Kereki Sándor jól tanuló, másodikos gimnazista volt 1968-ban – rengeteg szabadidővel. Grafikus végzettségű édesapja ötlete volt, hogy fényképezőgépet kapjon születésnapjára, ami tökéletes választásnak bizonyult. Igaz, arra gyorsan rájött, hogy az automata szovjet Zorkij nem igazán neki való, nem sokkal később le is cserélte egy szintén egyszerű, de manuális gépre és vett mellé még egy fénymérőt is. A következő években szinte minden szabadidejét fotózással töltötte.
Egy héten akár ötször is nekivágott a városnak, és sötétedésig járta az utcákat. A filmet maga kazettázta, maga hívta elő, a papírképeket pedig a konyhában nagyította le, ahol a sötétítést az ablakokra terített pokrócokkal oldotta meg. Ahogy egyre jobban beleszeretett a fotózásba, úgy fedezte fel a laborálással foglalkozó könyveket, az Országos Széchényi Könyvtárban fellelhető fotós magazinokat, a különböző vegyszerrecepteket és persze a fotóklubokat, ahol már egymástól is tanulhattak a hasonló érdeklődésű diákok. Nem sokkal később hazai és nemzetközi pályázatokra adta be a felvételeit, Bulgáriában például aranyérmet nyert a Fotófórumon. Több egyéni kiállítása volt, többek közt a Képzőművészetin, a Műegyetemen vagy a Budapesti Fotóklubban, de legtöbb fényképe asztalfiókban maradt.
„Látásból jól ismertük egymást akkoriban fiatal fotósok, voltunk páran, akik minden pályázaton elindultunk. A leadás előtti utolsó estén rendszeresen összefutottunk a főpostán. Ott még egész későn is fel lehetett adni a pályaműveket, amikor a többi posta már bezárt” – emlékszik vissza Kereki.
Később már a sajtóban is jelentek meg fotói. Egy ízben a Pajtás újság címlapképét készíthette el, az Új Magyarország levelezési rovatába pedig megbízásra fotózott megadott témákat. Komoly elismerés volt ez: gimnazistaként egy országos lapnak fotózni, ráadásul pénzért! Ám saját bevallása szerint szenvedett tőle, zavarta, hogy előírják neki, mi legyen a képen. Soha nem tudott és nem is szeretett képeket megrendezni, beállítani. Nem élvezte a munkát modellekkel vagy stúdióban sem. Talán ezért sem választotta a fotós pályát, bár a képi komponálástól nem került messze: tévés operatőr lett. 1975-ben került a Magyar Televízióhoz, 1989-től húsz évig a híradó stábjában dolgozott. Itt nem forgatókönyvből kellett dolgoznia, csak fogni egy kamerát, és leforgatni azt, amit látott.
Persze az, hogy a képek nem beállítottak, még nem jelentik azt, hogy nincsenek alaposan előkészítve. Az ügetőn például nemcsak azért volt hasznos a teleobjektív, mert messzebbről lehetett dolgozni vele, hanem mert elmosta a zavaró részleteket a háttérben. Ugyanakkor a Blaha – vagy ahogy akkoriban hívták, az EMKE – aluljárójában készített szilveszteri fotóin minden tűéles. Itt a mennyezetre villantotta a vakut az alacsony belmagasságú térben, így készülhetett ilyen részletgazdag fénykép a félhomály ellenére.
Az ezekhez hasonló jelenetek bemutatásánál automatikusan felmerül a kérdés, mit szóltak hozzá azok, akik a képeken szerepelnek? Nos, mint kiderült, nem sokat. A hetvenes években még sokkal kevésbé érdekelte az embereket, ha lefotózták őket. Erre akkor döbbent rá igazán Kereki Sándor, amikor a kilencvenes években – már híradósként – szembesült azzal, hogy sokan a személyiségi jogaikra hivatkozva tiltakoznak egy-egy felvétel elkészítése ellen.
A hetvenes években azonban még nyitva voltak a bérházak kapui és nyitottabbak voltak az emberek is. A legtöbben gyalog jártak, sok volt a személyes kontaktus. Ha valakitől megkérdezte, lefényképezheti-e, az illető ritkán mondott nemet. Még a hivatalos szervek is csak néha ellenkeztek.
Ebben persze segítségére volt, hogy egyetemistaként a Budapesti Műszaki Egyetem fotókörének tagja lett, és erről igazolványt is kapott. Márpedig egy igazolvány akkoriban sokat jelentett, főleg azzal a rövidítéssel, hogy BME. Keveseknek ugrott be róla egyből a Műegyetem, Kereki szerint sokan inkább a Belügyminisztériumra asszociáltak.
A képek tökéletesen megidézik a hetvenes évek Budapestjét. Ez volt az az idő, amikor nemcsak a gyerekek, de a felnőttek is szívesen jártak a Vidámparkba, ugyanis ott voltak először pénzbedobós játékgépek. Amikor még autóversenyeket rendeztek a Népligetben, sőt, a Vörösmarty téren is autók jártak, de annyira kevés, hogy nyugodtan lehetett az úttesten ücsörögni. Azokban az években egy papírlapokkal teleszórt gyepről egyértelmű volt, hogy ezek bizony a nyeretlen szelvények a lovin.
Azután, ahogy egyre kevesebb szabadideje lett, úgy készített egyre kevesebb képet. „Vannak, akik az ebédszünetben vagy a munkába menet is tudnak fotózni. Én nem ilyen vagyok. Nekem ez egy életforma volt, amit a munka és a család mellett már nem tudtam folytatni. Viszonylag hamar született három gyerekünk, lakást vettünk, azután házat építettünk. Az nem megy, hogy én sétálgatok a városban, a feleségem meg otthon egyedül neveli a gyerekeket.”
Kereki képei évtizedekre a fiókba kerültek, és szinte senki nem tudta, hogy egy ilyen színvonalú és ennyire gazdag gyűjteményt őrzött meg ifjúkorából. Szerencsére most elővette a fotókat. „Nem szeretném, ha az unokáim dobnák ki ezeket a negatívokat” – mondta.
Sokat vívódott azonban, mielőtt közkinccsé tette volna fotóit. Nem igazán volt elég önbizalma, talán még most sem hiszi el, milyen páratlan kincset osztott meg velünk. Másrészt úgy tartja, hogy „egy jó fotós nagyon ritkán ad ki a kezéből negatívot. Ha mégis, akkor alapos válogatás után. Én most több ezret adtam oda válogatás nélkül. Részemről ezek befejezetlen képek. Vannak köztük olyanok, amikről készült jobb felvétel, és olyan is, amiket nem ebben a kivágásban vittem volna kiállításra.”
„Operatőr vagyok, egész életemben képeket komponáltam. Nagyon furcsa volt nekem először a Fortepan, ahol szerintem rossz képek is szerepelnek. De tudomásul kellett vennem, hogy ez nem egy kiállítás, ezek »máshogy fényképek«, mint ahogy megszoktam azt korábban” – emlékszik vissza Kereki Sándor.
Ugyanakkor szerette volna megmutatni a munkáit a nagyközönségnek, hiszen „ritka az olyan fényképész, aki csak magának fotóz, és azután otthon nézegeti a képeit”. A Fortepan felhívását olvasva döntött úgy, hogy itt lennének legjobb helyen a képei.
„Pedig nem is szerettem Fortepan márkájú filmre dolgozni” – meséli nevetve. Orwót használtam, és nagyon boldog voltam, amikor Ilfordhoz jutottam. Ha egy tündér egyetlen kívánságomat teljesíti, még érzékenyebb filmet kértem volna tőle.
Kereki Sándor összes Fortepan képét ezen a linken találja, az általunk legjobbnak tartott százas képcsomagba pedig ide kattintva nézhet bele.
Írta: Zubreczki Dávid | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan sorozat további cikkeit a hetifortepan.capacenter.hu címen találja. A blog a Fortepan és a Capa Központ szakmai együttműködésében valósul meg.
