Elsőnek lenni valamiben kiváltság és teher egyszerre. Erről a kettősségről biztos sokat tudnának mesélni a távoli vidékeket meghódító felfedezők, űrhajósok, vagy az elvárások terhe alatt olykor összeroskadó olimpikonok is, de a politika csataterén éleződik ki igazán az ellentmondás. Például Barack Obama esetében, aki már eleve történelmet írt, amikor az Egyesült Államok első fekete elnökeként beköltözhetett a Fehér Házba. Ezzel a történelmi sikerrel ugyanis nem egyszerűen felállított egy Guiness-rekordot és áttört egy több évszázados üvegplafont, de óhatatlanul szimbólummá is vált – akár vágyott erre, akár nem. És simán lehet, hogy nem vágyott, mert szimbólumnak lenni nem könnyű, főleg ha közben valaki azon munkálkodik, hogy nagyon is valós, így kínkeserves és tökéletlen politikai alkukat kovácsoljon. A megingó ideálok ilyenkor könnyen maga alá temethetik az embert. Obama nyolcéves elnökségét tehát két alapvető nézőpontból is lehet értékelni:
- Egyrészt a konkrét politikai eredmények felől, vagyis, hogy mennyire váltotta be ígéreteit és érte el törvénykezési céljait a kormányzás során.
- Másrészt a szimbolikus dimenzió felől, inkább azt vizsgálva, hogy a történelmi elnökség milyen új távlatokat nyitott meg a kulturális képzelet és a társadalmi egyenlőség terén.
Az Obama: Egy tökéletes egység keresése című dokusorozat készítőit egyértelműen az utóbbi vetület érdekelte. Három részre bontva, kronologikusan követik az életutat a gyerekkortól a 2016-os leköszönésig, mindvégig arra fókuszálva, hogy az Obama-jelenség hogyan formálta az elmúlt két évtized amerikai közbeszédét, és milyen vágyakat, félelmeket és indulatokat csatornázott be a társadalom különböző rétegeiben. A konkrét törvényeknél tehát jóval több szó esik a retorikáról, és arról, mit is jelképezett pontosan Obama a feketék és a fehérek, vagy a demokraták és a republikánusok számára, és mennyire tudta, vagy épp nem tudta áthidalni az egyre mélyülő társadalmi szakadékokat. Kissé meglepő, hogy épp az HBO rukkolt elő egy ilyen monumentális portréval a volt elnök 60. születésnapjára (ami augusztus 4-én volt), hiszen a politikai hatalmát az utóbbi években kulturális befolyásra váltó Obama-házaspár épp a versenytársakkal, a Netflix-szel és a Spotify-jal lépett szövetségre, serényen gyártva nekik a küldetéstudatos filmeket és podcastokat.
Bizonyára ennek tudható be, hogy Barack és Michelle Obama nem adott interjút az HBO-nak, így a friss dokusorozatban csak archív felvételekről hallhatjuk őket beszélni. Az önértelmezés tehát nem hiányzik teljesen, csak nem a mából visszatekintve, hanem Obama pályafutásának korábbi pontjairól hallhatjuk az általa megfogalmazott gondolatokat, vágyakat és reményeket.
Az elnöki házaspár távolmaradásának amúgy van előnye is: így nagyobb nyomatékot kap a többiek szemszöge. Márpedig beszélő fejekből aztán van bőven, az ötórás játékidő alatt megszólalnak gimnáziumi osztálytársak, egyetemi szerelmek, régi barátok, hűséges politikai tanácsadók, egykori riválisok, lelki vezetők, kutatók és olyan újságírók, akik élen jártak az Obama-korszak értelmezésében. Mindebből korántsem egységes, de legalább olyan érdekes kép rajzolódik ki, mintha maga a 60 éves Obama mondaná el, mit miért csinált az elnöksége előtt és alatt. Bár a hangütés alapvetően pozitív, a sorozat szerencsére csak helyenként csúszik át nyílt dicsőítésbe. Peter W. Kunhardt rendező nem egy egészelakos szentképet próbál megfesteni az USA 44. elnökéről, de azért érezhetően Obama erényeire helyezi a hangsúlyt. Ez nála nem politikai elfogultságból fakad, amit jelez, hogy pontosan így járt el a legendás republikánus szenátor, John McCain esetében is, akiről halála évében, 2018-ban rendezett hasonlóan konvencionális eszköztárral dolgozó és diszkréten heroizáló portréfilmet.
Az apák álmai
Obama nem ugrott el a konfliktusok elől, de politikája alapvetően a makacs reménykedésre és kompromisszumkeresésre épült. Erre a hídépítő szerepkörre már multikulturális családi háttere is alkalmassá tette: fehér, kansasi anyától és fekete, kenyai apától született, igaz, a családot elhagyó és Kenyába visszaköltöző apját alig látta, majd tinédzserként évekig fehér nagyszülei nevelték, gyerekkorát pedig Hawaii szigetén és részben Indonéziában töltötte. A honulului gimnáziumban alig voltak rajta kívül feketék, egyik afroamerikai osztálytársával „etnikai klubot” alakítottak, és minden héten olyan kérdéseket vitattak meg kettesben, hogy vajon lesz-e valaha fekete elnöke az országnak. Az ügy alapos kivesézése után arra jutottak, hogy valószínűleg lesz, de nem az ő életükben. Erre cáfolt rá frappánsan Obama 2008-ban, amikor alig 48 évesen legyőzte a jelöltségért folyó versenyben a jóval esélyesebbnek tartott Hillary Clintont, majd megnyerte a választást a már említett John McCainnel szemben.
A gimi és a sikeres elnökválasztási kampány közt eltelt évtizedeket mutatja be a dokusorozat első, másfél órás része, amelynek során a sodródás átalakul tudatos építkezéssé. Láthatjuk, hogy Obama miként keresi önmagát egyetemistaként, majd hogyan kap új távlatokat Chicagóba költözve, ahol közösségszervezőként nemcsak otthonra talál, de első tapasztalatait is megszerzi arról, milyen nehéz és kínkeserves feladat akár egy apró változást is elérni. Saját bevallása szerint azért iratkozott be az első chicagói évek után a Harvard jogi karára, hogy nagyobb hatalmat szerezzen, amit aztán a közösség szolgálatába állíthat. Tehetsége és karizmája itt is hamar kiütközött: ő lett a nagy presztízsű Harvard Law Review első fekete főszerkesztője, amivel a neve országosan ismertté vált szakmai körökben. Ifjú sztárjogászként sok helyre csábították, de ő visszatért Chicagóba – a fő motivációt persze nem a munka, hanem a városból származó Michelle jelentette, aki később a felesége lett. Itt kezdte meg a 90-es években politikai karrierjét: először emberi jogi ügyvédként praktizált, megszervezve a Project Vote nevű kampányt, amely Amerika történetének egyik legsikeresebb választásra buzdító mozgalma volt, majd kilépett az igazi küzdőtérre és közhivatalokért is elkezdett indulni.
Kunhardt jól domborítja ki a karizma és a retorikai képességek szerepét, amely a kezdetektől Obama politikai diadalútjának fő hajtóereje volt. Bár hatalmas munkabírású, és fűződnek a nevéhez nagy horderejű döntések, simán lehet amellett érvelni, hogy Obama nem is döntéshozóként, sokkal inkább történetmesélőként igazán jelentős. Egy évszázados sérelmek és félelmek által megosztott társadalomnak tudott olyan lelkesítő történetet mondani önmagáról, amit a többség szívesen elhitt, legalábbis rövid időszakokra. Obama mindehhez önmagát és családját mutatta fel példaként. Árulkodó, hogy már kora harmincasként megírta első memoárját, a Dreams of My Fathert, amelynek persze nem az öncélú nosztalgiázás, hanem az előretekintés volt a célja: saját multikulturális múltjára építi optimista hitvallását Amerika jövőjéről.
Yes we can?
Ez a reményteli vízió hatotta át 2008-as elnöki kampányát („Yes we can”) és számos megnyilvánulását a mai napig, ideértve tavaly megjelent elnöki emlékiratait, az Egy ígéret földjét is. Ám a legnagyobb kihívást mindvégig az jelentette, hogy a nemes, lelkesítő ideálok mennyiben válthatók át politikai cselekvőképességre, majd valós társadalmi fejlődésre. Ezen a téren számos kritika érte teljesítményét, bár az sokszor elhangzik mentségként, hogy eleve kilátástalan csapdahelyzetből indult elnökként. Nemcsak azért mert egy pénzügyi világválságot és két közel-keleti háborút örökölt meg Bushtól, de azért is, mert teljesíthetetlen elvárásoknak kellett volna megfelelnie minden irányból.
Egy pillanatra sem gondoltam, hogy Barack Obamának elnökként van esélye megfelelni az afroamerikai közösség elvárásainak, hiszen nagyjából azt várták tőle, hogy négyszáz év igazságtalanságait írja felül egy tollvonással
– mondja Alvin Love chicagói lelkész a filmben, aki a 80-as évek óta ismeri Obamát. Elsőre meglepőnek tűnhet, de Obamának azért is kőkeményen meg kellett dolgoznia, hogy egyáltalán a feketék elfogadják maguk közül valóként, hiszen még az elnöki kampányban is sok olyan vád érte, hogy „nem elég fekete”, mivel a felmenői között nem volt rabszolga, távoli helyeken töltötte gyerekkorát és elit egyetemeken tanult, így más tapasztalatokkal bír és más nyelvet beszél, mint a többség. Ezért tévedés azt gondolni, hogy a fekete szavazatok garantálva voltak a számára (sikerének egyik fontos feltétele, hogy ő sosem ringatta magát ebbe az illúzióba). Az egyik oldalról tehát hatalmas nyomás volt rajta, hogy a feketék régóta gyülemlő sérelmeinek szócsövévé váljon, másfelől viszont ügyelnie kellett arra, hogy ne idegenítse el magától a fehér szavazókat, és véletlenül se ijesszen el senkit egy karcosabb megjegyzéssel, ami egyből életre hívná a fejekben a „dühös fekete” rasszista sztereotípiáját. Maradt tehát a fegyelmezett és higgadt optimizmus, ami eleve nagyon ment neki, és több népszerű paródia táptalaja is lett az elnöksége idején.
Persze a higgadtság sem mentette meg persze attól Obamát, hogy a megválasztásának puszta ténye pánikot és heves ellenreakciót váltson ki a jobboldalon. Elnöksége első évében ugyan sorra jelentek meg a cikkek arról, hogy Amerika átlépett a rasszok utáni korszakba, de ez hamar naiv ábrándnak bizonyult. A burkoltan, sőt olykor nyíltan rasszista támadások egyre nagyobb szerephez jutottak a republikánus közvéleményben, amely helyenként muszlim terroristának vagy kommunista diktátornak próbálta beállítani Obamát. Ez a reakciós folyamat csúcsosodott ki aztán Trump megválasztásában, aki Obama amerikaiságát kétségbevonó rasszista összeesküvés-elméletekkel kovácsolt politikai tőkét magának. Tehát hiába próbált Obama kényszeresen az egység üzenetére koncentrálni, és a lehetőségekhez képest távol maradni az érzékeny témától, nem menekülhetett: újra és újra foglalkoznia kellett a rasszizmus, az egyenlőtlenség és a faji kapcsolatok kérdésével. Bármilyen ékesszólóan oldotta meg ezeket a helyzeteket, egyfelől muníciót szolgáltatott a személye ellen folyó paranoid kultúrharchoz, másfelől csak az újabb csalódást kockáztatta a sokkal keményebb szavakat váró fekete közösség részéről.
Mindezzel együtt vitathatatlan, hogy Obama egy olyan profi és méltóságteljes elnöki szerepmodellt testesített meg hihetetlen eleganciával, aminek a tökéletes antitézise volt a politikába a bulvárlapok címlapjairól berobbanó, önkontroll nélküli Trump. Évek óta bevett hipotézis, hogy részben ezért is arathatott váratlan diadalt 2016-ban. Az HBO dokusorozatát ez a dimenzió foglalkoztatja leginkább, és csak kevés szót veszteget a konkrét politikai eredmények vizsgálatára, mint mondjuk a történelmi egészségügyi reform átpréselése, a gazdaság talpra állítására tett felemás kísérletek, az LMBTQ-jogok terén való áttörés, a kényszerpályáról letérni képtelen külpolitika, az ingatag lábakon álló klímapolitika, vagy épp a bevándorlási reformkísérlet kudarca. Ennél sokkal nagyobb hangsúlyt helyez arra, hogyan kommentált olyan nemzeti tragédiákat, mint a feketék elleni rendőri brutalitás vagy a rasszista indítékú terrorista mészárlások. És tény, hogy Obamánál kevés politikus tudott szívhez szólóbb beszédeket mondani (olykor énekelni) a megrendítő pillanatokban, csak ez a szónoki képesség még édes kevés volt ahhoz, hogy akár egy tapodtat is elmozduljanak a fegyvertartás szigorítása felé.
A kosárpálya helyett a Fehér Házba
A film megszólalói alapvetően megértőek Obama szorongatott helyzetével, de azért kritikából is jut bőven. Felidéznek például olyan eseteket, hogyan lökte a busz alá politikai szövetségeseit, vagy akár lelki vezetőjét, amikor érdekei úgy kívánták, mert médiaössztűz alá került miattuk. Hogy a Wall Street megsegítését előbbre valónak tartotta a szegényekénél, és hogy a hatalom csúcsára kerülve sokak szerint ő is elkezdte az elit érdekeit szolgálni. Végső soron az az örök dilemma kerül terítékre, hogy a politikában közös nevezőre hozható-e az idealizmus és a realizmus, igazságszeretet és taktikai érzék. Mert a hatalom megszerzése nélkül, ugye, esély sincs a változtatásra, de vajon hol húzódik a megalkuvásnak az a bűvös határa, ameddig még el lehet menni úgy, hogy ne adjuk fel teljesen az alapcéljainkat. Hogy az ehhez hasonló kérdések magát Obamát is foglalkoztatják, az elnöki memoárjából is kiderül:
Tudom, hogy vannak, akik szerint ideje megszabadulni a mítoszainktól. Ha tanulmányozzuk az Egyesült Államok történelmét, vagy akár csak futó pillantást vetünk az aktuális szalagcímekre, láthatjuk, hogy hazánk ideáljai mindig is másodlagosak voltak a hódításhoz és a behódoláshoz, a kasztrendszerré merevedett rasszizmushoz és a pénzsóvár kapitalizmushoz képest. Aki más irányt mutat, az szerintük csak leplezi ennek a cinkelt játszmának a fonákságait. És beismerem, hogy a könyv írása során, az elnökségemre és az utána következő időszakra visszatekintve időnként eltűnődtem: vajon határozottabban ki kellett volna mondanom az igazságot? Vajon túl óvatosan fogalmaztam és cselekedtem, abban a hitben, hogyha Lincoln szavaival élve „a természetünkben lakozó jobb angyalokra” apellálok, akkor az Egyesült Államok nagyobb eséllyel válik a vezetésem alatt valóban az ígéret földjévé? Nem tudom. Azt azonban biztosan állíthatom, hogy még nem adom fel a hazámba vetett hitemet, nemcsak az amerikaiak következő nemzedéke, hanem az egész emberiség jövője miatt sem
– írja az Egy ígéret földje előszavában, és később is többször visszatér a témára, ahogy azt részletesen kielemeztük ebben a cikkünkben:
Az HBO dokusorozata alaposan körbejárja ezt a dilemmát, és emlékeztet arra is, hogy minden ellentmondásával együtt Obama elnöksége mennyire váratlanul érte Amerikát, milyen felmérhetetlenül hatalmas lépés volt a társadalmi egyenlőség terén, és épp ezért mekkora küzdelmek kísérték.
„Vannak olyan fehér gyerekek, akiknek a legkorábbi emléke az elnökről, hogy fekete. Nem hiszem, hogy ez jelentéktelen dolog lenne” – mondja Ta-Nehisi Coates, az utóbbi évek egyik legismertebb afroamerikai újságírója. Ő úgy látja, hogy akik azzal kritizálják Obamát, hogy a Fehér Házban való jelenléte pusztán szimbolikus volt fekete elnökként, mert nem tudott eleget tenni az afroamerikai közösségért, azok szerinte alábecsülik a szimbólumok erejét. Mint mondja, Obama előtt is voltak befolyásos feketék, de azok – kis túlzással – mind rapperek vagy kosarasok voltak. Nem véletlen, hogy gimisként még a magasra törő Obama is NBA-sztár akart lenni, mert mást ő se nagyon tudott elképzelni ambíciói beteljesítésére.
Végül mégis ő lett az, aki kitaposta az utat a hatalom csúcsai felé, teljesen új távlatokat nyitva meg a kulturális képzelet számára. Az ebben kódolt inspiráció kimeríthetetlen, csak nem szabad elfelejteni, hogy a szimbolikus forradalommal korántsem értek véget a problémák és megoldandó kihívások. Az utóbbi évek eseményei is emlékeztetnek arra, hogy messze van még az a bizonyos „ígéret földje”. Az obamai paradoxon épp az, hogy alapvető hiba volna azt gondolni, hogy valaha is odaérhetünk, mégsincs más választásunk, minthogy minden egyes tettünkkel erre törekedjünk.
Az Obama: A tökéletes egység keresése az HBO Go-n nézhető, három másfél órás epizódban.
