Imponálni tilos!
– ez a felirat kapott helyet az emblematikus hatvani kocsmák egyikében, ami azért fontos, mert Barack Obama komplett karrierje, fiatalkora másként alakulhatott volna, ha ilyen normák uralta helyen nő fel. Legalábbis ez derül ki a korábbi amerikai elnök monumentális emlékiratából. A 760 oldalas, Egy ígéret földje című könyv csupán a részletgazdag dolgozat első része, de legalább megtudjuk belőle, hogy a politikus korai olvasmányélményeit jelentősen meghatározta, kinek udvarol éppen, milyen érdeklődésű lánynak szeretne megtetszeni, így került alkalmilag érdeklődése fókuszába Herbert Marcuse vagy éppen Karl Marx. E gondolkodókat tehát elkerülhette volna, ha imponálásmentes övezetben múlatja szabadidejét, ám meglehet, akkor meg nem vált volna nyolc évre a világ legnagyobb hatalmú emberévé. És nem írhatta volna meg e szöveget, amelyből kivételesen szépen rajzolódnak ki a kortárs politika legszebb és -mocskosabb dilemmái, kihívásai és igazságai. Például az, hogy.
Csodálatos a demokrácia, egyáltalán: a politika
A kötet egyik lehetséges olvasata az amerikai, de valójában az összes liberális demokrácia dicsérete. Lenyűgözően meséli el a törvényalkotási folyamatot egy olyan országból, ahol önálló, gondolkodó aktorok, autonóm szereplők a képviselők. Saját akaratuknak, hitüknek és választóik érdekeinek megfelelően formálják a jogszabályokat, alakítani akarják a hazájukat. Ennek megfelelően a világ leghatalmasabb emberének is meg kell küzdenie a szavazatukért. Legmélyebben az egészségügyi reformról szóló résznél érthető meg, milyen ellensúlyok, korlátok zárják határok közé az amerikai elnök cselekvési lehetőségeit.
Obama a kötet elején arról ír, politikai öntudatra ébredése – jórészt faji – egyenlőtlenségi fájdalmakkal, értetlenségekkel kezdődött. Olyan egyszerű, édesanyjának címzett kérdésekkel, mint például az: mi az oka, hogy a feketék játsszák a profi kosárlabdát, de nem edzősködnek? Korai munkatapasztalatait közösségszervezőként szerezte, fekete közösségben dolgozott valójában láthatatlan minisikerekért, miközben a háttérben már kirajzolódtak az olyan beláthatatlan méretű társadalmi problémák, mint a gyáripar hanyatlása, a fehér népesség menekülése az elszegényedő területekről, az ennek hatására kialakuló szegény, nyomorult fekete szegregátumok, a városi, tudáson szerveződő arisztokrácia újkori megjelenése és így tovább.
Idézhetnénk hosszan sztorijait, emlékeit, amelyeknek többsége arra az idealizmusra fut ki, hogy jobbá lehet tenni az esélytől elzárt gyerekek, szegények életét, megváltoztathatók a társadalmi viszonyok. Ennek a korai elkötelezettségnek az emblematikus, politikai valóságra is átültethető vállalása lett első elnöki ciklusában az egészségügyi reform bevezetése, amely a kötelező egészségbiztosítás bevezetésével sok milliónyi embernek teremthette meg a hozzáférést az egészségügyi ellátáshoz. Politikarajongóknak biztosan lebilincselő az előkészítés leirata: látjuk, hogy a Fehér Házban miként fogalmaznak meg célokat, hogyan haladnak a megvalósulás felé, hogyan szenvednek politikai álmukért, hogyan hoznak akkor elviselhetetlennek látszó áldozatokat, miként temetik magukat kompromisszumok alá, hogyan győzik meg egymást, hogy a végcél miatt még mindig érdemes csinálni. Aztán hogyan győzködik egyenként saját pártjuk politikusait, hogy szavazzák meg a jogszabályt. Lehetetlenek az alkudozások, akadt olyan politikus, akinek a voksáért az abortusz finanszírozására vonatkozó szöveghelyen kellett még a legvégén is reszelni. Voltak olyan konzervatív közegből érkező demokraták, akik nyilvánvalóan újraválasztásuk esélyeit csökkentették a szavazatukkal. Tom Perriello, az akkor mindössze 35 éves, emberi jogi ügyvédből lett képviselő, aki a többségében republikánus Virginiából érkezett, végül azt mondta igenje indoklásaként:
Vannak dolgok, amelyek fontosabbak, mint hogy újra megnyerjem a választást.
Brutális volt a tét, a republikánusok a végletekig csavarták az ellenállást, lényegében kommunista kísérletként mutatták be a törvényt, még a következő elnökválasztáson is meghatározó ígéret volt, hogy azonnal visszavonják a jogszabályt. Hogy mekkora volt a feszültség, micsoda áttörésként élte meg az elnök stábja a tervezet elfogadását, amiben talán az utolsó pillanatig sem lehettek biztosak, szépen mutatja a Fehér Házban kitörő ováció.
Magyarországról nézni különösen furcsa azt a politikai működést, amelynél az elnöknek meg kell küzdenie a jogszabály minden egyes mondatáért, pártjának minden egyes voksáért. Hiszen idehaza képviselők sorának nincs halvány fogalma sem arról, miről szavaz, itt úgy vernek át a parlamenten sarkalatos törvényeket, hogy azon legfeljebb azért módosítanak, mert valaki észrevett benne valami hibát, a vitáktól viszont érintetlen marad az előkészítés, a szöveg. Itt egyéni választókörzetben megválasztott képviselők sem akarnak politikát csinálni, nem akarják befolyásolni a hazájuk jövőjét saját politikai elkötelezettségeikkel, vízióikkal, csupán leszavazgatják, amit a főnökök mondanak, cserébe hazavihetnek egy járdafelújítást a körzetbe.
Ha van az Obama-könyvnek idealista olvasata, az minden bizonnyal az, hogy az évszázadok alatt kimunkált politikai intézményrendszer, a demokratikus kultúra és hagyomány képes korlátossá tenni a hatalmat úgy, hogy az a nemzeti érdeket szolgálja, hiszen arra kényszeríti az egyaránt demokratikus legitimációval fölvértezett szereplőket, hogy érvényesíteni igyekezzenek elveiket és érdekeiket. Ez a dermesztően nehézkes döntéselőkészítési és -hozási folyamat vezet olyan kompromisszumos megoldásokhoz, amelyek a leginkább szolgálják a társadalom széles rétegeinek érdekeit, reprezentálják akaratait, fogadhatók el közös minimumként a legtöbbeknek. A bemutatott esetben például sok sebből vérző, sem a demokraták liberális, sem baloldali szárnyát nem kielégítő, a republikánusok egy részének undorító, másik részének tán éppen csak nem elfogadható, szavazható változat született. Ez a rongált, roncsolt, megannyi okból bírált törvény azonban a nap végén sok millió olyan szegény amerikainak akart egészségbiztosítást garantálni, akinek korábban nem volt. És amikor javítani kellett rajta, már erről az alapról indulhattak.
Undorító a demokrácia, egyáltalán: a politika
„Rá tudtam venni több közeli barátomat, hogy segítsenek a kampány finanszírozásában” – írja Obama arról, miként szállt ringbe Bobby Rush ellen még kezdő politikusként a képviselő-előválasztáson. Mármost, ha ugyanezt a mondatot Orbán Viktor mondja a 2022-es magyarországi megméretés előtt, azonnal Mészáros Lőrinc-alakúvá változik a monitor, amelyen a hírt olvassuk, hogy ennél bővebben ne is térjünk ki arra a szemérmetlen, közpénzből végzett NER-milliárdos klónozásra, amit – az eufemizmus fogalmi kereteit felszámolva – a nemzeti tőkésosztály megerősítésének becéznek. Hogy minek lehetne nevezni az Obama-projekt finanszírozási módozatait, arról jórészt, a mű hosszát tekintve semmiképpen sem helyspórolással indokolható módon, hallgat a szerző. Pedig e szűk 760 oldalba talán belefért volna két mondat arról, kik voltak azok a közeli barátok, akikről egyébként hosszan olvashatunk, ha éppen vacsorázni érkeznek, akik vagyonuk egy részét Obamára fordították.
Miért döntöttek a beszállás mellett? Hihetünk abban, hogy totális volt az érdeknélküliségük, csak vakon hittek a szépreményű politikus álmaiban, így szabadon elkölthető, kvázi hobbira szánt dollártömegüket rá költötték? Elméletileg hihetünk. Csakhogy a kötet érdekessége, hogy ezt az inkonzisztenciát figyelmen kívül hagyva Obama részletesen ír arról egy-egy törvényjavaslat ismertetésekor, hogy egyes szenátorok, képviselők hogyan változtatták véleményüket, vagy egyszerűen felejtették el eszméiket képviselni, ha olyan vállalat, csoport, ember lehetett a kárvallottja a szövegnek, amely/aki támogatta kampányukat, miközben magáról elfeledi elbeszélni, miért támogathatták a donorok, ha csak nem tekintjük évezredes kitekintésben is páratlan unikumnak a politikusok között, minthogy csupán a közös, idealista álom lebegett kampánya támogatóinak a szeme előtt. Ami biztos: újra és újra a pénz jön szembe.
Amint olvassuk az erről szóló félmondatokat, valójában úgy látszik, Orbánék egyszerűen őszintébben merik megmutatni, amit mindenki tud, csak a többség az idealisták meg a demokratikus eszme kedvéért igyekszik elhallgatni. Mármint azt, hogy
Az árat pedig azért fizetik ki a politikusok, mert hatalmon szeretnének lenni vagy maradni. Maguknak pedig azzal indokolják ezeket az alkukat, hogy csak hatalmon van lehetőségük – saját meglátásuk szerint – mélyen igazságos eszméik (értsd: érdekeik) képviseletére. Meglehet, sok mindenről le kell mondaniuk a rendszerbajok miatt, de még így is jobb a közösségnek, ha ők vannak hatalmon, mintha más eszmék képviselői igyekeznek érvényesíteni – saját meglátásuk szerint – mélyen igazságtalan eszméiket (értsd: érdekeiket). Nincs másik politikai logika, mint ami a győzelmen építkezik, mert győzelem nélkül nincs hatalom, anélkül pedig nincs esély a társadalom megváltoztatására. Még az idealisták sem nagyon tudnak másra jutni, hiszen forradalmi célok megvalósításához valójában teljesebb hatalom kell, mint mérsékelt célok eléréséhez.
A kampányfinanszírozás a politika legsötétebb része, ahol az árcédulák láthatatlanok, és sosem nyilvános, mivel fizetünk a támogatásért. Mert nem csupán pénzzel (értsd: megrendeléssel) lehet fizetni ezekért, hanem a jövővel is: az ellenérték lehet a környezetvédelmi előírások butítása vagy figyelmen kívül hagyása, védett területek védettségének felülvizsgálata, bármi, amit a finanszírozó szeretne támogatásáért cserébe.
Hogy ezekben a meccsekben az értékek mindig alul maradnak az érdekkel szemben, az világos. Ám Obama példái közül nem az el nem beszélt finanszírozás (amelyet egyszerűen lehetetlen elütni azzal, hogy nagyon sok támogató segítette a munkát alacsony összeggel), hanem a külpolitika segít erősebben megérteni az érdekek pusztító erejét. Meséli, hogy a 2009-es iráni választás után az ellenzéki jelölt, Mír-Hosszein Múszavi azzal állt elő, hogy a hatalom szavazatokat hamisított. Sok millió tüntető vonult az utcára, a megtorlás pedig gyors volt: ellenzéki vezetőket helyeztek házi őrizetbe, tiltakozókat vertek-öltek meg. Az elnök azt írja: „Első felindulásomban legszívesebben kifejeztem volna a tüntetők iránti együttérzésemet. Viszont a nemzetbiztonsági munkatársaim lebeszéltek erről.” Szerintük visszafelé sült volna el a gesztus, az Egyesült Államok amúgy is démonként tűnt fel az iráni hatalom történeteiben, a kiállása hitelteleníthette volna az ellenzéki mozgalmat sok iráni szemében. Így következtek az olyan üres frázisok, mint az, hogy „továbbra is élénk figyelemmel kísérjük a helyzet alakulását”. És Obamának tovább kellett néznie az erőszakot, mint írja, keserűség gyűlt benne. De ez lecke volt neki: indoklása szerint elnökként nem a szívére, hanem stratégiai megfontolásokra kellett hallgatnia, minekután arra jutott, elnökként bizonyos esetekben kevesebb véleménynyilvánítási és cselekvési szabadsága van, mint szenátorként vagy átlagos állampolgárként volt.
Ez pedig már nyilvánvalóan nem a finanszírozáshoz hasonlóan sötét oldala a politikának, csupán azért mutattuk meg, hogy a játék logikáját jobban érzékeltethessük: az érdekek értékek fölötti elsőbbsége sok esetben nem kérdés a döntéshozó számára. Ha idealista szemüvegen át nézzük, akkor ez a magyarázat nem fogadható el, egyúttal kínálkozik az ellenérv, hogy tudniillik éppen azért kell végül mindig az érdeket választani, mert sohasem mernek értékalapon dönteni, miután valamelyik részváltozót (pénz, biztonsági kockázat, bármi más) erősebbnek ítélik.
Az egészből talán az a tanulság: éppen annyira nincs jó politika realizmus, ahogyan idealizmus nélkül.
Jó és elérhető: idealizmus és realizmus
Nem kérdés, hogy a tiszta és a piszkos oldal együtt alakítja a politikai rendszereket, minden ellenkező híreszteléssel szemben még a demokratikusan szerveződő rendszereket is. A kettő közötti feszültség kezelése és elmesélése beszél el igazán sokat a vezető karakteréről.
Amikor a magyar kormány a baltás gyilkost kiadta Azerbajdzsánnak, Orbán Viktor politikai holdudvara természetes politikai realitásként fogadta el a lépést, lényegében nem volt vita a jobboldali nyilvánosságban arról, helyes-e egy gyilkost – reálisan gondolkodva biztosan – annak tudatában átengedni egy országnak, hogy ott majd kiengedik, megünneplik. Mi több, végül elő is léptették.
Meglehet, a stratégiai gondolkodásból az következett, az üzlet Magyarországnak megéri: kisebb árat kellett érte fizetni (elsősorban reputációban eshetett kár), mint amennyi hasznot hajtottak vele (elsősorban gazdasági pluszok jöhetnek szóba).
Obama példái éppen azt üzenik, a külpolitikai realizmus nem meghaladható még akkor sem, amikor demokrata, tehát történetében bizonyos típusú idealizmust képviselő vezetője van a hatalomnak. Érdekek és értékek feszültségében még a leghatalmasabbak is kénytelenek alkukat kötni, ha vezetőként elsődleges feladatuknak annak a közösségnek az érdekvédelmét tekintik, amely megbízta őket a hatalom birtoklásával. Ugyanakkor ennek a feszültségnek és értékfeladásnak a hogyanja és mértéke korántsem sem mindegy, erre mondtuk, hogy ez beszél a karakterről is. Obama elmeséli, hogy azt kérdezi Samanta Powertől, vezető külpolitikai szakértőinek egyikétől:
Nos, mostanában milyen eszméket árultunk el?
Kollégája például nagyon maga alatt volt akkor, amikor Obama nem nevezte népirtásnak a törökök örmények ellen elkövetett gyilkosságsorozatát. Az elnök azért nem tette ezt, mert éppen kényes tárgyalásokat folytatott az ügyre fölöttébb érzékeny Erdogan elnökkel az Egyesült Államok iraki csapatkivonásáról. Amikor Power fejmosást adott neki, azt írja, utolsó gazembernek érezte magát.
Ugyanakkor ez a karakteréből és eszméjéből következő ügyekre igaz, mint amilyen egy népirtás elkenése.
De nem ezzel függ össze az olyan vállalt ás választott külpolitikai stratégiája, amely például azért enged diktátoroknak, mert ez meggyőződése szerint békésebb megoldáshoz vezet. Diplomácia-realizmusa miatt hamar tudatta, Kim Dzsong-Il észak-koreai diktátorral éppúgy hajlandó lett volna találkozni, mint Ahmadinezsád iráni elnökkel: bármelyikükkel kész tárgyalni, ha úgy gondolja, ezzel előmozdítja az Egyesült Államok érdekeit. Mint emlékeztet, amikor ezt kimondta, úgy rontottak neki, mintha azt mondta volna, a Föld lapos. A mainstream sajtó és politikai ellenfelei egyaránt mást gondoltak helyesnek, ezért támadták hevesen. Ő meg értetlenkedett, mert masszívan úgy gondolta, a nemzetnek nem érdeke a háború, és a diplomácia megelőzési eszköz, egy esély.
Ami nagyon érdekes: kiemeli, hogy pár hónappal korábban még talán visszavonta volna szavait, kiadott volna egy helyesbítő közleményt. Csakhogy mire ez történt, stabil volt a pozíciója, az emberek bíztak benne, karaktere pedig megerősödött. Azaz nem engedte, hogy az elit és médiakonszenzus maga alá temesse, hanem kitartott álláspontja mellett, és megpróbált többséget (értsd: az emberek többségét) mögé tenni. És ha már itt tartunk, akkor nem érdektelen a játék kedvéért Orbán Viktorra cserélgetni az Obama nevet, mert alighanem a magyar kormányfő meggyőződései és mainstreammal szembeni kudarca (1998 és 2002 között) nagy szerepet játszanak abban, hogy 2010-től hogyan kormányoz, miként külpolitikai lépéseinek egy részére is magyarázatot kínálnak az Obama-indoklások.
Ám e ponton fontos megemlíteni Obama másik érvét a Power-féle erkölcsiségre épülő külpolitikai meggyőződés mellett. Az idealista gondolat jelenléte a kormányzásban ugyanis egyúttal az alternatívák megjelenésének lehetőségét is magában rejti. Azaz megmutathatják, hogy a cél eléréséhez (a példánál maradva: népirtásnak nevezni a népirtást úgy, hogy a törökkel zajló tárgyalások ne legyenek kudarcosak) más úton és eszközrendszerrel is el lehet jutni. Ez azért fontos, mert a hatalmi struktúrák nagyon könnyen kódolnak egyetlen változatot, a másik nem lehetségességét. Mark Fisher a Kapitalista realizmus című könyvében érvel amellett, hogy a képzelet száműzése teremti meg az egyirányú utcákat, például azt, hogy ma könnyebben elképzelhető a világ vége, mint a kapitalizmus vége. Az egész rendszer úgy épül fel, hogy nem elképzelhetővé teszi az alternatívát, magát tényként mutatja be, minekután minden egyéb verzió fantáziaként, őrületként, ténytagadásként jelenik meg, így vita tárgya sem lehet.
Nagyon messze kirándulunk, de: Obama – legalábbis írása tanulsága szerint – keres egy idealista nyomást, amelynek ereje képes a realizmusból fakadó egyetlen megoldást, a „kizárólagos tényt” elmozdítani, formálni, legalább közelíteni az eszméi felé. Az Orbán-kormány idehaza viszont olyannyira arra építi identitását, hogy alternatívaként mutatkozik be, hogy éppen azt a zártságot képviseli, amellyel meggyőződése szerint szemben áll. Mint alternatíva is tényként mutatkozik meg, amiben nincs helye másik változatnak, alternatív elképzeléseknek. A képzelet képviselőjeként azonosítja magát, hogy ezzel ki is zárhassa saját rendszerén belül a képzeletet.
Az alaptörténet pedig még igaz is: Orbánék a teljesen képzelet nélküli magyar politikai világban valóban képzeletet szabadítottak fel (az intézményrendszer átszabhatóságától a bankadó fönntartásán át az elitkonszenzusok megkérdőjelezéséig), ám egyetlen Samantha Power sem látszik a környékükön, aki legalább tudatná velük, mikor kell gazembernek érezniük magukat (már a nyilvánvaló erkölcstelenségeken kívül).
Ugyanakkor ezek a dilemmák a politikán belül zajlanak, Obama szerint azonban kifelé is e kompromisszumok határozzák meg a politikát. Egyik vitája kapcsán jut arra, hogy a kortárs nyilvánosságban a siker feltétele az ehhez hasonló politikai realizmus. Mint emlékeztet, azok a mondatok működnek, amelyek nem úgy voltak megfogalmazva, hogy felvilágosítsanak, hanem hogy érzelmeket keltsenek, azonosítsák az ellenséget. Meg kellett értenie, hogy az elnök nem ügyvéd, pilóta, nem precíziós munkára szerződik. Feladata a közvélemény mozgósítása. Arra jut: szerepet kellett játszania, miközben azért az igazat mondja.
Csakhogy éppen a politikai vezetők elzárása, tökéletes magánya teszi egészen bizonytalanná, mit és mennyit neveznek igazságnak.
Személyiség és döntés
Merthogy nyilvánvalóan a döntéshozók legalább olyan fontosak, mint a döntések. Obama maga is felveti, sokat gondolkodik azon, országok, világok sorsát mennyiben befolyásolja a vezetők személyisége: gyerekkori traumák, saját történetek, fájdalmak, örömök.
Az ő útjánál nyilván nem megkerülhető a közösség, amelybe születik, kívülállósága, bőrszíne. Politikai utazásának az elején ismeri meg Harold Washington történetét: egy alulról építkező, tapasztalatlan önkéntesek munkáján szerveződő mozgalom tudott aktiválni olyanokat, akik addig sohasem foglalkoztak politikával, akiknek elegük volt a méltánytalanságokból, az igazságtalanságokból, hogy csak azért nem léptetik elő őket, mert nem fehérek, és ők együtt repítették a polgármesteri székbe első fekete bőrű emberként Washingtont Chicagóban. Akkor ez egy felfoghatatlan álom szimbolikus sikere volt: nekik is sikerülhet. Aztán a törzsi logikán építkező városvezetésben a fehér többség gáncsolta, ahol tudta, végül szívroham végzett vele. Obama látta e mozgalmat, dolgozott közösségszervezőként, majd az 1992-es választás előtt levezényelte a Project VOTE!-ot, Illinois állam történetének legnagyobb szabású választói regisztrációs akcióját.
Mindebből látszik, politikai szocializációja lényegében elterelte arra az útra, amely az elnöki posztig repítette: alulról szerveződő kampánnyal, egészen széles szavazói csoportok integrálásával, a fekete szavazók mobilizálásával, az álom ígéretével futott be. Az elmesélt története volt élete története.
A közösségi munka pedig a valósága. A könyv egyik legizgalmasabb része az első kampány, amelyben tündérmesei betéteknek tetszenek azok a szakaszok, amelyek az aktivisták, önkéntesek szerepvállalását mutatják be. Az Obama jelölti sikerét megalapozó iowai siker előtt lényegében minden egyes házba bekopogtak, brutális terepmunkát végeztek: minden megyében irodákat nyitottak, mindenhol megszervezték a mozgalmat. Ez a nagy menetelés az, amely nyilvánvalóan nem spórolható meg annak a politikai mozgalomnak, amely hatalmas erőforrástöbblettel szemben próbál előre törni, bármit gondol is erről a magyar ellenzék.
Egy ilyen erősen közösségekkel foglalkozó, mindennapi kapcsolatokra építő politikusnál alighanem még jelentősebb csapás a hatalom magánya, a szabadságnélküliség, miközben a szabadság leghíresebb országát vezeti. Még a szabadságnak olyan illúziója is megmaradt benne, hogy a tengerben volt alkalma eltűnni a hullámokban, és talán el is feledkezett egy percre arról, hogy búvárruhás ügynökök vannak körülötte, a Parti Őrség hajója pedig a közelben parkol.
Ez a szabadság realitása egy idealista álmodozónak, aki színes bőrűként lett az Egyesült Államok elnöke úgy, hogy az elit legnevesebb jelöltjét, egy nőt, Hillary Clintont győzte le a jelöltségi versenyben. Az álmok, ideálok többsége persze álom is marad, hiszen végül ő is arra jut:
Bármennyire is kész voltam bármikor felforgatni a saját életemet egy eszme érdekében, emberek millióinak életével nem akartam vállalni ezt a kockázatot.
Legnagyobbszerű ország
Apróság ugyan, de még egy párhuzamot nem állok meg. Összességében is elképesztő, milyen mértékben különbözik a nemzethez való viszony, az erről szóló beszéd annak függvényében, melyik politikai közösséggel mit tett a történelem, és a politikai közösség mit tett magával a történelem nevében. Barack Obama, akinek liberális irányultságát aligha lehet kétségbe vonni, rögzíti: az a meggyőződés, hogy Amerika a földkerekség legnagyszerűbb országa, nem volt kérdés számára sohasem. Egyúttal nyolc évnyi elnökség után simán bemondja: világos, hogy az amerikai történelem iskolában tanított változata átsiklik a rabszolgaság felett, az őslakosok lemészárlását pedig elhallgatja. Egyszer egyenesen neki is mentek, mivel azt mondta, úgy gondolja, hogy ahogyan ő az amerikai kivételességben hisz, úgy a britek nyilván a britben, a görögök a görögben.
Tehát nem azért támadták, mert nacionalista volt a beszéde, amivel a kivételességről beszélt, hanem azért, mert hazafiatlan volt, hiszen nem normatív elemként emlékezett meg a USA mindenekelőttiségéről, felsőbbrendűségéről, hanem feltételezte, más nemzetek is hasonlókat gondolnak.
Mindeközben idehaza. A XX. századi magyar történelmet nem nagy, világháborús győzelmek, hanem emészthetetlen traumák (Trianon-, holokauszt-, kommunista-traumák) határozták meg, így a szellem története feldolgozástörténet, aminek nyomán nacionalista tud lenni a teljesen természetes patriótabeszéd, miközben nemzetietlen tud lenni a teljesen természetes patriótabeszéd, mert mindkét eszmei oldalon egyszerűen rárakják a mondandóra a múlt század terheit, jelentéseit, így egyúttal lehetetlenné is válik a nemzetkonszezus.
Nem függetlenül attól a szélsőséges érzékenységtől, amivel egymásnak képesek rontani a felek, ha egy történelemkönyv nem eléggé hangsúlyozza egyik vagy másik bűneit. Ami nyilván problematikus, ám súlyát csöppet árnyalja, hogy az innen sokszor az álmok országaként, mindenféle minta követésére alkalmas ideálként emlegetett Egyesült Államok nyolc évig regnáló elnöke simán leírja, hogy a könyvek átsiklanak a rabszolgaság felett (helyettesíthető: Trianon, holokauszt, kommunista diktatúra). Itt már talán abból is vita tud lenni, miért írtam ezeket ábécé sorrendbe, hiszen egyik nagyobb, mint a másik.
Ez a különbség annyiban érdekes, amennyiben meghatározza a politikai vita tartalmát. Márpedig idehaza olyan mértékben meghatározza, hogy az eszmékhez, pártokhoz, választáshoz való viszonyt is eldönti.
Hiába, ahol általában nem a győzelmek, hanem a vereségek írták a történelmet, ott a jövőt is sokkal inkább írja a múlt.
És még Mubarak…
Nagyjából ennyit akartam írni erről a könyvről, de még egy idézetet mindenképpen ideteszek. Barack Obama Mubarak egyiptomi elnökről beszél. Ebben a diktátor a legkevésbé érdekes szó, nem azért van itt, hogy diktátorozni lehessen Orbán Viktort. Sokkal mélyebb ugyanis ez a szöveg, mert demokratikus politikusok, a valóságtól való távolságuk, magányuk miatt éppen úgy érintettek lehetnek ebben. Látjuk is, ahogyan ilyen-olyan politikai rendszerekben elesnek. Ez ugyanis az igazi veszély, ami a politikusra leselkedik, és amelynek egyes elemei persze érdemesek a 2021-es Magyarország leírására is:
Úgy láttam, ő is egyike azoknak az idősödő diktátoroknak, akik jellemzően a palotáikba zárkóznak, kizárólag az őket körülvevő, merev vonású, jellemzően alázatos funkcionáriusokon keresztül érintkeznek a külvilággal, ezért már nem tudnak különbséget tenni a saját és az országuk érdekei között; a tetteik célja pedig mindössze a kiosztott kegyek és üzleti érdekek kusza hálózatának fenntartása hatalmuk biztosítására.
Finálé
Azok kedvéért, akik mindezzel együtt szeretik az árnyalatok nélküli személyiségeket, történeteket, a feketét és a fehéret, még egy idézetet kivettem a könyvből. Obama Robert Gibbsszel, első számú kommunikációs szakemberével beszélt az esetleges jelöltségről. Kollégája mindenféle rosszal biztatta, mint például, hogy a kampány egy „nagy végbéltükrözés”, évekig alig látná a családját, óriási stresszteszt az egész, úgy, ahogyan van, méltatlan és brutális. És végül kibökte azt az igazságot is:
Aki nyerni akar, annak egy kicsit betegnek kell lennie.
