Abban, hogy Dánia ma kétségtelenül filmes nagyhatalom, komoly szerepe van Anders Thomas Jensennek, aki elsősorban forgatókönyvíróként vette ki a részét a kis északi ország filmjeinek 21. századi nemzetközi diadalmenetéből. Olyan meghatározó dán filmeket írt ő, mint a Hogy szeretsz?, az Esküvő után vagy a Testvéred feleségét… , melyek mind megfutották a maguk köreit a nagyobb fesztiválokon és a világ művészmozijaiban, de nagy szerepet játszottak abban is, hogy főszereplőik és rendezőik ma már Hollywoodban is jól ismert nevek. Jensen is megkapta a maga esélyeit Amerikában – a legnagyobb produkció eddig, amelyben dolgozott, A setét torony volt –, ám őt úgy tűnik, elsősorban forgatókönyvírónak tekintik, pedig rendezőként is letette már a névjegyét.
Saját filmjeiben Jensen még felszabadultabban bánik a forgatókönyveiből ismert, védjegyszerűen törékeny, gyarlóságaik, sőt, néha kifejezetten sötét tulajdonságaik ellenére is rokonszenves figuráival. Filmjei rendre groteszk hangvételű, fekete humorú alkotások, melyekben szinte minden szabályszerűséggel leszámol, és olyan helyekre viszi a cselekményt, melyekre a néző a film kezdetekor nem is gondolna. Az pedig, hogy rendre ugyanazokkal a szereplőkkel dolgozik, tovább erősíti a filmjei parabola jellegét. Mads Mikkelsen, napjaink legjobban jegyzett dán férfi filmszínésze például Jensen mind az öt eddigi filmjében szerepelt, de visszatérő kollégák Nikolaj Lie Kaas és Nicolas Bro is, akik Mikkelsenhez hasonlóan a dán film- és sorozatipar sztárjai, a skandi-noir krimirajongók ugyanúgy ismerhetik őket, mint az artmozik közönsége (az Ádám almái vagy a Zöld hentesek nálunk is kultikussá lett darabok Jensen filmjei közül).
Az igazság bajnokai öt év után Jensen első filmje rendezőként, és ebben is Mikkelsen a főszereplő, mint ahogy ott van még a főbb szereplők között Kaas és Bro is, de jól ismert Lars Brygmann arca is, akit a Borgentől a Napéjegyenlőségig több sorozatban is láthattak a nézők. Jensen ezúttal egy manapság különösen népszerű zsánert, a bosszúfilmet formálta a saját képére, de aki látott már egyetlen filmet is tőle, az pontosan tudja, hogy nem érdemes egy Liam Neeson-féle filmet várnia. Talán kicsit meglepő a párhuzam, de Az igazság bajnokainak legalább annyi köze van Thornton Wilder Szent Lajos király hídja című regényéhez, mint mondjuk az Elrabolva– vagy a John Wick-filmekhez. A Wilder-regény főhőse, Juníper barát mindent alárendel annak, hogy kiderítse, mi volt a gondviselés szándéka azzal az öt emberrel, akik az orra előtt haltak meg egy balesetben, és ehhez nagyon hasonló történik a filmben is.
Markus (Mikkelsen) egy speciális alakulat vezetőjeként szolgál Afganisztánban, de amikor a felesége életét veszti egy vonatbalesetben, hazajön tizenéves lányához, Mathilde-hoz (Andrea Heick Gadeberg). A kapcsolatuk messze nem ideális, Markus szótlan, befelé forduló, gyakran erőszakos katona, aki nem tudja feldolgozni a tragédiát, ám váratlanul felkeresi három lúzer geek, akik bebizonyítják, a felesége nem véletlen balesetben vesztette életét, hanem a katasztrófa bűnözők műve volt. A statisztikus Otto (Kaas) maga is ott utazott a vonaton, és csak a szerencse mentette meg az életét, ő viszont az összefüggések és a véletlenek megszállottjaként ráveti magát az ügyre, és ebben segítségére van két barátja, a hackernek sem utolsó Lennart (Brygmann) és az arcfelismerő szoftverek királya, Emmenthaler (Bro) is. Ők hárman pont az ellenkező pólust képviselik, mint a rideg szuperkommandós Markus, csak vele ellentétben ők nem is hazudják maguknak azt, hogy rendben vannak: Lennart annyit járt már pszichológushoz, hogy simán el tudja játszani a terapeutát is, ha a helyzet úgy kívánja, de folyton összevesznek Emmenthalerrel, aki gyakran kap hisztérikus rohamokat, Ottónak pedig szintén megvan a maga keresztje. Ám ezek az emberek a saját traumáik ellenére is jobban megtalálják a hangot Mathilde-dal, mint az apja.
A bosszúküldetés végrehajtása közepette azonban egyre mélyebbre süllyednek az erőszak mocsarába, és ennek megfelelően a filmben véres leszámolások és amatőr lélekbúvárkodások követik egymást, egyre váratlanabb fordulatokkal. Bár a film látszólag a mi valóságunkban történik, rögtön a nyitó jelenet inkább mesefilmeket idéz: Tallinnban egy hófehér szakállú öregember biciklit ígér az unokahúgának karácsonyra, és aztán láthatjuk, a boltos utasítására ellopják a kért bringát, mely elindítja az események lavináját. Ez a jelenet már önmagában zárójelbe teszi az egész történetet, mely utána is többször letér a realisztikus útról, de ezt egyáltalán nem bánjuk.
Jensen ezúttal is szeretetteljesen ábrázolja a társadalom kitaszítottjait, akiknek egyrészt muszáj drukkolni, de legalább annyit nevetünk is rajtuk. A film fő fegyvere most is a sötét, máskor abszurd humor, melyről egyeseknek a Coen testvérek jutnak az eszükbe, de Jensen stílusa sajátosabb, empatikusabb, a végére pedig gyakorlatilag gúnyt űz a bosszúfilm műfajából, és valahová ugyanoda lyukad ki, ahová Juníper a Szent Lajos király hídjában. Szerencsére azonban óvakodik attól, hogy bármit is ráerőszakoljon a nézőre, az sem érdekli, hogy nyilvánvalóan lesznek, akik alaposan összezavarva jönnek ki a filmről, de ahogy azt Andrej Koncsalovszkij is mondta interjúnkban, ez inkább a jó filmek sajátja.
Különösen bravúros, hogy egy látszólag teljesen esetleges, helyenként már-már butácska sztorit tölt meg tartalommal és valódi érzelmekkel, és ebben a forgatókönyv és a rendezés mellett a jól összeszokott színészek is kiemelkedők: Mikkelsenről sokan leírtak már sok mindent, de ebben a filmben megint új arcát mutatja, és ebben a szerepben is kifogástalan; a három geek nagyrészt maga gondoskodik a film humoros és érzelmes oldaláról is, míg a többiekhez képest tapasztalatlan Andrea Heick Gadeberg is fesztelen természetességgel alakítja a film ugyancsak központi karakterét. Szintén feldobja a filmet az olyan, jól eltalált mellékszereplő, mint Mathilde jó szándékú barátja, Sirius vagy az emberkereskedők ukrán áldozata, a szintén traumatizált Bodashka.
Anders Thomas Jensen pedig ezzel a filmmel rendezőként is nemzetközi sikert aratott (az Oscar-jelölésben csak egy másik, hasonlóan kitűnő dán film, a Még egy kört mindenkinek! előzte meg), és nagyon reméljük, hogy nem kell a következő filmjére újabb öt évet várni.
Az igazság bajnokai (Retfærdighedens ryttere), 2020, 116 perc. 24.hu: 8/10
