Budapest közlekedésének egyik fő ütőere, a Rákóczi út az elmúlt évtizedekben sokat veszített az egykori pompájából: a csodás üzletportálok mögötti, sokszintes áruházak, az éjszakát uraló neonfeliratok és a magas kupolák is mind eltűntek, helyüket átadva rég bezárt boltoknak és a sűrű autóforgalomnak, a dicső múltra pedig lassan már semmi sem emlékeztet.
Pedig 1837-ben itt, a mai Astoriánál született meg a Pesti Magyar Színház (ami két évvel később Nemzeti Színházzá vált), aminek negyedszázaddal későbbi lebontása után, a szomszédok telkét is bekebelezve 1875-re létrejött az óriási oszlopaival és gazdag műsorával csábító második Nemzeti, illetve a hozzá csatlakozó kiszolgáló egységeket és lakásokat rejtő sarokház. Ezeknek sem jutott sokkal hosszabb idő: a teátrumot 1908-ban bezárták, majd a tervek szerint ideiglenesen a Blaha Lujza térre költöztették, egykori otthonát pedig kiradírozták a városképből, hogy ugyanott még nagyobbat és szebbet építhessenek.
Tőry Emil és Pogány Móric terve végül nem vált valóra, hiszen előbb az első világháború, majd a trianoni szerződés hatásai, a nagy gazdasági világválság, később pedig a második világháború állta útját a kivitelezésnek, a tervezőket ez azonban nem tartotta vissza attól, hogy nagyot álmodjanak.
A korszak legfontosabb építészeti folyóirata, a Tér és Forma hasábjain 1928-ban a fiatal Kaffka Péter (1899–1992) hosszú cikkben sürgette a Rákóczi út nyitányát jelentő tér rendezését, illetve vette a nyakába „egy magyar Brandenburgi-kapu” tervezésének ügyét. A mindössze huszonkilenc éves építész ekkor még egy jóval tisztább kereszteződést látott maga előtt, hiszen sem a két épület egybeépítéséből született Georgia-bérház (Novák Ede és Barát Béla, 1935, ill. Hültl Dezső, 1939), sem a színház nem állt – annak helyén ma a Zalaváry Lajos műtermében született East-West Business Centert találjuk –, az úton pedig jóval kisebb forgalom haladt át.
Egyik oldalon kopott, rozzant palota-aggastyán szundít, a másik oldalon meg ideiglenes bódé teszi külváros jellegűvé a városnak ezt a mondhatni legexponáltabb forgalmi terét. Az ország presztízse miatt is szükséges az éktelen tűzfalakat méltó épületekkel eltakarni, az Astoria és Pannónia ablakaiból kitekintő külföldiek szeme elől.
– indokolta az építés szükségességét Kaffka, majd hozzátette:
A Kossuth Lajos utca szabálytalan torkolata, az Erzsébet híd ferde tengelye, a Rákóczi út sivár házsorának nyomasztó képe, mind egy lezáró, megnyugtató pontot követel. Alkalom adódik most, hogy két középület között megépítsük a mi Brandenburger-Thorunkat. Ezzel elérnénk nemcsak a Kossuth Lajos ucca és Rákóczi út szemet megnyugtató lezárását, hanem egyúttal az uccakeresztezés helyére egy három oldalról zárt teret alkothatnánk. Ez a tér a jövő tere volna. Egy nyüzsgő forgalmú uccakereszteződésnek is megvannak a szépségei, nem indokolatlan tehát, ha itt forgalommentes területeket igyekszünk teremteni. Szabad-e azt a lehetőséget eldobni, hogy középület nyílt lépcsőjéről egy nagy város forgalmának rendjében gyönyörködhessünk?
Vázlatához az építész a BESZKÁRT vezérigazgatójával is egyeztetett, aki arról beszélt, hogy a látványterveken látható megoldás előnyös lehet, hiszen a forgalmat a kereszteződésnél nemcsak felosztja, de irányítja is, a Rákóczi útról a Kiskörútra kanyarodó vágányok megszüntetését pedig amúgy is tervezik, így a változás épp a legjobbkor érkezne.
Kaffka persze semmit sem tudott arról, hogy a színház, illetve a már akkor is a Magyar Tudományos Akadémia tulajdonában lévő saroktelek, valamint szomszédja, az akkorra már megkopott Fehér Hattyú Fogadó helye miként épülne be, remélte azonban, hogy az MTA belemegy egy középület emelésébe, ami
A tér kétségkívül grandiózus volt, hiszen a 8540 négyzetméteres tér a közeli Kálvin térnél másfélszer nagyobb területet fedett volna le, a belvárosban pedig más világvárosokkal ellentétben nem állt egyetlen méretes, viszonyítási pontként létező kapu vagy diadalív sem.
Az optimista építész mindössze egy évvel a munkanélküliséget sokszorosára emelő nagy válság előtt sürgette a színház és a kapu munkálatainak gyors megkezdését, hiszen közeledett az 1937-es év – a Nemzeti Színház alapításának századik évfordulója –, amikor mindkét óriást fel lehetett volna avatni.
Ezt a szent ünnepet pedig egy arra méltó helyen kell tartanunk. Ég felé szökő oszlopok, a diadalkapuk gigászi ívei fellobogózva hirdessék, hogy van bennünk erő és akarat. Ezek alatt az ívek alatt haladjon át akkor a nemzet minden rajongó fia. És az új Nemzeti Színház szabad, nagy lépcsőiről könnyezve kell hogy fogadja ezt a tömeget azoknak a kis csoportja, akik ugyanazon a helyen élték a régi színházban hivatásuk legszentebb óráit, s megérhették azt a nagy pillanatot, amikor ezen a helyen fölépült Budapest vérző, lüktető szívének büszke kapuja
– olvasható a cikkben, aminek szerzője két évtizeden át nézhette az álom teljes szertefoszlását.
Az 1936-tól a Fővárosi Közmunkák Tanácsa alkalmazásában álló, egy évvel később, a színház centenáriumán pedig már annak főmérnökeként dolgozó Kaffka persze nem csak városfejlesztőként, illetve városrendezési témájú cikkek szerzőjeként volt az építészeti szcéna fontos alakja, hiszen tervezőként is komoly rangot vívott ki magának: ő tervezte többek közt a Napraforgó utcai kísérleti lakótelep 3. számú házát (1931), a Margitszigeti Szabadtéri Színpadot (1938), a New York-i világkiállítás magyar pavilonját (1939) is, Budapest ostroma után pedig részt vett Nagy-Budapest városfejlesztési tervének megalkotásában. 1948-ban, nyugdíjazása után Kanadába távozott, ahol 1954-ig egy torontói, majd egy vancouveri iroda alkalmazásában állt, aztán 1956-ban önálló irodát nyitott, amit nyolcvannégy éves koráig irányított.
A Kossuth Lajos utca, a Rákóczi út és a Kiskörút találkozásánál lévő kereszteződés sorsa a háború után még több mint negyven éven át nem rendeződött: a színházi telken előbb a korábbi bérház földszintes maradványa állt, majd a metróépítésben hasznosították, a Kádár-kor jó részében pedig egy bódékkal körbeépített parkot találhattunk volna itt, kis híján pedig a főváros első toronyháza jelent meg a területen.
