Mohos Márton / 24.hu
Kultúra

Schein Gábor: A kontrollvesztés nemcsak félelmetes, de felszabadító is

A politika mindig abban mesterkedik, hogy előállítsa a szűkösséget. A nem demokratikus politikák különösen – mondja Schein Gábor, aki szerint nagyon fontos lenne, hogy mentálisan ki tudjunk lépni a készen kapott kódrendszerekből és szabályokból. Új könyvében egy különös lényt, a szédítően idegen rinocéroszt hívta segítségül képzeletünk felszabadításához. Az Ó, rinocérosz egy egészen meghökkentő és vadul szórakoztató verses regény, amelyben a rinocérosz hol egy ókori mítoszt vagy egy bibliai történetet térít el, hol magányosan filozofál, hol pedig célpontjává válik a bevándorlásellenes propagandának. De vajon mit tanulhatunk tőle Európa sorsáról? Miért sír kétezer éve Ovidius a román tengerparton? És mi olyan felszabadító abban, ha másokra kell hagyatkoznunk?

Végre egy könyv, ami bátran a felszín mögé néz, és leleplezi, hogy valójában nem is a Soros-tervtől, a migránsoktól vagy Brüsszeltől kell megvédeni a kultúránkat és egészségünket, hanem a rinocérosztól. Vagy félreértettem volna valamit?

A rinocérosztól nem kell félni. Ebben a könyvben a rinocérosz egyszerre sok minden, elsősorban a mi történetünk, több perspektívából elmesélve. Ez lehetőséget ad a képzelet felszabadítására. Képessé tehet bennünket arra, hogy másképp gondoljuk el az eredetünket, helyzetünket, a saját személyiségünk és alkatunk adottságait. Ha tehát a rinocérosz a képzelet felszabadításának ügynöke, akkor egész biztos nem kell tartanunk tőle, sőt, rinocérosszá kellene válnunk. Mert szerintem épp az segíthet rajtunk, ha mentálisan ki tudunk lépni azokból a bemerevedett kódrendszerekből és szabályokból, amelyeket készen kapunk, és amelyeket nemcsak a közélet, de gyakran az irodalmi piac is újratermel.

A rinocérosz egzotikus és brutális állat. Ezekre vonásokra van szükség a képzeletünk felszabadításához?

Ezekre is. Bár egészen brutális külsejű lény, a könyvben a rinocérosz egy lírikus és filozófus is. Ő a kirekesztő és a kirekesztett, aktív cselekvő, ugyanakkor külső szemlélője annak az útnak, amin keresztül eljutottunk mai helyzetünkhöz. Emellett a rinocérosz valószínűtlen lény is a maga őskori, szürreális kinézetével, amivel a természet vagy a teremtés megáldotta. Valami nagyon régit hoz a jelenünkbe, ami furcsa módon egészen kívül esett a kultúránkon. A könyvben is előkerül az észrevétel, hogy a rinocérosznak nem volt mítosza. Persze történtek erre próbálkozások, az unikornishoz való hasonlatossága miatt például több gyógyászati hagyományban is gyógyító erőt tulajdonítanak a szarvának, ami egyébként szőrből és ragasztóanyagból áll. E vélelmezett gyógyerő miatt vadásszák, és a túlvadászat sok alfaj esetében kihaláshoz vezetett.

Az ókortól kezdve bizonyos pontokon felbukkant a rinocérosz Európa történetében is, de mindig a periférián maradt, vagyis makacsul ellenállt a kulturális képzeletünk gyarmatosításának.

Ön azonban most megajándékozta egy mítosszal, nem is akármelyikkel. Hogy jött az ötlet?

A görög mitológia szerint, ugye, Zeusz egy szép fehér bika képében szöktette és erőszakolta meg Európét – ilyen módon Európa története eleve összeíródik a szerelem, az elszakadás, a migráció és az erőszak történetével. Két évvel ezelőtt váratlanul merült fel bennem a gondolat, hogy mi van, ha Zeusz nem egy fehér bika, hanem egy afrikai rinocérosz képében tette ezt. Ebből a képből a maga természetességében bomlott ki a kötet többi szövege. A rinocérosz nem egy Európában őshonos állat. Bizonyos alfajai Indiában és Ázsia más pontjain, mások Afrikában élnek. Ilyen módon tehát színre viszi Európa összetartozását azokkal a kontinensekkel, kulturális és gazdasági tájakkal, amelyeket előszeretettel hárít. Ezt csak erősíti, hogy mi itt Magyarországon beszélünk minderről, és a magyar kulturális képzelet e tekintetben még izoláltabb. Még kevésbé veszünk tudomást arról, hogy mit jelent ma Európa, hogy milyen elementáris kapcsolata van például Afrikával, és mennyire elkerülhetetlen, hogy a sorsává váljon Afrika.

Ezekről a kérdésekről bőven esik szó a magyar közbeszédben is az utóbbi években, csak nem igazán jutunk túl az egyszerű, zsigeri válaszokon.

Ezek a felkészületlenség válaszai, mert a félelem és a gyűlölet uralja a képzeletünket. Valami olyasmit próbálunk őrizni, ami már régen nincs. Márpedig a történetünk folyamatos változást jelent, és ha nem készülünk fel erre képzeletben és gondolatban, akkor tényleg kizárólag vesztesek és áldozatok lehetünk. Nem mások ármánykodásának, hanem a saját szellemi restségünknek az áldozatai. Az Ó, rinocérosz ezt a restséget próbálja feltörni. Nem agresszív, inkább játékos, szórakoztató módon. És mindehhez a vágy és az idegenség sokféle személyes érzelme, gondolata, személyes kockázata járul a könyvben. A rinocérosz sokféle alkati tulajdonságot hordozó, hol megejtő, hol bosszantó, és persze nagyon is emberi lénnyé változik.

A súlyos témák ellenére tényleg könnyed, felszabadult játékosság árad a szövegből. Ez a könnyed felszabadultság viszont önnél is elillan a közéleti publicisztikákban, például, amikor Demeter Szilárd ízléstelen holokauszthasonlatán háborodik fel, azt írva, hogy ezen a nyelven „a gyilkolás, a rutinszerűvé vált gonoszság beszél”.

Amikor publicisztikát írok, vagyis a magam abszolút civil módján és tévedhetőségem teljes tudatában szólalok meg valamilyen közügyről, akkor óhatatlanul részt veszek egy közös nyelvjátékban, amelyet egyrészt az ismétlődések határoznak meg, másrészt az ezekből következő zártság. A politika nyelvjátéka Magyarországon különösen zárt, ezáltal folyamatosan újratermeli a szabadsághiányt. Amikor szépirodalmat írok, kilépek ebből a nyelvjátékból, és egy új, szabadabb játékot indítok, amely önmagának teremt szabályokat. Úgy érzem, hogy ez a kiszakadás eddig ebben a könyvemben sikerült a legfelszabadultabban. Nagyon nagy öröm volt írni, és azt remélem, hogy ez tetten is érhető a szövegekben. Jó lenne, ha a szabadság és a képzelet öröme átszivárogna az olvasó életébe is.

Mohos Márton / 24.hu

Tanúsíthatom, hogy igen. Az mégis elgondolkodtató, hogy miben különbözik ez a vad, sokszor tabudöntögető képzettársítás attól, amikor mondjuk valaki „liberárjázik”, vagy gázkamrához hasonlítja a jogállamiságot? Mi az oka, hogy az egyik felszabadítja a képzeletet, a másik meg bilincsbe veri? A kontextushoz lenne köze, hogy épp szépirodalmi műben vagy politikai pamfletben történik-e a dolog?

Ennél többről van szó. Egészen új helyzetet teremt, ha egy adott szöveg kilendül az embercentrikusból. A világunkba betörő rinocérosz sokszor készen talált beszédmódokat tesz magáévá, vagy akár konkrétan elhangzott mondatokat vesz kölcsön például egy politikustól. Ám abban a pillanatban, hogy ezt egy rinocérosz mondja, a szöveg ledobja magáról a zártságot, és ebben a betörésben meg tud születni a szabadság. Az ismerős mondatok kilendülnek valami radikálisan másba, majd visszatérnek az emberibe, ám akkor már máshogy szólnak. Meglegyinti őket a nevetségesség és a szűkösség abszurditása. És ez szerintem hatalmas különbség.

Mert a politika mindig abban mesterkedik, hogy előállítsa a szűkösséget. A nem demokratikus politikák pedig különösen.

Ebben természetesen nagyon fontos szerepet játszanak a törvények, a pénzelosztás, de legalább ilyen fontos szerepet játszik a nyelv, ha nem fontosabbat ma már.

Az irónia és az abszurd humor volna a gyógyszer?

Nagy kérdés, hogy mitől lesz humoros valami. Sokféle humorelmélet van. Hozzám legközelebb Freud viccről szóló esszéje áll, amit rendkívül fontos szövegnek tartok. Freud arról elmélkedik, hogy miért is nevetünk egy vicc hallatán, és arra jut, hogy azért, mert a vicc mindig eggyel több logikus, racionális válaszlehetőséget mutat fel egy adott kérdésre, mint amivel eredetileg számoltunk. Ezzel tágasabbá teszi a világunkat. Azt hiszem, ez az Ó, rinocéroszban is így működik. A szédítően idegennel, akár nem emberivel való találkozás nem kilépést jelent a racionalitás köréből, inkább annak a tágasságnak az igénybe vételét, amit ez a racionalitás valójában lehetővé tesz. Ehhez a távlathoz viszonyítva azok a közszereplők, akiknek a nevét gyakran a szánkra vesszük, én azonban itt említetlenül hagyom őket, jelentéktelennek tűnnek. Ugyanolyan kis hangyácskák, mint bármelyikünk. A tágasság megnyílása gyógyító.

„Semmi sem tart örökké” – ez az egyetlen vigasza Ovidiusnak is, akinek a kötet mottóját és záróversét szentelte, és akinek kétezer évet kellett száműzetésben szenvednie, de ma már hazatérhet.

Az Átváltozások ókori szöveg, de hihetetlen modernnek tűnik, az Ó, rinocérosz bizonyos értelemben ennek a programját folytatja. Az átváltozás ovidiusi gondolata eleve nem más, mint az adottból való folyamatos kitérés lehetősége, ami egyfelől nagyon veszélyes dolog, de a nézőpontok folyamatos felszabadítását hozza magával. A kötetet záró, Ovidius szabad című verset tényleg abból az alkalomból írtam, hogy a római szenátus 2017-ben hozott egy határozatot, amelyben rehabilitálta az árulással vádolt költőt, halála kétezredik évfordulóján kimondva, hogy a száműzetéséről szóló döntés nem volt jogos. Ezzel a gesztussal a római szenátus csodálatos módon felszámolta az időt, és ebben tényleg rejlik valami vigasztaló. Egyszerűen nem vették figyelembe, hogy a várható emberi élettartam az ókor idején mondjuk negyven évre, ma körülbelül a duplájára tehető, de semmiképpen sem abban a léptékben mozog, amennyi ideje Ovidius száműzetésben van. Akkor Tominak hívták azt a helyet, mai nevén Konstanca, egy román kikötőváros. Ovidius be is épült a román kultúrába, ráadásul cseppfolyós formában. Az egyik legismertebb román bort úgy hívják, Lacrima Lui Ovidiu, vagyis Ovidius könnye. Ovidius tehát azóta is sírt, de most talán nevet.

De legalább a könnyeivel sok boldog, bódult percet szerez a hódolóinak…

Ez szerintem szép és vigasztaló. És a könnyekről eszembe jut annak az abszurditása, hogy mi is itt ülünk a Margitszigeten, a tavaszi napfényben. Tudnánk nagyon szorongató dolgokról beszélgetni, és indokolt is lenne. Érezzük, hogy nemcsak elkényeztetettjei vagyunk a létezésnek, de talán valami vétket is elkövetünk akkor, amikor itt sütkérezünk, miközben mások az intenzív osztályon fekszenek, és valaki talán ebben a pillanatban hal meg a járvány következtében. Ámde ránk süt a nap, és ennél teljesebb vigasz aligha létezik. Ennek az abszurd és lehetetlen humora valóban minden pillanatban kész kiemelni bennünket a létezésünkből. Azért merem ezt állítani, mert annak a belső szabadságnak, ami ezt a könyvet megírhatóvá tette, az én életemben az egyik fő forrása alighanem egy súlyos betegség volt. Ugyanolyan adománynak éreztem, mint a napsütést, habár abba könnyen belehalhattam volna.

Mohos Márton / 24.hu

Létezhet feloldása az efféle ellentmondásoknak?

Azt hiszem, a feloldás a hála érzésében rejlik, és erre is a kötet összeállítása vezetett rá. Úgy alakult, hogy a 154 rinocéroszos szöveg végére, az ovidiusos záróvers elé egy hálaadó ima került. Szerintem a panasz is csak akkor érvényes és méltó a létezésünkhöz, ha a hála tudatában szólal meg.

Az Ó, rinocéroszban tényleg nagyon jól megfér a lírai fohász a maró iróniával, a közéleti szatíra a filozofikus merengésekkel. A vendégszövegek spektruma is széles, Kertész Imre naplójától a CPg-dalszövegen át Heiddegger lételméleti kérdéseiig terjed. Felszabadító belegondolni, hogyha egy vékonyka kötetben mindez megfér egymással, anélkül, hogy szétfeszítené, akkor talán az életünkben is. Hiába a cinikus és kiégett gondolatok, a lapozás után bármikor jöhet a katarzis, az empátia vagy a hála érzése.

Nemcsak arról van szó, hogy megférnek egymással, hanem hogy össze is tartoznak. Ha a szabadságban feltárul egy személyiség a maga ellentmondásaival, ott már semmi sem szégyenletes, és minden valahogy konvergál egy nem megragadható, talán csak hiányában létező közös ponthoz. Az Isten utáni vágyunk és az erőszak, a szerelem és a teljes magány, ezek mind valamiféleképpen egyfelé gravitálnak. Egy olyan pont felé, amit nem kell megnevezni. A nyelv ugyanis egyszerre lehetősége és akadálya annak, hogy igazán megmerítkezzünk a saját életünkben – illetve mindabban, ami körülvesz bennünket. Az utóbbi kitétel fontos, mert amikor az emberi perspektívájából gondoljuk el a világot, akkor rögtön kizárjuk mindazt, ami közös.

Pedig mind teremtmények vagyunk, közösen létezünk a világban a fákkal, a fűszálakkal, az állatokkal, a levegővel. Ha az emberit kitüntetve leválasztjuk minderről, egyúttal meg is hamisítjuk.

Persze azzal nyugtatjuk magunkat, hogy intellektussal kizárólag az ember rendelkezik, miközben tudjuk, hogy az intellektusunk egyszerre teremtő és romboló erő. Amit pedig ma politikának nevezünk, semmi egyéb, mint folyamatos újratermelése a kívül és a belül szembeállításának. Európa és Afrika, gazdagok és szegények, ember és állat kapcsolata is erre a „kívül-belül” viszonyra épül.

Kapcsolódó
A politikai folyamatok kulcsa, hogy rettegjünk a kirekesztettek lázadásától
A posztmodern kapitalizmusban nem fent vagy lent, hanem belül vagy kívül találjuk magunkat, és aki belül van, szorong a kizuhanástól. Interjú Kiss Viktor politológussal.

Ez ugyanaz, mint a „mi” és az „ők” megkülönböztetése?

Annyiban igen, hogy az is két csoportra osztja a világot: a „mi”-nek története és arca van, az „ők” arctalanok és tömegszerűek. A „mi” jó, a „mi”-nek igaza van, az „ők” gonosz és nincs igaza. De a „kívül-belül” szembeállítás még egy lépéssel tovább megy. Hiszen ami belül van, annak méltóság, biztonság és tisztelet jár, ami kívül reked, annak mindez nem jár, pusztán használati értéke van, semmi egyebe. Ez hierarchikus viszonyt is teremt közöttük. Nemcsak a mai politika működik így, az európai gondolkodás világhoz való viszonya újra és újra kitermelte ezt a „kívül-belül” megkülönböztetést. A kötetben például van egy szöveg, amely a königsbergi filozófusról, Kantról szól. Ő egyfelől természetesen az európai etikai gondolkodásnak a megkerülhetetlen nagysága. Egy új, racionális etikát teremtett, ami felszámolta a keresztény alapú büntetésetikát. Kant előtt arra a kérdésre, hogy miért ne csináljunk csúnya dolgokat, az volt a válasz: azért, mert ugyan lehetséges, hogy ezt életünk során megússzuk, ám létezik egy szem, amelyik mindent lát és mindent számon tart, és az evilági létezésünk után nagyon meg fog minket büntetni a rossz cselekedeteinkért. Kant viszont azt mondta, hogy nem ez a lényeg. Inkább azért ne csinálj csúnya dolgokat, mert ha lopsz, ölsz, hazudsz, azzal tulajdonképpen elfogadod, hogy más is ugyanezt teheti. És ha elkezdik sokan követni a példádat, annak csak az egyik következménye lesz, hogy téged is megrabolhatnak és megölhetnek. Ám ennél súlyosabb, hogy széthullik a társadalom, és mindenki veszít. Ezért ne vetemedjünk ilyesmire, mert nyerni csak közösen tudunk. Nem a túlvilágon, hanem itt és most. Ez egy radikálisan új gondolat Kant részéről, amivel új szellemi távlatokat nyitott az európai gondolkodásban. Ám amikor ugyanez a Kant elkezd beszélni a feketékről, az indiánokról, tehát azokról, akik kívül vannak az európaiságon, egészen döbbenetes borzalmakat hord össze. Ez a fajta megkülönböztetés végig kíséri a teljes európai történelmet, és ez a könyv ennek is megpróbál a mélyére ásni, hogy vajon mi az oka, hogy még a nagy gondolkodók sem képesek kilépni ebből a mederből.

Mohos Márton / 24.hu

Az átváltozásokra, átmenetekre és határsértésekre építő történetek azért is hatnak felszabadítóan, mert manapság minden irányból azt várják el, hogy betokosodott identitásokhoz igazodjunk. „Jó hazafi” és „jó progresszív” is csak az lehet, aki sosem tér el a fősodortól.

Pontosan, nemcsak a jobboldali eszmék, a liberalizmus is megteremti a „kívül”-nek és a „belül”-nek a különbségét. A könyvemnek ezért nincs, nem is lehet ideológiája. Nem tudja jobban, mi a helyes ezekkel a magatartásokkal szemben. Csak áll ennek a kínos nemtudásnak a kellős közepén, ahol egy kicsit szabadabban lehet lélegezni.

Az átváltozás motívuma egy személyesebb vonatkozásban is megjelenik, a betegségre és a gyógyulásra, mint „testcserére” való utalással. Az előbb úgy fogalmazott, hogy a betegségét adományként élte meg. Csak utólag tűnik így, vagy már közben is így érezte?

Közben is. Félreértés ne essék, nagyon sokat kínlódtam, szenvedtem, majdnem belehaltam, de közben úgy éreztem, hogy most letisztultan élem meg a létezésem, minden rárakódás nélkül. Ki kellett adnom a kontrollt a kezemből. Nyilván utánaolvastam a betegségemnek – rák, embólia –, de hát egy adott ponton rá kellett hagyatkoznom másokra. Az orvosokra, az ápolókra. Az intenzív osztályon ápolók mosdattak, mert magamtól nem voltam rá képes. Csodálatos emberekkel találkoztam. Ráhagyatkoztam a természetre is, és egy sor egyéb tényezőre, amire semmiféle ráhatásom nem volt. Ezzel a ráhagyatkozással kezdődött valami, amit korábban nem tudtam megélni. A kontrollvesztés ugyanis nemcsak félelmetes, de egyszersmind felszabadító is. Valójában persze soha nem kontrolláljuk az életünket, de szeretjük azt gondolni, amiből sokféle szorongás fakad. A ráhagyatkozás viszont lényegét tekintve nem más, mint bizalom.

Ha belegondolok, a korábbi életemben nagyon sokat elvesztettem a világ iránti bizalmamból, a betegségem során ezt nyertem vissza. Elemi feltétele volt a túlélésnek, hogy visszanyerjem.

Sikerült ezt a bizalmat átmenteni a gyógyulás utánra, mikor újra beindult a hétköznapok rutinja?

Nem. Egy pillanat alatt elveszítettem. Visszatértek a régi reflexek. Aztán nagyon lassan, évek alatt megváltozott a kapcsolatom másokhoz, önmagamhoz és a saját történetemhez. Bátorságot is nyertem az élettel szemben, meg távlatot ahhoz, hogy ne tekintsem abszolútnak a szűkösséget, amiben élünk, és ami az én személyes életemet is meghatározza.

És itt toppant be a rinocérosz…

Azt nem mondanám, hogy a kötet közvetlenül a betegségem élményeiből inspirálódott. Inkább úgy fogalmaznék: a táj készen állt arra, hogy felbukkanjon benne ez a különös lény.

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.