„Az égből érkező villámlás soha nem annyira váratlan, mint ami a föld alól csap be” – bölcselkedik valaki az Andor egyik első epizódjában. Kétszeresen is igaza van: az elnyomó Galaktikus Birodalom nem számít az alulról szerveződő Lázadásra, a világ Star Wars-rajongói pedig nem számítottak rá, hogy egy korábban az összkép szempontjából jelentéktelen epizodistának vélt karakter köré épül majd az elmúlt öt év legjobb Star Wars-mozgóképe.
Az Andor eleinte alig tűnt többnek a Disney stúdió által futószalagon gyártott Star Wars-termékek tucatdarabjánál.
Talán érthető, miért nem csillant fel ezeknek a hitehagyott rajongóknak a szeme, amikor hírét vették, hogy előzménysorozatot kap a Zsivány Egyes című Star Wars-előzményfilm.
Némi reménykedésre egyedül a Zsivány Egyes kellemes emléke adott okot. Gareth Edwards 2016-os filmje ugyanis a Disney sémakövető, kockázatkerülő és családbarát Star Wars-filmjeihez képest forradalmi bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor a történet végén atomvillanás emésztette el az összes hősfigurát. A Star Wars-filmek azzal szoktak véget érni, hogy Luke Skywalkernek aranyérmet akasztanak a nyakába, nem azzal, hogy a lázadók két óra után felrobbannak. Persze előfordult már korábban is, hogy a kudarc és a veszteség érzete sötétre színezett egy-egy Star Wars-filmet – mindenekelőtt A Birodalom visszavág és a A sithek bosszúja befejezésében –, de a happy end ilyen határozott tagadására aligha emlékezhetünk az utóbbi évek fénykardos mesefilmjeiből.
A Zsivány Egyes elején Cassian Andor, a Lázadás titkos ügynöke higgadtan agyonlövi saját informátorát, jelezve, hogy a Birodalom elleni harcot nem csak idealista jeditanoncok és hős vadászpilóták vívják. Ugyanez az Andor a róla elnevezett sorozat elején is megöl két embert, csak hogy értsük, továbbra is ugyanabban az erkölcsi útvesztőben bolyongunk, mint a Zsivány Egyes nézőiként. A szökevény Andort csakhamar beszervezik egy birodalmi helyőrség kirablásába, csakhogy ez nem egyszerű fosztogatás lesz, hanem a diktatúra szétzilálására tett kísérlet. A főhőst ez nem érdekli, csak a pénz.
Az Andor, a mai sorozatiparban aligha egyedülálló módon, lassan találja meg a saját ritmusát, és körülményesen ad rá magyarázatot, miért érdemel önálló, folytatásos történetet a Zsivány Egyesben meglehetősen sótlannak mutatkozó figura. Eleinte mindössze Diego Luna űzött vadra emlékeztető tekintete hivatott felébreszteni az együttérzésünket, és a negyven felett járó, mégis meghökkentően kölykös mexikói színész valóban képes izgalmas ellentmondást csempészni a karakterbe: egyszerre rokonszenves mama kedvence és menyétképű simlis. Két-három rész után kiderül, hogy a sorozat első számú alkotója, Tony Gilroy (Michael Clayton, A Bourne-hagyaték) nem a Skywalker család tagjaira emlékeztető „kiválasztottként”, a környezetén felülemelkedő hősfiguraként mozgatja Andort, hanem egy kirakós darabkájaként illeszti a helyére.
Ez a struktúra a Galaktikus Birodalom diktatúrája, amely – a történet ideje szerint – tizenöt évvel A sithek bosszújában látott hatalomátvétel után teljes mélységében kiépült. Ami azt jelenti, hogy a Galaxis minden fertályán és az emberi érintkezés minden formájában jelen van, a kiskatonák csendőrhumorától a csinovnyikok megfelelési kényszerén át az ellenzéki érzelmű alattvalók bizalmatlan, elsuttogott beszélgetéseiig.
Darth Vader vagy pláne Palpatine császár elő sem kerül. A sorozat két legfontosabb figurája, aki a Birodalomnak dolgozik, nem kifejezetten gonosz ember, inkább két olyan sérült személyiség, aki a diktatúra által képviselt nyers erő révén reméli megszilárdítani saját törékeny identitását. Mellettük a Lázadás egyik szervezőjének, Luthennek jut komolyabb szerep. Stellan Skarsgård ezredik, hollywoodi produkcióban nyújtott pénzkereső alakítása ez, az alkalmanként éber álomban játszó, nagy svéd színész azonban az Andor egyik epizódjában megrázza magát, és emlékezetes monológot szaval arról, mi marad az ember lelkéből, ha alárendeli magát egy szent ügynek. Elárulhatjuk: nem sok.
A Birodalom elleni küzdelem mocsarában, ebben a morális szürkezónában végre otthon érezhetik magukat a régi Star Wars-rajongók, akik ismerik és szeretik a George Lucas vázlatszerűen felépített fantasyvilágát kitágító és elmélyítő könyveket, képregényeket és egyéb történeteket. Az Andor hangvételét és nézőpontját ugyanis nem a korábbi Star Wars-filmek alapozták meg, hanem Timothy Zahn, K. W. Jeter, A. C. Crispin regényei meg az a szekérderéknyi képregény, ami a Lázadás sötét oldalát, a Birodalom lélekölő bürokráciáját vagy a Galaxis peremén vegetáló gyári munkások mindennapjait mutatta be. E történeteket a Disney hivatalosan eltartotta magától, amikor megvásárolta a Star Wars adaptációs jogait, Gilroy és írótársai azonban most visszacsempészték a szellemüket az Andorba.
Túlzásokba mégsem érdemes esni. Az Andor aligha ejti úgy rabul a nézők képzeletét, mint a Csillagok háborúja szemkápráztató űrmeséje, A Birodalom visszavág tragikus apa–fiú konfliktusa, vagy akár a Lucas rendezte középső trilógia egy-egy nagyjelenete. A sorozat képi visszafogottsága azonban illik a karakterek fáradt, elkeseredett küzdelméhez. Az első évad befejezése jószerivel egyvalamit hagy meg az összetört lázadóknak: a méltóságukat. Nemcsak nekik, nekünk is ez hiányzott mostanában a Star Warsból.
Andor, 1. évad (12 epizód), 2022. Elérhető a Disney+ streamingcsatornán. 24.hu: 7/10.
