt enyhítse a gyógynövény. Ez a nő nem indul minden reggel át a tyúkszaros udvaron az ól felé. Ennek a nőnek nem mondta senki, hogy legyen kedvesebb a Ferivel a sarki bolt mellől, és azt sem, hogy túlbecsüli önmagát. Ennek a nőnek a hármas dolgozat után nem vágták a fejéhez, hogy úgysem lesz belőled semmi, és azt sem, hogy örülhet, ha mehet a kertészetbe.
A leopárd mintás egyrészesben otthon, a kis tükör előtt lábujjhegyre álltam, és mint a vadmacska, belekarmoltam a levegőbe. Pont jött apám, észrevett, vártam, hogy mond valamit, elkáromítja magát, vagy lehord, de nem szólt semmit. A konyhába ment és megkérdezte, hogy „mi van enni?”
Az újságban olvastam a hirdetést, hogy manökenválogatás lesz Pesten. Tudtam, hogy ott kell lennem, hogy ezzel fogok nagyot dobbantani.
Azóta azon gondolkodtam, hogy mit mondok anyáéknak. Minden percem e körül forgott. Fogtam a kapát, kezdtem a sort, egyenletes ütéseket mértem a földbe, kar feszít, üt, visszahúz és ismétel. A végtelenségig.
A válogatás nehezebb volt, mint gondoltam. Amint beléptem a terembe, bámultak. Sokkal többen voltak, mint képzeltem. A zsűri fele tetőtől talpig végigmért, a másik fele unottan vakarózott vagy beszélgetett. Nem is tudom, melyik volt a zavaróbb. Talán, akik néztek. Minden porcikámra figyeltek. Éreztem, hogy izzadni kezdek, hogy nedvesedik a hónaljam. Kihúztam magam, oldalra löktem a csípőm, pont, mint Sophia Loren.
Én manöken leszek nyugaton. Vagy Pesten. Haza én már nem megyek. Manöken leszek és kész.
*
Fényképezőgép nélkül nem volt bátor. Gyáva kis nyuszi, aki rám sem mert nézni. Amikor sétálni hívott, a cipője orrát figyelte. Ballagtunk a parton órákon át, néha észrevettem, hogy engem bámul, de amint a szemébe néztem, elkapta a tekintetét. Zavarban volt, láttam rajta. Szorongott, a kezét a zsebébe dugta, a háta meggörbült.
Ha fotózott, teljesen átalakult. Mintha tíz centivel magasabb lett volna fényképezőgéppel az arca előtt. Máshogy mozgott, máshogy gesztikulált. Férfi lett belőle. Bátor férfi, ilyenkor tetszett. A gépen keresztül alaposan szemügyre vette a testem. Kivette a bőrtokból, letekerte a lencse védőjét, az objektívet tekergette, és mint egy röntgen, átvilágított rajtam. Mindent megfigyelt magának, amihez normális esetben nem volt bátorsága. A mellem, a combom, a nyakam. Odairányította a fényképezőgépet és zoomolt, mintha valamit állítana, mintha a fényviszonyok miatt tenné, de én tudtam, hogy ilyenkor néz. A gépen keresztül. Közelebb hajolt, mintha csak a fotó miatt tenné, és beleszagolt a levegőbe. Az illatom akarta. Az első parti fotózást élveztem. Játszottunk. Kibújtam én is a szerepemből, mintha nem is én lettem volna, mintha nem a barátnője akartam volna lenni, hanem a modellje. Egyre közelebb hajolt hozzám, egyre többször szagolt a levegőbe, az ágyékom fölött zoomolt perceken át. Vártam a pillanatot, hogy eldobja a fényképezőgépet és szájon csókoljon, de nem történt semmi. Pont akkor, amikor azt hittem, hogy meglépi, hogy összeszedi a bátorságát, hátat fordított és elpakolta fényképezőgépét. Visszatette a hátizsákjába, miközben bíbelődött a kapcsokkal és a gombokkal, várta, hogy felöltözzem és induljunk haza. A kapuig kísért, szia-hellóval búcsúztunk. Felém sem hajolt egy puszira.
Az első alkalom után szinte biztos voltam benne, hogy a következő fotózásnál meglépi. Három után öt perccel kezdett fotózni, megnéztem az órám. Negyven percen át pózoltam neki, tudtam, éreztem, hogy ez csak játék, hogy tetszem neki, hogy nem is fényképezni akar ő engem, hanem engem egészen, csak ő ilyen szégyenlős fajta. Azt hiszem a harmadik alkalom után untam meg.
Jött az ősz, lehűlt a levegő, nem volt kedvem a szeles parton pólóban billegni. Amikor szeptember végén jött, hogy menjünk sétálni, azt hazudtam, hogy megfáztam. Ha az egész nyár nem volt elég, akkor én a következő évszakot nem pazarolom rá.
*
Nem kellett volna megengednem neki, hogy lefotózzon. Hiba volt, óriási nagy hiba.
A fényképezőgépet a nyár elején az egyik haverjától vette. Sokáig spórolt rá, nem volt egyszerű beszerezni sem. Dünnyögtem, hogy azon a pénzen elvihetne nyaralni vagy vehetnénk magunknak pár elegáns ruhát.
Miután megszerezte, nem akarta letenni a kezéből. Azzal játszott állandóan. Mindent fotózott. A lakást, a szobanövényeket, a macskát. Kihajolt az ablakon, és a szomszédasszonyról készített képeket, amikor az a keresztrejtvényfejtés közben elaludt a teraszon. Engem is szünet nélkül fotózott. Reggelizés közben, fésülködésnél, kalapban, kalap nélkül.
Nem bántam. Szerettem, ahogy a fényképezőgép mögül figyel. Csendes, visszahúzódó férfi volt, legalábbis akkor még azt gondoltam róla. Nem volt az a fajta, aki napi többször elém áll azzal, hogy „jaj, de nagyon szeretlek”.
Egy idő után természetessé vált, hogy ott van állandóan a kezében. Velünk volt az ágyban, a Balaton partján a nádasban, a fürdőszobában.
Aztán, amikor tönkre ment minden, amikor én mást akartam, többet az élettől, és szakítottunk, megfenyegetett. Ha elhagyom, mindenkinek megmutatja a fotókat. Kitapétázza velük a lépcsőházat, kinagyítja, beviszi a munkahelyemre, megmutatja apáméknak. Így zsarolt.
A szakítást követő első éjszakák borzalmasan teltek, nem bírtam aludni, háton fekve bámultam a plafont. A konyhai falióra kattogása kezdett bosszantani, amit addig meg sem hallottam.
Hogy lehet így élni? És meddig? Mostantól ez lesz örökre? A munkahelyem folyosóján nem mertem végigmenni, szorongtam, ha olyanok közt kellett lennem, akikről tudtam, hogy ismerik Janit, és azon gondolkodtam, vajon látták-e a fotókat. A perverz portás jutott eszembe, akihez csapatostul jártak a sofőrök cigizni, és amint elképzeltem, hogy ott vannak a kezükben a fotók, levert a víz. Szinte láttam magam előtt a dagadt osztályvezetőt, aki újra és újra előveszi a fotókat és nézegeti. Ha belegondoltam, hogy hozzá hasonló vén trottyok fogják bámulni a képeket, a hányinger kerülgetett.
Vissza kell szereznem a fotókat. Meg kell semmisítenem az összeset. Be kell jutnom a lakásába, olyankor megyek majd, amikor a dolgozik. A lépcsőházban, a fikusz alá rejti a kulcsot, az biztos ott lesz, azzal jutok be, így terveztem.
A kulcs gyorsan fordult el a zárban, hangtalanul próbáltam bejutni a lakásba, direkt a gumitalpú cipőm húztam fel. Amint beléptem a nappaliba, belém csapott a villám. Ott hevertek kinagyítva a képek. Én bugyiban az ágyon fekszem, a Balaton-parton nyitott combokkal, a másikon a fürdőszobában egy szál törülközőben. Háromszor fordultam meg a lakásban, jobbról balra, körbe-körbe.
Aztán hirtelen ötlettől vezérelve kiborítottam a kézitáskám tartalmát a földre. A gyufát kerestem. Meggyújtottam, fogtam egy könyvet, véletlenszerűen az elsőt, ami a kezem ügyébe került, Mikszáth Kálmán: A szent Péter esernyője volt az. Meggyújtottam a lapjait. Aztán az égő könyvet a könyvesszekrény felé hajítottam és elszaladtam a lakásból. Égjen minden. Így kell!
Írta: Durica Katarina | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/ferfi-tekintet
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!
