Csak ketten tudják, történt-e nemi erőszak a fészerben, és homlokegyenest mást állítanak

Megerőszakolta-e a fiam a lányodat?

Ezt a húsba vágó kérdést kénytelen feltenni magának és szerelmének Claire Farel, A vád hősnője. Választ nem egyedül kell találnia: híres a család, Claire Franciaország-szerte ismert feminista díszértelmiségi – mintha Párizsban annak a szónak is lenne még értelme, hogy „közíró” –, volt férje, Jean Farel népszerű televíziós műsorvezető. Ennek megfelelően a fél ország arra a bírósági tárgyalásra figyel, amelyben Claire fia a vádlott. Alexandre-t nemi erőszakkal vádolja egy Mila nevű lány, aki történetesen Claire élettársának a húsz év körüli lánya.

Lecsupaszított, pengeélesre formált, tulajdonképpen eléggé mesterkélt alaphelyzet. Színháziasnak is lehetne nevezni, de A vád nem színdarab-, hanem könyvadaptáció: Karine Tuil 2019-ben megjelent regényéből készült, Tuil pedig a Stanford Egyetemen 2015-ben kirobbant nemierőszak-botrány történetéből indult ki. Néhány év leforgása alatt készült napi újsághírből regény, majd regényből film, nyilvánvalóan azért, mert kevés téma van benne annyira a levegőben, mint a megalázott és elnyomott nők történetei. Olyan nőké, akiknek talán valamicske igazságot szolgáltat a felvilágosultnak mondott, a feminista alapállításokat szépen lassan megértő társadalom.

Hogy a nemi erőszak történeteit közösen is fel tudjuk dolgozni, megértsük a jellegzetes mintázatokat, félremagyarázásokat és mentegetőzéseket, abban a filmekre is fontos szerep hárul, különösen azóta, hogy éppen egy filmproducer, Harvey Weinstein vált az erőszaktevő szörnyszerű jelképévé.

Az utóbbi években egyre-másra készülnek is a nemi erőszakról szóló filmek: az Ígéretes fiatal nő a rape-revenge-nek nevezett, hetvenes évekbeli thrillerváltozatot elevenítette fel, a Fekete karácsony klasszikus horrorból faragott feminista bosszútörténetet, Ridley Scott a késő középkorba helyezte a „történt-e erőszak vagy sem?” álkérdését Az utolsó párbajban, az Azt mondta pedig hőssé emelte a Weinstein rémtetteit leleplező újságírókat. Még az aktuális társadalmi problémákra nem feltétlenül érzékeny magyar film is kivette a részét a téma feldolgozásából, a FOMO, a Szép csendben és a Legjobb tudomásom szerint ráadásul egytől egyik tisztességesen, bár eltérő művészi nívón vizsgálták meg a kérdést.

Nem meglepő, hogy a francia filmesek közül Yvan Attalt is foglalkoztatni kezdte a téma. Attal kétezres évek elején induló és eddig hét filmet számláló rendezői életművét ugyanis két részre oszthatjuk: párkapcsolati és családi vígdrámákra, illetve olyan „társadalmi problémafilmekre”, amelyek a mai francia társadalom közügyeiről gondolkodtatnak. A Mindenütt ott vannak – egyenesebb angol címén: The Jews, vagyis Zsidók – a franciaországi antiszemitizmus, a Le brio az egyetemeken tapasztalható rasszizmus kérdését boncolta. A rendező pedig azáltal is igyekszik személyessé tenni a közügyeket, hogy filmjeit rendre családtagjaival közösen készíti.

Így kerül A vád egyik főszerepébe Charlotte Gainsbourg, Attal élettársa, az erőszakkal vádolt Alexandre-t pedig közös gyerekük, Ben Attal játssza. A kaliforniai Stanford Egyetemről néhány napra hazautazó Alexandre igazi mintadiák, akiről már csak pedigrés családja miatt sem tételezné fel senki, hogy megerőszakolt volna valakit. A visszahúzódó, törékeny Mila viszont pontosan ezt állítja, és környezetének az ő szavait sincs oka kétségbe vonni. Két fiatal, két álláspont kerül szembe egymással, és végül annak a néhány percnek az értelmezése válik kulcsfontosságúvá, amelyet Alexandre és Mila egy családi ház mellett álló fészerben töltöttek, egy ezerszer is elátkozott házibuli szünetében.

A vád okos ötlete, hogy ennek a pár percnek az eseményeit odabentről nem láthatjuk. Saját szüleikhez és a bírósági tárgyalás összes hallgatójához hasonlóan csak Alexandre és Mila beszámolóira hagyatkozhatunk, így megmarad mindkét karakter igazsága. Túlzás lenne azt állítani, hogy Attal pontosan kiegyensúlyozza Mila és Alexandre állításainak értékét és lehetséges igazságtartalmát, de legalább megindokolja, miért érezhetik úgy mindketten, hogy igazat állítanak.

A nézőpontok bemutatása és ütköztetése egyszerre erkölcsi, intellektuális és filmkészítői feladat. A rendező át is látja, hogy a központi probléma akkor lesz izgalmas, ha filmnyelvi – elsősorban a thriller műfaji eszköztárából merítő – megoldásokkal, vagyis visszapillantásokkal, perspektívaváltásokkal és az információk precíz adagolásával teszi feszessé a történetet.

Csak utalásszerűen engedi be cselekményébe a Karine Tuil alapregényében még hangsúlyosabb mellékszálat Jean Farel munkahelyi kálváriájáról, a férfi szeretőjének öngyilkossági kísérletéről. A játékidő előrehaladtával egyre inkább Alexandre és Mila tárgyalótermi konfliktusára igyekszik szűkíteni a fókuszt, ami dramaturgiai szempontból szerencsés döntés, de felhívja rá a figyelmet, hogy a két központi karakter egyszerűen nem elég érdekes és kidolgozott figura ahhoz, hogy igazán fájdalmasnak éljük meg álláspontjaik végzetes kibékíthetetlenségét.

Ellentmondásos módon súlyosabbnak tűnik a szülők válsága: Claire és élettársa kapcsolatának nyilvánvalóan véget vet gyerekeik bírósági ügye, Jean pedig a saját macsó hozzáállásáról és a hozzá hasonló, nagyhatalmú férfiaknak kedvező társadalmi rendszerek működéséről kénytelen elgondolkodni. A vád talán egyénibb és erősebb film lett volna, ha ők ketten maradnak a történet középpontjában, de az az alkotói döntés is teljesen érthető, amely inkább Mila és Alexandre szembenállását tartotta fontosabbnak. Attal filmjének így is sikerül becsületesen és érzékenyen feldolgoznia nehéz témáját.

A vád (Les choses humaines), 2021, 138 perc. 24.hu: 7,5/10.