A pszichiátriai osztályok – amelyeket néhány éve még ennél jóval sarkosabb, kevésbé polkorrekt neveken emlegettek – rejtelmes, ijesztő, fájdalmas világa inkább néhány évtizeddel ezelőtt volt az irodalom és filmművészet kedvelt témája: a nagy klasszikus Száll a kakukk fészkére és a jóval későbbi Észvesztő óta nem is igen emlékszünk olyan igazán maradandó filmre a témában. Ehhez alighanem köze van a lélektan és önismeret divatba jöttének, a terápiára járás normalizálódásának – ám azért a zárt intézmények szükségessége nem csökkent, és azon a fronton még nyugodtan lehetne ütni a vasat az érzékenyítés és normalizálás frontján. A Netflixen nemrég megjelent olasz minisorozat, a Kiút a sötétségből ugyan nemigen fog tömeges mértékben tenni ezért a folyamatért, de akik szívesen merészkednek a streamer angol nyelvű tartalmain túli regionális vizekre, azok egy európai ízvilágú, hatalmas szívű, költőiségtől sem mentes történettel találkoznak majd.
Daniele – akinek nem teljesen véletlenül ugyanaz a keresztneve, mint a történet alapjául szolgáló regény szerzőjének – egy péntek este bulizott. Őrült jó volt a party, táncolás felszabadultan, koccintások a haverokkal, még pár, a mosdóban felszívott kokaincsík is emelte az est fényét. Ezzel együtt nem történt semmi különös, Daniele a buliból békésen hazatért, és a részegek ellentmondást nem tűrő fáradtságával arccal előre belezuhant az ágyába. Képzelhető, mekkora volt a meglepetése, amikor nem ugyanebben az ágyban ébredt, hanem egy teljesen idegen helyen: mellkasán valami éghető anyagból miniatűr máglyát oltanak épp, amit egy csak Szűz Mária nevét ismételgetni képes, zavart és piromániás férfi gyújtott, egy nagyon feminin meleg fiú a keresztneve után azt közli vele elsőként, hogy ő bizony, még szűz. Mint kiderül, a helyszín egy pszichiátriai osztály, Daniele pedig átaludt több mint huszonnégy órát, már vasárnap van, de mindegy is, mert nem mehet sehova egy hétig, ugyanis kényszergyógykezelésre fogták. Hogy miért, arra Daniele egyáltalán nem emlékszik, és a környezete sem nagyon akarja az orrára kötni. Csak az az egy biztos, hogy most egy hétig benn kell maradnia.
A sorozat története ennek a hét napnak a története, egy epizód – egy nap. Daniele eleinte teljes testtel tiltakozik a bezártság, a hely, a szobatársak ellen, de ahogy lassan visszatérnek az emlékei a dührohamról, ami miatt behozták, úgy kezdi el lassanként elfogadni a kényszerpihenőt, a terápiás üléseken meg éppenséggel azonnal van kedve részt venni, amint a kedvesebbik orvos elé kerül. Hogy pontosan mi munkál Daniele brutális dühe mögött, hogy honnan jön kisgyerekkora óta meglévő vonzalma a bódítószerekhez, hogy milyen az a családi képlet, ahonnan származik, az viszont így is lassan-lassan kezd el feltárulni, és még akkor sem érdemes az amerikai filmnyelvben olyan elengedhetetlen nagy megfejtésekre, eget rengető katarzisokra számítani. Itt kisebbek és kevésbé felszabadítók – s mint ilyen életszerűbbek – a felismerések, a lépések előre is, egymás felé is. Ez utóbbi, az ápoltak furcsa társaságának egymás felé közeledése a sorozat központi eleme: az egyéni történetek finom felvillantása, az ítélkezés helyett kibontakozó együttérzés, a sors- és bajtársiasság megerősödése annak felismerésén keresztül, hogy mindannyian ugyanannak az emberi szenvedésnek viselik a különböző arcait. És ha már így alakult, akár össze is kapaszkodhatnak erre a kis időre.
A Kiút a sötétségből adaptáció: az alapja Daniele Mencarelli azonos című regénye, amely hazájában, Olaszországban elég nagy figyelmet és több díjat is kapott. Mencarelli költőként indult, de aztán a regények írásához is közel merészkedett, A kiút a sötétségből már a második regénye, és önéletrajzi ihletéssel íródott: a szerző húszéves korában maga is vendége volt egy efféle intézménynek, így a pszichiátriai osztályok hangulatát is ismeri, és, ami fontosabb, azokat a démonokat is, amelyekkel történetének szereplői küzdenek.
Ez a megértés, ez a pszichologizálástól mentes, egyszerű emberi figyelem, együttérzés és törődés az, ami áthat még így, a sorozattá adaptálás után is. A sorozat hősei egyszerre végtelenül hétköznapi és mégis szimbolikus, költői alakok, affélék, mint a Todd Phillips-féle Joker főhőse, akivel csak megtörtént az ikonná válás, miközben épp a poklainak mélyét járta – csak ők kevésbé stílusosan és még kevesebb reflektorfénnyel mesélnek ugyanerről.
Az egész sorozatra is ez a mérsékeltség jellemző: a látványtervezés a legkülönösebb, de még az sem megy át szépelgésbe vagy öncélú dizájnparádéba – nehéz is lenne egy magyar szemnek is meglehetősen ismerős lepukkantságú kórházi térben –, minden más még ennél is visszafogottabb, hétköznapibb. A tempó is ráérős – ez lesz a legfőbb oka annak, hogy a sorozat aligha tör majd ki az olasz regionális figyelem hatóköréből, kell hozzá némi kitartás és kíváncsiság. Ha azonban a lassan csordogáló tempó nem riaszt el, igazi elgondolkodtató, mérhetetlenül humanista történetet kapunk, amelynek hangulatai napokig velünk maradnak.
A Kiút a sötétségből (Tutto chiede salvezza) a Netflixen nézhető hét epizóddal, magyar felirattal. 24.hu: 7/10
