A Barbár sikerén talán rendezője lepődött meg a legjobban. Zach Cregger eddig tévésorozatok és közepesnél kevésbé ismert filmek mellékszerepeiben tűnt fel, a The Whitest Kids U’ Know című szkeccsműsorban marháskodott alkotótársaival több évadon keresztül, vagy épp olyan komédiákat rendezett, amelyben a főhősök azt hiszik, az amerikai polgárháborút a marihuána legalizálásáért vívták. Általában nem ilyen háttérrel vezet egyenes út az Ari Aster-féle újgenerációs horrormesterek elitklubjába, de Cregger nem is oda készült, saját bevallása szerint csupán magára akarta ráhozni a frászt egy unatkozós estén, amikor a garázsban egy sztori írásába fogott. Ráadásul egy önsegítő könyv volt az ihlet forrása, amelyben arról írtak, hogyan lehet saját ösztöneinkre hagyatkozva felismerni egy társas szituációban az intő jeleneket, és elkerülni azokat. Az egy este alatt felskiccelt sztoriból sosem szándékozott filmet csinálni, sőt, állítása szerint semmilyen formában nem szánta megjelentetésre, ám végül az önmaga szórakoztatására írt sztori kellően megrémítette saját alkotóját is. A Barbárt végül mindössze 4,5 millió dollárból készítették el, és a San Diego Comic-Conon mutatták be, ahol a kritikusok el voltak ájulva tőle. Ahogy az az ilyen esetekben lenni szokott, a szalagcímek nagy erőkkel próbáltak egymásra rálicitálni azzal, hogy az év horrorját hirdették, amely felváltva készteti menekülésre és hányásra nézőit.
Tess a modern kori utazók igazi horrorját éli meg: rajta kívül egy másik embernek is kiadták azt az Airbnb-t, ahol elég zaklatott idegállapotban meghúzná magát. Nehezítő tényező, hogy Detroit legzüllöttebb környékén van a ház, szakad az eső, a szállodák megteltek, és egy ismeretlen férfival kéne osztoznia a lakáson. Azzal a férfival, akit Bill Skarsgård játszik, és bár a film valóságában nyilván egyáltalán nem tényező, hogy a svéd színész eddigi leghíresebb szerepében gyerekeket terrorizált bohócjelmezben, ettől lényegében lehetetlen elvonatkoztatni, és jellegzetes arca sem segít abban, hogy ne hozza rá a frászt az emberre. Ráadásul az általa alakított Keith kedves, előzékeny, hihető sztorival áll elő, még a bort is Tess előtt bontja ki, nehogy a nő azt higgye, belerakott valamit – egyszóval minden jel arra utal, hogy egy megrögzött pszichopata, aki szörnyű dolgokat csinál majd a lánnyal a pincében.
A feszültséget pont ez generálja: a horrorok által alaposan kinevelt néző jól tudja, hogy történni fog valami, jöhet a maga kiszámíthatatlanságában kiszámítható ijedezés. A Barbár pontosan ezt nem adja meg, egyáltalán nem a bejáratott horrorklisék alapján működik, mintha csak a bolondját járatná az emberrel: azt hitted most meg foglak ijeszteni? Ez a típusú játszadozás kifejezetten magas szintekre srófolja fel a filmből áradó fenyegetést, egy idő után már egyenesen frusztrál, hogy egyáltalán nem az történik, amire számítani lehet.
Ehhez nagyban hozzájárul az is, hogy Tess nem az a tipikus agyatlan főhős, aki sorra hozza az ostoba döntéseket. Kifejezetten emberi és hihető annak a dilemmának gyakorlatilag minden pontja, amiben Keith-szel találják magukat: mégis mi az ördögöt kezdjen egymással két teljesen idegen ember egy lehetetlen helyzetben? Persze, ők nem tudják, hogy egy horrorfilmben vannak, de épp Tess karaktere világít rá arra, ami Cregger egyik kiindulópontja is volt:
A film azonban szerencsére nem ragad le azon a szinten, hogy a szegény, szimpatikus nő össze van zárva egy furcsa férfival-narratívából hozzon ki valamiféle olyasmi tanulságot, hogy a férfiakkal vigyázni kell, hanem Keith szempontjából is problematizálja a kérdést. Tess maga fogalmazza meg a dilemmát: míg a férfi azonnal betessékelte a házba, addig ő nőként sosem tette volna meg mindezt, nyugodtan kint hagyta volna a zűrös környéken, mert félt volna a hátsó szándéktól. A Barbár tehát nemcsak rémisztget, de elgondolkodtató témákat is felvet a szexuális zaklatástól kezdve a családon belüli erőszakig, amelynek a végén azért mégis felsejlik az ezeréves klisé, hogy nem mindig a legfélelmetesebb arc a valódi rém.
A film kevés szereplőt mozgat, de azok sem csak trancsíralapanyagok, hanem hús-vér emberek: Skarsgård és a Tesst alakító Georgina Campbell egyaránt remekelnek, ahogy a cselekmény későbbi részében érkező Justin Long is, aki a szokásos kedves szomszédfiú-szerepeitől kicsit eltérve meglepően jól hozza az irritáló sorozatszínész karakterét, amelyre Cregger eredetileg Zac Efront nézte ki, ő viszont inkább a Tűzgyűjtót választotta horrordebutálásaként.
Az olyan indokolatlanul nagy szavak, miszerint ez az év legdurvább horrorja, amihez mindenképpen erős gyomor és kötélidegzet kell, nem feltétlenül fog jót tenni a filmnek – hacsak nem azt, hogy teljesen más elvárásokat sulykolnak a nézőkbe, ezzel is a sztori malmára hajtva a vizet. Nem árt viszont hangsúlyozni, hogy a Barbár nem egy szokványos horror, nem is az a túl kapkodós fajta, a lassú, epizódszerű építkezésben rejlik a titka, amelyek közt gyakran épp a legizgalmasabb pillanatban vált. Túlmagyarázott válaszokat se feltétlenül várjon senki a filmtől, sok információt épphogy csak sejtet vagy egyáltalán nem ad meg, de ez a taktika is az előnyére válik a Barbárnak.
Túlzás lenne azt állítani, hogy Cregger megcsinálta az évtized horrorfilmjét vagy hogy vad műfajreformba kezdett volna, de sikerült neki az, ami talán a horrorműfajban a legnehezebb: surranópályán, kevés pénzből csinált egy olyan filmet, amitől még a feketeöves horrorrajongók is zavarba jönnek. Nem feltétlenül azért, mert olyan csavaros vagy brutális. Egyszerűen csak kicsavarja mindazokat a prekoncepciókat, amelyekkel le szokás ülni egy horrorfilm elé, és így lök a ház alatti pincébe. Pont azokat a kapaszkodókat veszi el, amit ezer és ezer film betonozott bele a horrorfilmek iránt fogékonyabbakba, ahol pedig fogódzók nélkül, teljes sötétségben kell tapogatóznunk, ott félünk igazán.
Barbár (Barbarian), 102 perc, 2022. Elérhető a Disney+ kínálatában. 24.hu: 8/10
