Ha valaki esetleg nem foglalkozna ilyesmivel, akár nyelvi akadályok miatt, akár azért, mert egyszerűen nem húzza erre az érdeklődése, azok kedvéért álljon itt az a tény, hogy Dwayne Johnson a közösségi média celebkirálya. Lehet, hogy nem neki van a legtöbb követője – a férfiak között Cristiano Ronaldo, férfi-nő összesítettben pedig Ariana Grande is megelőzi az Instagramon – de hogy ő csinálja a legjobb tartalmat, az kétségtelen. Míg Grande főként kommentár nélküli szelfiket, szexi pózokat és divatfotókat posztol, némi fellépéses anyaggal vegyítve, Ronaldo pedig gyakorlatilag csak és kizárólag önreklámot, addig a Szikla jó érzékkel vegyíti a poénkodást és a motivációt, a szakmát és a civil mindennapokat, az üzletet és az embert, ezzel pedig a legszimpatikusabb, legemberibb, legmegközelíthetőbb, allűrmentes híresség imázsát építette fel.
Mondanám, hogy rideg tudatossággal, de miután hosszú évek óta figyelem a közösségimédia-jelenlétét, és olvasok, hallok róla szakmai és civil sztorikat, egyre inkább biztos vagyok benne: a fickó által sugárzott kép nem csak egy kreált, művi produktum, hanem a valóság nagyjából annyira pontos lekövetése, amennyire ezt a közösségi média lehetővé teszi. A Szikla a „work hard, play hard” jelszó két lábon járó megtestesüléseként mindent teljes erőbedobással csinál, a munkát épp úgy, mint a magánéletet: egyik percben a napi negyedik edzésén csapkod a mázsás láncokkal, a másikban hagyja, hogy icipici kislánya kilakkozza a körmét, mert hát apunak csinosnak kell lennie. Majd miután a gyerek elaludt, apu a sajátmárkás tequilájával öblíti le az aktuális heti csaló-kajáját, ami többnyire egy zavarba ejtő halom édesség, amitől a földi halandó már ránézésre diabéteszt kap. Dwayne Johnson az a híresség, akitől az ember nem irigyli azt a felfoghatatlan mennyiségű pénzt, amit keres, hősünk ugyanis egy kicsivel többet dolgozik, mint egy igásló.
Szóval Dwayne Johnson ma a szimpatikus celebek legszimpatikusabbika cím birtokosa, és egyben Hollywood egyik abszolút királya – legalábbis abban az értelemben, hogy a Forbes az elmúlt két évben őt sorolta a legjobban kereső színészek listájának élére. És ez messze nem csak a filmes gázsijaitól függ. Saját filmgyártó cége van, ruha- és cipőmárkája is szépen termel, de aki követi, tudja, folyamatos termékfejlesztés biztosítja, hogy mindig legyenek olyan új, a Szikla nevével fémjelzett termékek, amit megvásárolhatnak a rajongók – és meg is teszik. A járvány óta természetesen sajátmárkás, hiper-innovatív arcmaszk is készült, és Johnson régi kedvenc italából, a tequilából is kiadott egy sajátot, tele is van az Instagramja az ő tequilájával tequilázó híres és nem olyan híres rajongókkal. És minthogy a Szikla gyakorlatilag bármit véghez visz, amit kitalál – van hozzá pénz, paripa, fegyver és érdeklődő közönség is –, így csak idő kérdése volt, hogy a Szikla még közelebbről megénekelje saját magát, és készítsen egy önéletrajzi ihletésű mozgóképet.
Mivel azonban a Szikla trendérzékeny ember, ezt nem mozifilmben tette, hanem sorozatban – ami, tegyük hozzá, logikusabb formája is egy élet elmesélésének. Esetleg még azzal lehetett volna trendibbre venni a figurát, ha musical formában viszi színre felnövésének történetét, de a rövid epizódos szitkom-forma is nagyon találó – a félóránál rövidebb részekkel készült vígjátéksorozatok piaca messze nem elég gazdag, a Young Rock ezen a fronton indul harcba.
A keret a már említett elnöki kampány, azon belül is az elnökjelölti interjú, melyben Dwayne Johnson saját magát játszva ül a stúdióban, és meséli el, honnan is jön ő. Ez az eleve kiszólásos helyzet – mert, ugye, kicsit sem lepődnénk meg, ha Johnson egy ponton valóban indulna az elnöki székért, ami azt illeti, ha az országot is olyan sikeresen vezetné, mint a vállalkozásait, akkor elég fényes jövő nézne ki Amerikának – helyből teremt egy geget, amire építeni lehet. Az áldokumentumfilmek hagyományainak megfelelően tehát röhögünk a stúdióhelyzeten, a riporter behízelgő viselkedésén, a véletlenként keretezett, valójában tökéletesen szándékolt trágárságokon, az egész elnökjelölti interjú színjáték-jellegén.
Aztán meg nevetünk a Dwayne „Elnökjelölt” Johnson visszaemlékezéseiben látottakon – az oldschool pankráció szereplőin, az ebben a miliőben nevelkedett gyerek Sziklán, ekkor még Dewey-n, majd a koraérett tinin, a kamugép apán. Utóbbi, a nemrég elhunyt Rocky Johnson már nem láthatta a róla is szóló, és neki (is) ajánlott sorozatot, de vélhetően ő sem tudna belekötni, a Young Rock ugyanis olyan nyilvánvaló, forró szeretettel beszél róla, hogy abba bőven belefér az is, hogy ne tagadja el a jellemhibáit, a látszat színjátékát, a simlisséget, a férjként, apaként elkövetett hibákat, hiányosságokat sem. De a Szikla saját magáról ugyanebben a hangnemben mesél: piti lopások és hasonlók is helyet kapnak, de minthogy azért ez mégis csak egy saját bálványát erősítő produkció, a sorozat hangsúlyozza: főhősének szíve végig a helyén volt.
Érdekes alaphelyzet, hogy egy híresség még ereje teljében, karrierje rég meghódított csúcsain tanyázva dönt úgy, hogy önéletrajzi ihletésű mozgóképet készít, amiben mindent úgy keretez, ahogy szeretne. Ennek a helyzetnek a furcsa kettőssége rá is nyomja a bélyegét a sorozatra: kicsit idézőjelbe teszi magát a produkció, heherészik saját magán, miközben időnként mégis csak szeretne valódi és mély lenni a Sziklától megszokott inspirációs beszédek stílusában, ám mivel eddigre már a néző belement a játékba, nehéz váltani komolytalanból komolyba. Valószínűleg a sorozat sikere is ettől függ majd, hogy ki melyik vonalra tud ráülni, engem inkább a szórakoztatás vitt, mondjuk ez is a hangsúlyosabb oldal, érezhetően nem akar drámába fordulni a sorozat.
A humor viszont jól működik, főleg ha valaki értékeli ezt a fajta szurkálódó, kiszólós stílust – de miért ne értékelné, a képregényfilmek korszaka pontosan erre a fajta humorra szoktatta rá a generációnkat. Jól sikerült a szereposztás is, mind a gyerek, mind a tini, mind a fiatal felnőtt Dwayne-t karakterben passzoló és tehetséges ifjak játsszák: sorban Adrian Groulx, Bradley Constant, Ulu Latukefu, a mellékszereplők pedig szépen gazdagítják a tablót. Korszakosan mély benyomást, persze, ne várjunk a sorozattól, és azt is felesleges számon kérni, hogy mennyire hitelesen mutatja be az eseményeket – hiszen az egész projekt a főhős kezében van, aki úgy formálja ezt a képet, ahogy csak szeretné. Egy tekintetben viszont kétségtelenül hiteles a sorozat: épp olyan ripacs, és ezzel együtt épp olyan szeretetre méltó, mint alanya. Ez pedig nagyjából az, amit a Young Rocktól vártunk.
A Young Rock az NBC sorozata, magyar televízió egyelőre még nem tűzte a műsorára. Értékelés: 7/10
