Szem nem marad szárazon a legújabb Downton Abbey-n

A Crawley-k sehol sem lennének, ha Julian Fellowes 2001-ben nem írja meg Robert Altman számára a Gosford Parkot. A Helen Mirrentől Michael Gambonon át Kristin Scott Thomasig a brit színjátszás színe-javát felvonultató filmhez Fellowes egy spinoffot tervezett, ám végül egyedül Maggie Smith-t hasznosította újra özvegy grófnéként, és a brit arisztokrata család történetét két évtizeddel korábbra, a Titanic katasztrófájának idejére helyezte – azzal a bizonyos jégheggyel indult 2010-ben a Crawley család kálváriája. Az eredetileg három évadosra tervezett sorozat egyszerre mutatta be a pompás szalonokban mulató nemesi család és a legalább olyan népes személyzet világát, de közben arra is figyelt, hogy beemelje a korszellemet is, ne csupán egy kosztümös szappanopera legyen belőle. A Downton Abbey azonnal siker lett, a kecsegtető nézőszámok vitték bele Fellowest abba, hogy a tervezett három évadnál tovább nyújtsa a család történetét. A végül hatévadosra duzzasztott sorozat második fele már árnyéka volt régi önmagának, az egyre csapongóbb és erőltetettebb történetvezetés viszont arra mutatott rá, hogy

a Crawley-kat még akkor is jó nézni, amikor a sorozat már semmi újat nem mutat. Nagyjából ezt használták ki a 2019-ben készült mozifilmmel, amellyel tettek egy próbát: még ha a sorozat ki is fulladt, vajon egy kétórás mozifilmben elnéznék-e az emberek újra Crawley-ékat?

A válasz egy határozott igen volt: a Downton Abbey filmváltozata egy kétórás, rettentően szerethető fanservice-parádé volt, ami nem nyitott már újabb irányokat, mindent lezárt – igaz, egy igencsak szomorú történést is belengetett –, inkább a rajongói szívek simogatásaként szolgált. Ennek fényében – bár a kritikai visszhangot és a nézettségi adatokat tekintve nem – meglepő volt, hogy újra visszatapsolták a népes társaságot, és bejelentették, hogy jön a második film. Ez nyilvánvalóan egy rajongóból ujjongást vált ki, de közben ott motoszkálhat az a kérdés is: vajon hányszor lehet még ugyanazt eljátszani.

A Downton Abbey: Egy új korszak esetében – ahogy az előző, 2019-es első rész kapcsán is – a legfontosabb már az elején leszögezni: ismét a rajongóknak készült. Egy Downton Abbey-szűznek vélhetően csak egy tökéletesen középszerű, roppant szép, de túlzottan meseszerű kosztümös limonádé, ahol brit arisztokraták modoroskodnak, és eltartott kisujjal szívják egymás vérét nagyon szerethető módon. A filmek azonban elsősorban nem nekik készülnek, ezért nehéz is elképzelni, mit érezhet egy olyan néző, akinek fogalma sincsen, hogyan vezetett a hat intrikákkal zsúfolt évad idáig, bár mentségére legyen szólva, a sztori nagyjából enélkül is érthető, csak épp pont az hiányzik belőle, ami miatt egy rajongónak már az első film is szívmelengető élmény volt minden hibája ellenére.

A második felvonás egy tapodtat sem mozdul ettől a biztos recepttől:

ismét látványos biztonsági játék, mintha a nagy reunionok korában a Crawley család és népes háztartása is kapna egy saját osztálytalálkozót, ahol mindenki nagyon örül egymásnak, és ugyan be van dobva néhány konfliktus, mégis mindenki tudja jól, hogy egy nagy katartikus összeölelkezés lesz a vége.

Az Egy új korszak valamikor az 1920-as évek végén – A dzsesszénekes már megjelent a mozikban, a némafilm már javában haldoklik –, a 30-as évek küszöbén játszódik. Fellowesék vélhetően sejthették, hogy egyetlen sztoriszál kevés lenne, így két szálon futnak az események: az özvegy grófné levélben értesül róla, hogy makulátlan múltjából újabb titokzatos férfialak sejlik fel, aki végrendeletében egy dél-franciaországi villát hagyott rá. A család egyik fele ki is ruccan a napfényes Riviérára, hogy a kitúrt tulajdonosokkal egyeztessenek és szaftos pletykákra bukkanjanak a grófnőről. Ez szolgáltatja a misztériumot, a Crawley család közösen próbál utánajárni a fél évszázaddal korábban történt afférnak, de a francia-brit ellentét kifigurázásának is remek táptalajt ad a család nyaralása.

Az új helyszín ráadásul kifejezetten jót tesz a történetnek, hiszen a hat évad és az egy film alatt egyszer sem mozdult ki a sorozat Nagy-Britanniából, a skóciai részeket leszámítva külföldre sosem követték a szereplők útját. A csapat másik fele otthon marad, mert egy filmes stáb épp a downtoni kastélyt nézte ki magának forgatási helyszínnek. Ezen a téren remek korrajzot ad arról, miféle alantas és megvetendő szakmának gondolták akkor felsőbb körökben a filmipart, de hát beázik a pompás kastély, így van az a pénz, amiért egy komplett stáb lepheti el a család házát – a szolgák legnagyobb örömére. A Downtonban forgó film és a körülötte adódó nehézségek ráadásul a sorozathoz hűen a korszakra jellemző folyamatokra is reflektálnak: a némafilm szimbolikusan Downtonban fullad ki végérvényesen, hiába pakolják tele sztárokkal, „a mikrofon megöli a karrierjüket”, ahogy mondja is a film főszereplője, aki hiába szép, mindenki jobban jár, ha nem szólal meg. A két szál végül egy nagy fináléban fonódik össze, amelyről nem túlzás azt állítani, hogy az egész sorozat csúcspontja.

Fellowesék ismét pofátlan biztonsági játékot játszottak: nincsenek komolyabb konfliktusok, lezáratlan szálak, csak olyan fordulatokat dobáltak be, amelyek garantáltan lezárásra találnak, és azok lehetőleg boldog lezárások. Minden kedvenc páros megkapja a maga kis idejét, sőt, arról is gondoskodtak, hogy most már tényleg mindenki párra vagy megnyugvásra találjon. Minden rajongó megnyugodhat: Lady Mary ismét Carson vállán sírja ki magát, a grófnő és Mrs. Crawley továbbra is viszik a prímet remek egysorosaikkal, és a kutya is él még. Spoilerek nélkül nehéz érdemben a végkifejletről beszélni, ám annak fényében tökéletesen érthető döntés, miért szerették volna a készítők ennyire a keblükre ölelni a rajongókat.

Egyúttal viszont az is kiviláglik, ugyan szép és jó volt, ez lenne a tökéletesen megfelelő idő, hogy fájó szívvel, de elengedjük a család történetét.

Aki tehát valami újat, valami forradalmit vár a Downton Abbey: Egy új korszaktól, annak érdemes átformálnia az elvárásait. De hát mi mást is várnánk tőle, ha nem a kedélyes teázásokat, a szellemes sznobériát, az egytől egyig remekül megírt karaktereket, a kastélyt ezredjére is lenyűgözően pásztázó képeket, ezt pedig még mindig erőlködés nélkül hozza a sorozat. Persze, egy vérbeli rajongó vélhetően azt is elnézné, ha a jól ismert Downton Abbey-hangulatot előcsalogató főcímzene után Maggie Smith egy széken ülve két órán keresztül osztana ki mindenkit. Erre is befizetnénk, de az új Downton Abbey-film szerencsére ennél azért sokkal látványosabb és szívmelengetőbb, Fellowesnek pedig sikerült másodjára is az a bravúr, hogy nagy truváj nélkül, mégis szerethető és katarzissal végződő filmben trombitálta össze ismét a Crawley-háztartást.

Downton Abbey: Egy új korszak (Downton Abbey: A New Era), 2022, 125 perc. 24.hu: 8/10