A kövér kopasz persze tudta, mi kell Plancusnak.
A környéken egymást érték a remekbe szabott paloták, de a rabszolgaközvetítő a legnagyobb és legpazarabb emeletes villához vezetett. A rézkopogtató Mercurius fejét formázta. Nem véletlenül, ő a kereskedők, a súly- és hosszmértékek, az ékesszólás és az irodalom istene. Többek közt.
Kinyílt a kapu.
A portás rabszolga nyitotta ki, akit a rómaiak ostiariusnak hívnak. Szerencsétlen berbernek a bal lába a fülkéjéhez volt láncolva, hogy meg ne szökhessen. A lánc csak a küszöbig ért. Az ostiarius jobb kezében jókora dorongot tartott, hogy a nemkívánatos vendégekkel rövid úton el tudjon bánni. Mikor a kapun beléptem, az ijedségtől majdnem kiugrott a szívem. Ugyanis egy vicsorgó kutya futott felém. Szemében halálos indulat csillogott, szája kitátva, körmei hegyesek. Hatalmas hófehér fogait szinte már a húsomban éreztem, mikor észrevettem, ez a kutya nem él, csupán színes mozaikdarabokból rakta ki valami ügyes kezű művész a belépő kőpadlójára. A rabszolgaközvetítő nyerített a röhögéstől, és a félelmetes eb feje fölötti feliratra mutatott: „Cave canem, berberkém! Vagyis: Óvakodj a kutyától!” Be kell valljam, annak ellenére, hogy tudtam, a kutya nem valódi, még hónapokig megrémültem, mikor beléptem a Plancus-villa kapuján.
A portás, miután a rabszolgaközvetítővel beszélt, átadott minket a vörös leplet viselő néger háziszolgának. A csávó délről jöhetett, mert olyan fekete volt, mint a csóka, és a szeme is éppúgy világított koromsötét fején, mint a csókának. A néger az előszobán keresztül egy tágas, négyszögletű terembe vezetett minket. Az atriumba. A tetőt különleges erezetű, Atlas-márványból faragott oszlopok tartották, középső, nyitott részén csak úgy áradt be a napfény és a friss levegő. Alatta esővizes medence. Itt, az atriumban voltak a házi istenek oltárai és egy fülkében a házigazda dicső őseinek viaszból készített képmásai.
Krisztus és kereszt egy szál se.
És akkor belépett Plancus.
Magas, szálbél fickó, aberrált tekintettel és az arcára ragadt gúnyos félmosollyal. Mintha húsz évvel ezelőtt véletlenül félig elmosolyodott volna, aztán pechjére úgy maradt. Ötven körül járhatott. Virulens, egészséges férfi. Haja katonásan rövidre vágva, elől homlokába fésülve. Fején babérkoszorút viselt, hogy elfedje a kopaszodó részeket. Arca tükörsimára borotválva. Vele volt elválaszthatatlan társa: a beszélő madár, Dido. Konkrétan a feje tetején állt. Ez az afrikai aranyvállú papagáj folyton elismételte, amit Caius Geganius Plancus mondott.
Kurvára idegesítő szokás, az fix!
„Nem valami rrragyogó szépség! Mi a szarrrnak hoztad ide ezt a szánalmas gnómot?” – szólt Dido.
Persze egy mukkot sem értettem még latinul, de nem volt nehéz kitalálnom, mit mond a dúsgazdag római. Arcán undor, szeme csak úgy villogott a dühtől.
A kövér kopasz közvetítő magabiztosan elvigyorodott. Tudta, hogy nem ezek lesznek Plancus utolsó szavai az ügyben. Mézesmázos hangon válaszolt, valószínűleg valami ilyesmit: „Uram, bátorkodom kérni tőled, persze, a legmélyebb tisztelettel, hogy ne hozz elhamarkodott ítéletet. Ha megengeded…”
A tető nyitott részén ekkor némi friss légáramlat szökött be, ami ruházatom alá kapott, és így még inkább látni engedte azt, amit a rómainak látnia kellett.
Plancus felsikított a meglepetéstől.
Aztán Dido is.
Nagyon durva, amikor egy afrikai aranyvállú papagáj felsikít, szinte fülsiketítő.
Ezután Caius Geganius örömtáncra perdült a márványpadlón. Ugrált boldogságában. Látszott rajta, hogy mindig is erre vágyott. Rám. Száz solidust fizetett értem a közvetítőnek. Olyan lezser mozdulattal dobta oda a pénzes erszényt, hogy abból világos volt, neki száz solidus nem tétel. Egyébként meg ezret is adott volna értem, annyira tetszettem neki. Rohadjon meg a világ, gondoltam bánatosan, tegnap még a datolyát is sajnálták tőlem, ma meg már száz solidusnál tartunk! És még nincsen este…
A közvetítő megkapta a lóvét, a közvetítő némán távozott. Arcán önelégült mosollyal. Nem csoda, régen csinálhatott ilyen remek üzletet. Egy óra alatt hatvan solidust keresett.
Plancus barátságosan megölelgetett, majd végigvezetett a villáján.
Micsoda rongyrázás ment ott, el nem hinnétek!
Én is alig hittem el, pedig a saját szememmel láttam.
Óriási termek, tengerre néző teraszok, aranyozott szobrok, elefántcsontból készült bútorok, a falakat festmények borították. A kertben különböző formákra vágott díszcserjék, labirintus, pálmafák.
Napóra!
Az időjelzésért felelős rabszolga minden órában elkiáltotta magát, hogy a ház ura tudja, mikor jön a következő étkezés. Csodaszép állatok sétálgattak lustán és unottan a dús növényzet között. Fogatlan párduc, kék tolluszályú koronás páva, zsiráf, cibetmacska és még vagy tucatnyi olyan jószág, amit életemben addig sosem láttam.
A tóban krokodil úszkált.
Végül Plancus a házi fürdőjébe kísért. Addig még sosem láttam thermát. A falakon kék delfinek ugráltak, tengeri csigák, polipok, rákok, halak úszkáltak. A festő nem sajnálta a festéket. A tengeri állatok éppen annyira élethűek voltak, mint a mérges kutya a bejáratnál. Az ember úgy érezhette, nem is egy medencében, hanem a tengerben úszik. Színes márványoszlopok között akkora medence, hogy százan is belefértek volna kényelmesen. De ebben a medencében csak a gazdám pancsolhatott.
Meg akinek a gazdám megengedte.
Például én.
Két szívdöglesztő fekete démon karolt belém. Egészen pontosan: két anyaszült meztelen, fekete, szívdöglesztő démon. Ikrek. Ugyanaz a párducszem, ugyanaz a szobortest. Hármasban sétáltunk be a fehér lépcsőkön a hűs vízbe. Az egyik tartotta alulról a hátamat, a másik pedig alaposan megcsutakolt. A Félszemű Datolyaárus házában ugyanis nem volt divat a mosakodás. Igazából azt se tudtuk, mi az. Még a tengerbe se mentünk bele, pedig az igazán nem került volna semmibe. Úgyhogy tizennégy évem minden mocska ott ázott le rólam Plancus fürdőjében. Még a dinnyelé is, ami csecsemőkoromban ragadt rám.
Na jó, ezt a dinnye-témát majd még később árnyalom.
Mikor tisztán és jószagúan kijöttem a medencéből, egészen el is csodálkoztam, milyen világos a bőrszínem. A fürdőmester intett a szolgáknak, eresszék le a mocskos vizet, és engedjenek újat. A már említett szivacspuha kezek bekenték a testemet mindenféle krémekkel és kenőcsökkel. A homlokomtól a sarkamig. Kérdeztem, miből készülnek ezek a kenceficék, és ők készségesen sorolták: Finom selyembe bugyoláltak. Hajamat ollóval megnyírták, legénytollamat leborotválták, majd egyiptomi tükröt tartottak elém, ami egy fényesre csiszolt bronzlemez volt. Megmutattak magamnak. Ha szebb nem is lettem, külcsínem tagadhatatlanul ápoltabbá változott.
Visszavittek Plancus elé.
A római patricius lerántotta rólam a leplet, ahogy a szobrokról szokás.
Oda és vissza volt a gyönyörtől. Tapsikolt, mint egy kisgyermek.
Intett három berber szolgának. Azok behoztak egy festett kőszobrot. Hárman alig bírták cipelni, olyan nehéz volt. A szobor, legnagyobb meglepetésemre, engem ábrázolt meztelenül: kis ember nagy bottal. Csak a szobor szakállas volt, én meg nem. A szobor kőből volt, én meg nem. Néztem csodálkozva, nem értettem. Honnan szerzett ez a hülye római egy engem ábrázoló szobrot?
Magyarázta Plancus, de hát nem értettem, nem tudtam még latinul.
„Priapus, Priapus”, hajtogatta, előbb rám mutatott, aztán a szoborra.
Mit a faszt akarhat ezzel a Priapusszal? – tűnődtem.
Később persze minden kiderült. Két hónap se telt bele, és a perverz római villájában megtanultam latinul. Még nem beszéltem ugyan jól, de már mindent értettem. Egy előkelő származású görög torzszülött istenség. Dionüszosznak, a bor és a mámor istenének és Aphroditének, a szépség és a szerelem istennőjének porontya. Eredetileg Priaposznak hívták, de a rómaiak lenyúlták a görögöktől. Mint annyi mindent. Ez a Priapus a nagy lőcsével a kertek őre, ő ügyel a mezsgyék helyes kitűzésére, a források tisztaságára, a halászok, a hajósok, a kurvák, az iszákosok, a perverzek és az eunuchok pártfogója.
De ez még semmi.
Gazdám a konyhát csak úgy nevezte: „Priapus szentélye”. Az ételeket: „Priapus szentélyének kincsei”. A villa falaira Priapust ábrázoló képeket pingáltak. A kertben Priapust ábrázoló faszobrok riogatták a tolvajt. Plancus a Priapust ábrázoló festett kőszobornak hetente többször is áldozott: meglocsolta az istent mézzel, borral, majd bikaborjú, kecske, bárány, malac, galamb és tengeri halak vérével.
Közben valósággal transzba esett.
Imádságokat mormolt csukott szemmel, valamiféle ősi táncot lejtett, majd a saját arcát is összekente vérrel.
Végül úgy festett, mint egy megbomlott elméjű mészáros.
*
Caius Geganius Plancus elsősorban olívaolajjal, gabonával és borral kereskedett. Saját hajóival szállította az árut főleg Itáliába, azon belül is mindenekelőtt Róma kikötőjébe, Ostiába. De nem csak az olaj, a gabona és a bor érdekelte. Mindennel csencselt, amiben csak pénzt látott. És szinte mindenben pénzt látott. Rendkívüli szimata volt. Hippói és karthágói kollégái „Midász királynak” hívták a háta mögött, mert amihez csak fogott, mindenből arany lett. Sok arany. Rabszolgákkal, elefántcsonttal, ébenfával, díszbútorokkal, tujafával, színes kőzetekkel, márvánnyal vagy éppen féldrágakövekkel éppúgy seftelt, mint például versenylovakkal és vadállatokkal. A cirkuszi és amfiteátrumi játékokhoz szükséges oroszlánok, párducok, medvék, hiénák és elefántok befogására kebelbarátjával, Afrika kormányzóság helytartójával együtt hoztak létre egy brigádot helybéli vadászokból és római legionariusokból.
Dübörgött az üzlet.
Ömlött a lóvé.
Plancus azt is elárulta nekem, melyik közkedvelt római jelmondatot vésette a kormányzó pazar karthágói villájának kapuja fölé: „Vadászni, fürdeni, játszani, nevetni.”
Szóval ezerrel ment a római édes élet!
Ha télen picit lehűlt a levegő, és fáztam, gazdám rögvest bekapcsoltatta a központi fűtést. És láss csodát, meleg lett a padló, és meleg lett a fal is! De a ház igazi szenzációja nem a teljesen felesleges központi fűtés volt.
Hanem én!
A megelevenedett Priapus-szobor.
A házi hús-vér Priapus.
Csak sétáltam fel és alá. Lőcsömet reggelente cinóberrel festettem vörösre. Ha valakivel találkoztam, hát rögvest el kellett neki szavalnom néhány rövid Priapus-versikét. Ezekre személyesen Plancus tanított meg. Gyorsan tanultam, az eszem mindig is vágott, mint a beretva. Mire kétszer elmondta, már tudtam is őket.
Ilyesféle kedves, egyszerű rigmusok voltak:
Nedves, lám, az a rész a testemen lenn,
melyről látni, hogy én vagyok Priapus.
„Dér, vagy harmat esett ma…” – gondolod tán,
ám más: az, mi magától is kiválik,
kéjvágyó, buja lány ha jár eszedben.
Vagy:
Akárki tolvaj, hogyha lopna kertemből,
mint nőt dugom meg, s mintha szülne, úgy ordít;
ha meg pimasz kézzel leány az almámból
tép, az ne leljen majd olyat, ki megbaszná.
Esetleg:
Mondd, mit akarhat a lány, ha – ugyan fából van testem –
mégis a csókjaival illeti azt közepütt.
Nem kell jós, maga mondta a lány: – Ó, bárcsak e lándzsa
bennem használná nyers idegét s erejét!
Gazdám olykor magához hívatott, és megtárgyalta velem a másnapi lakoma menüsorát. Mindig úgy beszélt velem, mint egy istennel. Soha nem említette koszos múltamat. Priapusnak szólított, és az első perctől kezdve szilárdan hitte is, hogy én vagyok Priapus. Egy idő után már én is elhittem. Isteni dolgom volt, csak korzóztam fel-alá a palotában, és ettem-ittam egész nap. A pálmaággal legyező berber szolgálólánytól a neapolisi szakácsnőig, a háziinastól a kertészig mindenki velem akart dugni. Caius Geganius Plancus hús-vér Priapusával.
Nem csoda hát, ha egy idő után tényleg istennek képzeltem magam.
(…)
Gazdám havonta egyszer a püspökhöz járt gyónni, hetente egyszer pedig kurvázni ment. Bérlete volt a közeli bordélyházba, melyet a tulajdonos Az Álmatlan Cupidóhoz címzett. Azt beszélték, Hippo legelőkelőbb és legperverzebb intézménye volt akkoriban a Cupido. Még a helytartó is ide járt. A kupleráj a therma, vagyis a közfürdő melletti épületben működött, nem véletlenül. Előbb a borbélyhoz mentünk. Bár gazdámnak volt borbélyrabszolgája, hetente egyszer, kuplerájlátogatás előtt felkereste a tonsort, aki nemcsak megborotválta az arcát és megnyírta a haját, de a körmeit is rendbe tette.
Aztán jött a fürdőzés.
Mindig szigorúan csak sötétedés után indultunk el a thermából.
Gazdám ragaszkodott hozzá, hogy minden alkalommal elkísérjem. Dagadt a melle a büszkeségtől, mikor a többi előkelő római férfi irigy pillantásait érezte magán. „Bárcsak nekem is lehetne egy igazi istenem! Mondjuk, egy saját, élő Vulcanusom, aki kardokat kovácsolna nekem, vagy egy Ceresem, akit anyámként szeretnék, és gondoskodna róla, hogy mindig bőven teremjen gabonám!”
A lupanar előtt lámpa égett, mely vörösen világította meg a cégért, a kőből faragott óriási phallust. Caius Geganius a bíborszínű bazaltfaszt belépés előtt mindig lágyan megérintette. „Szerencsét hoz”, súgta oda nekem. És nem csak ő gondolhatta így, mert a kőszobor a sok simogatástól már csillogó fényesre kopott. Plancus felolvasta nekem az intézmény jelmondatát, melyet a kapu fölé véstek: „Jobb ma egy csöcs a marokban, mint holnap egy pina a háztetőn!” A házba belépve a tágas, hatszögletű atriumba jutottunk. A falakat pajzán festmények díszítették. Gazdám persze alaposan elmagyarázta, mit látok a képeken. Heliogabalus császárt hátulról gyakja egy jelentős hímtaggal megáldott férfi. Messalina, Claudius császár felesége huszonöt férfival közösül. Nero császár vérfertőző kapcsolatot létesít édesanyjával, Agrippinával.
És akkor még, higgyetek nekem, csak az illedelmesebb jelenteket idéztem fel, barátaim.
Nála kellett fizetni, és vele lehetett az üzlet minden részletét megbeszélni. Bár sok megbeszélnivaló nem volt. Ugyanis az árlista, vagyis a kéjnők és kéjférfiak egy, illetve félórai bérleti díjának pontos táblázata a bejárat mellé volt kifüggesztve. Már belépés előtt, az utcán állva el lehetett olvasni. Már annak, aki tudott olvasni. Aki nem tudott, annak készséggel felolvasta a lupanar szolgálatában álló rabszolga: „Szopás: tremissis (1/3 solidus), dugás: semissis (1/2 solidus), seggbe: 1 solidus. A fizetség nem képezi alku tárgyát. A Cupidóban megkérik az öröm árát, de mindenki elégedetten távozik.”
Az atriumból szűk fülkék nyíltak, melyekben csak egy falhoz simuló, téglából épített fekvőhely volt, más nem. A téglaágyon takaró. A cellában füstölő és rossz szagot árasztó fáklya égett. A kéjkabint csupán vékony függöny választotta el az atriumtól. Úgyhogy bőven kihallatszott belülről az üzekedés állati zaja. Mikor először kísértem el gazdámat a lupanarba, bemutatta, hogyan működik a rendszer. „Az ajtó felett áll a kéjnő álneve, taksája és egy tábla: occupata vagy vacua!” Vagyis foglalt vagy szabad. Plancus minden áldott héten ugyanannak a kurtizánnak a szolgáltatásait vette igénybe. Lycisca, ez volt a művészneve. Amennyire abban a pár pillanatban láthattam, amikor a cella selyemfüggönye lágyan arrébb libbent, és Plancus beosont a félhomályos fülkébe, Lycisca bűnronda, ráncos, fogatlan és hájas vénasszony volt.
Kifent-kikent korcs boszorkány.
Szőke parókát és áttetsző fátyolruhát viselt.
Mellei lukas tömlőkként lógtak hasára.
Mikor ezt szóvá tettem, gazdám mosolyogva legyintett:
Ugyan, édes Priapusom, te tudod a legjobban, hogy a megbízható szakmai tudás és a hosszú évek alatt megszerzett gyakorlati tapasztalat sokkal többet ér, mint a tünékeny ifjúság és a múlandó szépség. És ez a banya már akkor szopott, amikor az még szégyen volt. Talán már Romulus idejében. És nem az anyafarkas emlőjét…
Cserna-Szabó András: Zerkó Attila törpéje
Helikon, 2022
