A legősibb házak természetesen földszintesek voltak. Az ember azért épített tetőt a feje fölé, hogy megvédje magát a naptól, esőtől, hidegtől. Igaz, már egészen hamar megkezdődtek a kísérletek a tető hasznosítására: az első emeletes házak már az őskorban megjelentek!
A világ egyik legrégebbi „városa” – vagy mondjuk inkább, hogy város méretű települése – Çatalhöyük volt, bő kilencezer évvel ezelőtt. A mai Törökország területén feküdt, legalább 2500-an lakták. Mások szerint kétszer ennyien. És ennek a hatalmas „lakótelepnek” egyetlen utcája sem volt! A házak egymáshoz tapadtak, gyakran közös falakkal épültek. Mindegyiknek lapos teteje volt, azokon közlekedtek az emberek. Természetesen a bejáratok is innen nyíltak. És legalább ilyen természetes volt, hogy némelyikükre emeletet – sőt emeleteket – húztak. Mintha egy újabb város kezdett volna épülni a járószinten, a másik tetején. Másfelé nem nagyon lehetett bővülni.
Tulajdonképpen az azóta eltelt kilencezer évben nem sok minden változott. Az emeletesház-építés legfőbb mozgatórugója továbbra is a helyhiány maradt, a magas lakóépületek pedig azóta is a városok szimbólumai. Igaz, például alpesi falvakban is épültek emeletes házak, ahol alul voltak az istállók, felül a lakóterek: telente jobban megtartotta a hőt és nem kellett alagutat ásni a hóban a jószághoz. Itt-ott magyar falvakban is találkozni hasonló megoldással, ezek leginkább lejtőre épültek és alul a pincebejárat nyílik. Máshol védelmi okokból emeltek magas épületeket, lakótornyokat. De azért az igazi emeletes ház az mégiscsak városi találmány.
Az égbe nyúló építészet nem ma kezdődött, de nem is fél évszázada. Az ókori Róma, és a birodalom néhány nagyvárosának házai sokban hasonlítottak mondjuk a későbbi pestiekre. A földszinten boltok, üzlethelyiségek voltak. Az első emeleten lakott a ház vagy az üzlet tulajdonosa, esetleg más jómódú polgárok. Felettük pedig újabb, kevésbé értékes szintek következtek. Már az ókori világ fővárosában is általánosak voltak az öt-hat szintes lakóépületek, de tudunk hét-, nyolc-, sőt kilencemeletes (!) házakról is. (Érdekes, de némelyikük többemelet magasságban meg is maradt.)
Hogy miért kezdtek ilyen égbenyúló épületeket emelni? Legfőképp a városfal szorítása miatt. Ez abban az időben nem csak egyszerűen egy fejlesztési akadály volt. A barbárok támadásai miatt tanácsos volt a falakon belül maradni, még akkor is, ha az néhol igencsak kényelmetlen volt. Ezért nőttek többszintesre – még ha nem is római magasságúra – a középkori városok házai is. A pesti városfalat például csak az 1700-as évek végén bontották le, bár nyomai itt-ott még láthatók. Sőt, a Kiskörút gyönyörűen kirajzolja nyomvonalát. Nálunk azonban ebben az időben legfeljebb egyemeletes házak voltak a későbbi fővárosban.
Merthogy az égbe töréshez más is kellett: sok ember a falakon belül. Felfele ugyanis akkor növekedtek az épületek, ha már vízszintesen nem tudtak. Ezeket az embereket pedig nem csak a félelem hozta össze, hanem a jobb élet reménye. A munka és szórakozás lehetősége, a kiépített ellátási rendszerek a piacoktól az ivóvízig. Ezért lódulhatott meg például Pesten a házak növekedése akkor, amikor már rég nem kerítette fal a várost.
És hogy miért pont az első emelet volt a legértékesebb az ókorban? A földszinten nem nagyon zárta ki semmi a külvilág zaját, az első emelet védettebb volt. Annál feljebb viszont már kényelmetlen volt felgyalogolni. Arról nem is beszélve, hogy a rómaiaknál legfeljebb ilyen magasságig volt bevezetve a víz és a fűtés.
A felsőbb szinteken telente hideg volt, az ablakokon – már ha volt egyáltalán ablak – akkoriban még nem volt üveg. Már csak azért sem, mert kémények híján ott távozott a füst is. A vizet fel kellett cipelni, a szemetet és az összegyűjtött széklelet, vizeletet pedig le kellett hordani. Vagyis le kellett volna, de többnyire inkább kiöntötték az ablakon. Ez a „jó” szokás szintén megmaradt a nagyvárosokban egészen sokáig.
Az első emelet rangja tehát tovább élt. Még akkor is, amikor már a bérházakban megoldották a szennyvízproblémát. Igaz, általában egy folyosónyi lakásra egy „klozet” jutott, de mégsem az utcára kellett borítani az éjjeli edények tartalmát.
Lépcsőzni azonban továbbra is kényelmetlen volt a felsőbb emeletekre. A legrosszabb a padlástér volt, a legtöbb helyen nem is tartották lakhatónak. Még a két világháború között épült pesti bérházaknak se építették be a tetőterét. A magastetőknek csak a víz elvezetése és a hőszigetelés volt a szerepe, na meg persze a hivalkodás a cifra tetőidomokkal, tornyocskákkal, „kupolákkal”.
Bár az utókor esetleg romantikával tekint rá vissza, tetőtérben lakni a legnagyobb szegénység jele volt. Ezért élt a főhős padlásszobában Puccini Boheméletében éppúgy, mint Petőfi Apostolában. A tetőszinten nyomorgó művész képe persze nem légből kapott volt: például a pályakezdő, szinte nincstelen Haydn is egy ilyenben lakott Bécsben. Jól mutatja, miként rétegződött függőlegesen a társadalom, hogy ugyanabban a házban élt a népszerű, jómódú költő, Metastasio is – néhány szinttel lejjebb.
Ha végigsétálunk a pesti belvárosban, gyakran láthatjuk, hogy a legtöbb helyen az első szint a legdíszesebb. Ott van a legkényelmesebb erkély és nagyobbak az ablakok is. Ez persze nem csak a bérházépítészetre volt jellemző. Az egyetlen család által lakott többszintes házakban – majd később a kastélyokban is – már évszázadokkal korábban megjelent a „piano nobile”, vagyis a nemesi szint. Ez szintén jellemzően az első emelet volt, kívülről is látványosan elkülönítve a többitől. A nagyvárosokban azután ez helyenként feljebb szorult a másodikra. A – gyakran félemeletnek számozott – elsőt ugyanis még a földszinti kereskedelem foglalta el.
A lift feltalálása viszont mindent felforgatott!
Na persze nem egyik pillanatról a másikra.
A mai értelemben is használt, biztonságos – a kötél elszakadása esetén sem lezuhanó – liftet 1852-ben szabadalmaztatta az amerikai Elisha Otis. Ma is az általa alapított cég a világ egyik vezető felvonógyártója, a nevét ott láthatjuk számos magyarországi liften is. A találmány elterjedéséhez azonban hosszú idő kellett. A századfordulón ugyan már számos szép lift épült Budapesten, de a házak szerkezete ezzel nem változott. Hiába „demokratizálta” a szinteket, hiszen egy harmadik vagy egy hatodik emeleti lakás között innentől kezdve tulajdonképpen már semmi különbség nem volt. Sőt, gondolhatnánk, hogy a panoráma sokat jelentett. De nem. Továbbra is az első, legfeljebb a második emeleti lakás maradt a legértékesebb.
Hogy ez milyen sokáig élt, azt talán nem is egy lakóházon, hanem egy bankszékházon figyelhetjük meg a legjobban a budapesti Szabadság tér és az Október 6. utca sarkán. A Pénzintézeti Központ székháza tényleg hipermodern volt, amikor 1939-ben megépült. Nemcsak kívülről volt meghökkentő a kor emberének, légkondicionált terei voltak, 12 szintje között pedig három lifttel lehetett közlekedni. Az elnöki szint azonban még itt is a második emelet volt. Ezt furcsa módon nem csak egy lodzsával jelölték az építészek – Lauber László és Nyíri István –, hanem azzal is, hogy ennek az emeletnek nagyobb volt a belmagassága. Sőt, alig észrevehetően ennek a szintnek az ablakai is magasabbak.
Ez azonban nem maradt mindig így. Nem csak az változott meg, hogy az elnöki szobák felkerültek a rangot jelképező legfelsőbb emeletre. A házak növekedésének most már nem volt akadálya. Igaz, ahol volt hely, ott nem kellett égbenyúló házakat emelni. Magyarország nagyvárosaiban leginkább azért kezdtek el magas házakat építeni, mert miközben több embert tudtak elhelyezni ugyanakkora területen, az épületek között sok hely szabadulhatott fel. A jobban sikerült lakótelepeken ma is több a zöld, mint a korábban vagy később épült fejlesztéseknél.
Persze azért ott volt a magasságba törekvésben a szimbolikus cél is, nem véletlenül kapott minden Budapestre érkező főút és minden vidéki nagyváros egy-egy magasházat.
A lift elterjedése azonban nem csak a házak magasságát és a szintek közötti „rangsort” változtatta meg. Alapvetően alakította át a házak szerkezetét is. Eltűnt ugyanis a lépcső, mint „műalkotás”. Egy századfordulós bérházban vagy palotában a lépcsőház kialakítása mutatta, mennyire nívós az épület. Olykor még a hátsó traktusba helyezett cselédlépcső is kapott valami díszítést, de a főlépcső és az előcsarnok igazi éke volt a háznak.
A lift megjelenése sokáig ezen sem változtatott. Maradt a díszes előcsarnok, a nívós lépcsőház, sőt a liftet is igyekeztek stílusban a házhoz igazítani. Mikor mi volt a menő: hol kovácsoltvas díszítéssel, hol modernista dizájnnal. Ez utóbbira a leghíresebb példa nálunk a Dugattyús ház (Margit körút 15–17.), mely a becenevét is innen kapta.
Később aztán rájöttek, hogy mindenki a liftet használja, a lépcső „felesleges luxussá” vált. A szocializmus „takarékos építészetében” pedig a feleslegesség éppúgy tiltólistára került, mint a luxus. Ekkor épültek az előcsarnok nélküli, szűk lépcsőházas panelek.
Azután, ahogy a liftek uralma lehetővé tette, hogy többemeletes házak épüljenek, egy másik technikai fejlesztés elterjedése visszarántott sokakat a földre. Ez nem függőlegesen, hanem vízszintesen mozgott, és sokáig úgy tűnt, segít leküzdeni az ellátási akadályokat, amelyek kétezer éven át az emeletes házak építésének kedveztek.
Eljött a gépkocsi korszaka: sokan úgy érezték, búcsút lehet inteni a sokemeletes házaknak, mindenki kiköltözhet a városszéli családi házába. Aztán kiderült, hogy nem egészen ilyen rózsás a helyzet – de ez már egy másik történet.
Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A cikk elkészítéséhez Eberhardt Straub Az élő város (Typotex, 2018), Istvánfi Gyula Az építészet története: őskor, népi építészet (Terc, 2011), a Ferkai András szerkesztette Pest építészete a két világháború között (Modern Építészetért Kht., 2001) és Steven Isserlis Miért hordott póthajat Haydn hajdanán? (ford. Nemes Krisztián, Rózsavölgyi és társa, 2016) című könyvét, valamint a linkelt forrásokat használtuk fel.
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/emeletek
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail címre!