Kétélű kard az újságírós filmdráma, ha újságírók nézik: felemelő látni ezeket a nagyköltségvetésű főhajtásokat a szakma nagy teljesítményei előtt, ugyanakkor össze is töpörödik kicsit az ember, hogy a fenébe, ezt a nagy sztorit sem én írtam meg. Márpedig a Weinstein-sztorit, ami oly sok meddő kísérlet után végre elsöpörte ezt a felfoghatatlanul kártékony embert, szívesen jegyezné bármely kolléga, pláne, ha nő. Innen nézve katartikus diadalélményt ad az Azt mondta című film – hisz a cikk hatásairól szóló zárókép minden szűkszavúsága ellenére érezzük, hogy milyen valóságos földrengést keltett ez az egyetlen újságcikk. De ennek ellenére áll a címben foglalt állítás: ezt a sztorit el lehetett volna mondani ennél lényegesen jobb filmben is.
A helyszín a New York Times szerkesztősége, az év 2016: a lap egész sor oknyomozó újságcikket jelentet meg Megan Twohey és Michael Barbaro tollából az elnökségért kampányoló Donald Trump szexuális zaklatási ügyeiről. Bár cikkeik alapos kutatással megtámogatottak, és Trump sem tudja elérni, hogy a ezeket levegyék, a botrány elmarad, az amerikai szavazók pedig simán elnökké választják Trumpot. Így aztán Twohey lelkesedése finoman szólva mérsékelt, amikor kolléganője, Jodi Kantor megkeresi azzal, hogy mi lenne, ha együtt dolgoznának tovább a hollywoodi szexuális visszaéléseket, azon belül konkrétan Harvey Weinstein viselt dolgait kutató projektjén.
Kantor ugyanis, bár jó ideje dolgozik a témán, elakadt: hiába egyértelmű, hogy a megkeresett forrásai tudnak valamit, vagy legfeljebb név nélkül hajlandók beszélni, vagy egyáltalán nem. A két újságíró megtalálja a közös pontot a szülés utáni depresszióban és a kisgyerekes anyaság nehézségeiben, és nekilátnak a közös munkának. Két irányból vadásszák a lehetséges forrásokat, és csalódás csalódás után éri őket az ügy nehézsége miatt, miközben – minthogy mindketten családanyák – zsonglőrködnek a mindennapokkal is.
A film ezt a szikár csalódáscunamit követi végig. Ahogy azt a legtöbb oknyomozós sztori is teszi – itt ezt kiegészítik néhány időugrással a múltba Weinstein egy-két áldozatának szemén keresztül. Igen ám, de miközben tudjuk, hogy az oknyomozós filmek jellemzően erősen túloznak, amikor felcsavarják a feszültséget a valósághoz képest, mert hát a valóságos újságíróélet azért nem egy akciófilm – azért ez a felcsavarás mégiscsak szükséges ahhoz, hogy a film igazán működjön. Az Azt mondta viszont ezzel az eszközzel csak nagyon mérsékelten él, ennek eredményeképpen a film kicsit lassú is, kicsit száraz is, kicsit lapos is. Emiatt pedig az eleve tekintélyes filmidő még hosszabbnak érződik – akkor is, ha a nézőt egyébként minden ízében érdekli a sztori. Néhány jelenetnek magyarázat hiányában nehéz átérezni a jelentőségét, máskor túl sok a szakmázás – miközben azt ennek ellenére sem magyarázza el a film, hogy hogyan lehet ilyen nagy hatású leleplező újságcikket írni egy olyan ügyben, ahol a félelem miatt szinte senki nem akar nyilatkozni.
A film szárazságát fokozza, hogy a két újságíró civil mindennapjai a klisés esti ágyban olvasásban és parkban sétálásban merülnek ki. Twohey és Kantor személyiségéről szinte nem tudunk meg semmit, mintha személyként, emberként nem, csak újságíróként léteznének. Problémáik pedig vagy nem kerülnek szóba, vagy egy csapásra megoldódnak – szép példa erre Twohey szülés utáni depressziója és kétségei az anyai ösztöneiben, amelyek elsőre súlyosnak tűnnek, mégis a munkába visszatérés után soha szó sem esik róla többé. Látszólag minden nehézség vagy otthoni dráma nélkül megoldódott a dolog csupán attól, hogy Twohey újra business casualbe öltözhetett – miközben a dolgozó anyák millióinak aggályai alapján nyugodtan élhetünk a gyanúperrel, hogy ez nem volt így. Kantor magánéletéről, ha lehet, még kevesebbet tudunk meg.
Érthető, persze, ha a két újságírónak az volt az igénye, hogy a film tartson távolságot az ő civil mindennapjaiktól, ám attól, ahogy Maria Schrader rendező kezeli őket, szinte érzéketlen biorobotnak tűnik mindkét nő. Nem kapunk minimális betekintést sem abba, hogy nekik miért volt fontos a szexuális visszaélések témája – gyerekeink jövője, persze… vagy alapvetésnek kellene vennünk, hogy egy modern értelmiségi nőnek ez fontos? Nézzük meg a szexuális zaklatás-hírek kommentszekcióit, és csúful arcul fog csapni az igazság.
Hogy a két újságírót hogyan érintette érzelmileg a kutatás időszaka, azt szintén alig érzékeltetik, egy udvariasan rövidre fogott, megkönnyebbült pityergés az egyetlen emberi reakció, minden egyébre teljes közönnyel reagált a két karakter – ettől pedig a néző is nehezebb érzi át munkájuk jelentőségét. Hogy nekik személyesen milyen ellenszéllel kellett szembenézniük, azt egyetlen fenyegetőző telefonból és gyanús gépkocsisettenkedésből kellett volna megéreznünk, melyre szintén gyakorlatilag vállrándítással reagáltak – nem sikerült. És minthogy ezt a két újságírót két egészen jó színésznő, Zoe Kazan és Carey Mulligan játssza, így aligha az ő színészi skálájuk nem volt meg ahhoz, hogy érzelmi mélységet kölcsönözzenek a karaktereiknek.
Az Azt mondtával alighanem az a különös dolog történt, hogy attól való félelmében, hogy a történtekhez való túlzott időbeli közelsége miatt indulatos, elhamarkodott és fröcsögős lesz, olyan hűvösen tárgyilagos lett, mint egy hivatalos levél. Az ügyet övező rettegés kap egyedül átélhető mélységet, de onnan is hiányoznak a miértek, a szereplők döntéseinek egész sorával kapcsolatban érezni úgy, hogy elvarratlanul maradt a szál. Felvillant valami a karrier és család között hullafáradtan támolygó nősorsról, igen, de ez is olyan rejtve, olyan indifferensen, hogy annak érzékelése olyan nézői empátiát feltételez – ami bárcsak meglenne. Érthető persze az az igény is, hogy a filmek női hősei ne mindig szuperhősjellegek legyenek, hogy lehessenek hétköznapiak és űzöttek, és a munkájukat így is tisztességgel elvégzők – de ennél egy csipetnyivel, tényleg, csak egy kicsivel több kontraszt elfért volna. Mert tény, hogy nemcsak a harcos amazonok meg a rendszert legyőzők jelentik a girlpowert, hanem ezek a csendesen kitartó nők is – de azért nem ártott volna aláhúzni ezt a kapcsolatot. Ahogy a cikk első soraiban hangsúlyoztam, a végső diadal azért itt is diadal, és a sok száraz perc után szinte arcon vágja a nézőt a katarzis – de ezzel együtt is hiányzott az erősebb gyomros.
Az Azt mondta (She Said) már nézhető a magyar mozikban. 24.hu: 6/10
