Ééés akkor mostantól online vagyunk Magyarországgal! Látjuk egymást, halljuk egymást – hogy van?
Jól, köszönöm, kissé izgulok.
Ó, ne izguljon! Tudja, mit? Ha izgul, a legjobb, ha azt csinálja, amit épp most csinált: kimondta hangosan.
Én is ebben reménykedtem. Beszéljünk a könyvéről, a Zöldlámpáról, ami nemrég jelent meg Magyarországon is. Ma fejeztem be, és nagyon sokat mosolyogtam az olvasása közben.
Az nagyon jó, ha mosolygott, ezt örömmel hallom. Angolul olvasta vagy magyarul?
Magyarul, de angolul is szeretném.
Ha elolvassa angolul is, valahogy tudassa velem, hogyan sikerült a fordítás, annyira érdekel, hogy milyen a könyv más nyelveken! Hiszen költészet van benne, innuendók, utalások, szójátékok, rejtvények, és azt nem mindig sikerül jól átadni más nyelven.
Itt egész jó munkát végzett a fordító, és a könyv kinézete is nagyon izgalmas. Érdekes az is, hogy bár sokan írnak életrajzot, memoárt egy bizonyos életkor után, de ön az élettörténet mellett-helyett életvezetési útmutatóvá is formálta ezt a könyvet.
Őszintén nem érdekelt az, hogy memoárt írjak. Amikor valaki kiad egy memoárt, mindig arra gondolok, az illető biztos nyugdíjba megy, ellovagol a naplementébe, csók, viszlát! Én meg úgy voltam vele, hogy eszemben sincs elbúcsúzni semmitől. Az érdekelt, hogy hogyan írjam meg az elmúlt ötven év történetét úgy, hogy az ne legyen retrospektív. Harminchat éve vezetek naplót, ezeket egy óriási szekrényben tartom, ami csak telik és telik, és pár éve azt mondtam magamnak, hogy megpróbálom megtalálni bennük a közös pontokat, hátha találok olyan témát, ami végigvonul ezen a harminchat évnyi szövegfolyamon, és amit érdemes is megosztani másokkal. A feleségem segített összeszedni a bátorságot hozzá, hogy elvonuljak ezekkel a régi naplókkal egyedül, bezárkózzak egy „magánzárkába” a sivatagban, és belenézzek ezekbe az írásokba. Én és én az utóbbi ötven évben – ez a könyv az, amit találtam. Nagy része történetekből áll, időrendben elmesélve, de sok vers és fohász is van, emberek, helyek, receptek és szélvédőmatricák, amelyekről azt gondoltam, hogy lehet bennük némi bölcsesség, amiből mások is tanulhatnak. Tele van humorral, miközben egy szerelmes levél is az élethez, nemcsak arról, amit én végigéltem, hanem valami olyasmiről, ami másoknak is átélhető. Mondta, hogy mosolyt varázsolt az arcára a könyv, ez azt jelenti, hogy ön is annak látta, szerelmes levélnek. Nagyon örülök ennek, mert ez a szerelmes levél arról szól, hogy magunkhoz öleljük az életet, hogy megéljük ezt a románcot – ami nem mindig könnyű – az élettel. Mert úgy hiszem, hogy a kapcsolat, amit az élettel, a szeretteinkkel, a múltunkkal és a jövőnkkel, amit saját magunkkal ápolunk, az egy szerelmi történet. Nem könnyű, de igenis az, egy szerelmi történet.
A könyv címe Zöldlámpa, és ez a szervező erő is a szövegben, a zöldlámpák keresése, meglovaglása, megteremtése. Feltételezem, ez a közös szál nem volt meg azonnal.
Nem, valóban nem. Amit észrevettem, hogy a zöldlámpák mindannyiunk életében olyan dolgok, amiket szeretünk, amiket akarunk, azt mondják nekünk: menj, haladj, csak így tovább. Juhú! Még több ilyet! Szabadság! Igen! Szeretjük a zöldlámpákat. Nem akasztanak meg minket. A sárga- és a piroslámpák viszont megakasztanak vagy megállítanak. Nehézségek, krízisek, olyan pillanatok, amikor magunkba kell néznünk, bocsánatkérések, megbocsátások, szünetek – és nem igazán szeretjük őket, nem akarunk sárgákat és pirosokat. De rá kellett jönnöm, hogy szükségünk van rájuk. Arra is rájöttem, hogy a zöldlámpákat mi is megteremthetjük, azaz felelősséget vállalhatunk, és hozhatunk olyan döntéseket ma, amelyekkel megágyazunk annak, hogy a jövőben szabadabbak legyünk. Hozhatunk olyan döntéseket, amelyekkel a jövőbeli önmagunkért teszünk valamit. Valami kedveset, valami coolt. Apróságokat is akár: mint amikor bekészítjük még este a kávét meg a filtert a kávéfőzőbe, így reggel csak meg kell nyomnunk a gombot, hogy készüljön a friss kávé. Ez is megágyazás egy zöldlámpának.
Aztán arra is rájöttem, hogy az élet sárga- és piroslámpái egy idő után zöldre váltanak, a nehézségek, krízisek, még a tragédiák is, egy szerettünk halála is tanításokat tár majd fel előttünk.
Eszközök lesznek, melyek segítenek minket az élet egy későbbi szakaszában. Persze, ne tagadjuk el a nehézségeket, amiken keresztül mentünk, de a lecke mindig ott van, és amikor észrevesszük ezeket a tanításokat, akkor, azzal váltanak zöldre azok a sárgák és pirosok. Van, amikor észrevesszük a zöldlámpát a krízisekben már akkor, amikor épp átéljük azokat, van, hogy csak másnap, vagy holnapután, vagy az is lehet, hogy csak a halálos ágyunkon. De megkockáztatom, hogy arra is van példa, hogy nem is tudatosul bennünk minden zöldlámpánk, csak az ükunokáink értik meg, hogy á, szóval az üknagyapám keresztülment egy nehézségen az életében, és én épp most aratom le annak a gyümölcsét, most értem meg, hogy az akkor, ott egy ajándék volt. Az élet visszapillantó tükrében a sárga- és piroslámpák mind zöldre váltanak.
Nekem a könyv legemlékezetesebb része, amihez többször visszalapoztam, az a pár oldal volt, ahol arról írt, amikor a Ha ölni kell után gyakorlatilag egyetlen hét alatt egyszer csak híres lett. Elmeséli, mennyire zavarba ejtő volt, hogy idegenek fogdossák, utalgatnak olyasmire, amit nem is kellene tudniuk – és most írt egy könyvet, amiben mindezt, amit idegeneknek „nem kellene tudniuk” kiteszi nagy nyilvánosság elé. Nem fél attól a sérülékenységtől, amit egy ilyen kitárulkozás hozhat?
Nem, sőt igazából az gondolom, hogy szabadabb lettem ettől az őszinteségtől. Nagyon őszinte vagyok a könyvben, megírom a dicsőséget és a bukást is, örömöket, könnyeket, elmondok magamról történeteket, amelyekről sokan azt gondolhatják, „nem hiszem el, hogy ezt leírta”. De nem úgy adom elő ezt az egészet, hogy hé, figyelj csak, elmondom a kis titkomat. Hanem azt mondom, hogy ez mind része az életnek, ez ilyen, senkinek nem tökéletes az élete, mind keresztülmegyünk nehézségeken. Nem beszélek ki hálószobatitkokat, nem mondok el semmi olyat, amit nem az én dolgom elmondani, és ha valaki mocskos titkokra kíváncsi, ez a könyv nem neki szól. Csak történteket mesélek el az életemből, és még „nem hiszem el, hogy ezt leírta”-típusú sztorikról is kiderül, hogy azok végül ajándéknak bizonyultak – még ha elsőre kínosnak, szégyenletesnek vagy nehéznek is tűntek. Igazság szerint nagyon nagy részben a perspektívákról szól ez a könyv: hogyan nézel dolgokra, hogyan értelmezed őket, meglátod-e a nehézségekben, a kényelmetlen, nehéz dolgokban a zöldlámpát, az eszközt. Mikor kell a nehézségekbe beleállni, mikor kell őket körbetáncolni, vagy éppen mikor kell úgy tenni, mintha nem is léteznének. Csomó olyan krízis van az életünkben, amelyek igazából nem is krízisek, lassítunk és megállunk az emlegetett sárga jelzésnél, végigüljük a pirosat, a bolhát elefánttá, az aprócska problémát hatalmassá duzzasztjuk, miközben vannak olyan helyzetek, amikor ezeket az aprócska problémákat egyszerűen figyelmen kívül kell hagyni, mert nem érdemlik meg az időnket és a figyelmünket. Néha igenis ahelyett, hogy lassítanánk a sárgánál, rá kell lépni a gázra, és továbbmenni, azt mondani, hogy én ennek a krízisnek egyszerűen nem adok figyelmet, nem kapja meg az időmet, nem és nem. Sokszor úgy kap zöldlámpát az ember, hogy áthúz a sárgán.
Itt minálunk a sárga sokaknak úgyis eleve zöldet jelent.
Hahaha, helyes!
Akik olvassák ezt a könyvet, talán meglepődnek, hogy ez az ízig-vérig amerikai, extrovertált aranyifjú, akinek a nyilvánosság látja önt, valójában mennyire vonzódik az egyedülléthez: éveket töltött lakókocsis utazgatással egyedül a kutyájával, és miközben reflektorfényben, milliónyi ember figyelmétől övezve él, általában sokat és szívesen van egyedül. Honnan ez a kettősség?
Igazából én mindig élveztem a saját magammal töltött időt. Aztán tizenkilenc éves korom után ez még jellemzőbb lett, miután Ausztráliában töltöttem egy évet cserediákként, ahol rákényszerültem, hogy egyedül legyek egy egész éven keresztül – erről, ugye, a könyvben is sokat írok. Ez után kezdtem igazán értékelni az egyedüllétet – azelőtt jóval extrovertáltabb voltam, imádtam együtt lenni emberekkel, elfoglalt lenni. Még most is így van ez, de ezzel együtt az gondolom, hogy a legjobb, ha először saját magunkat ismerjük meg alaposan, mielőtt megpróbálunk másokat igazán jól megismerni. Meg kell tudnunk, kik vagyunk, hogy tényleg rész tudjunk venni az életben, a világban, hogy olyan kapcsolataink legyenek, amik jelentenek is valamit. Nekem is voltak olyan emberi kapcsolataim, amelyekben szerepet játszottam – egyszerűen azért, mert nem tudtam, hogy ki vagyok valójában. És ha túl sok emberrel játszod el ugyanezt, hogy másnak mutatod magad, mint aki valójában vagy, el fog jönni az a nap, amikor megbánod az egészet, vagy még inkább: amikor lebuksz, amikor kiderül az igazság, és a másik ember csalódik, mert rájön, hogy nem is az vagy, akinek mutattad magad. Szóval
bőven ránk fér egy kis idő egyedül, amit az efféle elvonulások megadnak, rákényszerítenek, hogy saját magunkkal legyünk, hogy elbeszélgessünk önmagunkkal, hogy kérdezzünk és válaszoljunk saját magunknak. Hogy féljünk egyedül a csendben, hogy magányosak legyünk a csendben, hogy az agyunkra menjen a saját társaságunk a csendben.
Mert az is rendben van, viseld el, tarts ki, mert ha elég ideig kibírjuk az egyedüllétet saját magunkkal, akkor úgy fogunk kijönni a dologból, hogy oké, megbocsátok neked ezért, emezt pedig meg fogjuk változtatni, rázzunk kezet, McConaughey, mert te vagy az egyetlen ember, akitől nem tudok megszabadulni. És ezt mindannyian elmondhatjuk saját magunknak. Mindenkinek saját maga az egyetlen olyan ember, akitől nem tudunk megszabadulni. Mindegy, ki van még melletted az ágyban, akivel minden éjjel együtt alszol, az te magad vagy. Szóval igazán jó dolog eltölteni egy kis időt azzal, hogy ki a fene vagyok én, mi számít nekem, milyen a kapcsolatom a világgal, mit tartok értéknek, mi érdekel, mit nem szeretek, mit szeretek saját magamban. Ezt mindet beszéld meg magaddal, és elvonulva, egyedül ezeket a válaszokat megtalálhatjuk.
Vallásos családból származik, de ezen kívül egy sor egyéb spirituális élményéről is ír Amazonastól Afrikáig, ám, miközben egy sor hírességet tudnék mondani, aki a spiritualitásba tett kirándulásai után lila ködös különc lett, ön azért megmaradt a realitás talaján, dolgozott, családot alapított és így tovább. Mit gondol, mi lehet ennek az oka?
Hm, hadd gondolkodjam… Először is: soha nem azért akartam csinálni bármit is, hogy gazdag vagy híres legyek. Nem adtam el a lelkemet a pénzért és a hírnévért. Nem csináltam semmi olyat a karrierem során, ami után hazaérve szégyelltem volna magam, nem volt olyan, hogy „ú, ember, nem hiszem el, hogy ezt megcsináltam”. Nyilván volt olyan munkám, amit jobban élveztem, mint egy másikat, de nem adtam el a lelkemet, nem adósodtam el lélekben, hogy megtöltsem a bankszámlámat. Aztán: nagyon tisztelem a munkát, amit végezhetek, ezt a szakmát. Kiváltságnak tartom. Jó eszköz, ha két lábbal a földön akarok maradni, hogyha a munka felől közelítem meg a dolgokat: ez itt most a munkáról szól, dolgozz, ne érdekeljen a végeredmény, a munka érdekeljen. Mindig akkor volt a legjobb a végeredmény, azért kaptam díjakat, Oscart, amikor cseppet sem érdekelt az eredmény, amikor nem a végeredményt üldöztem, hanem nyakig merültem a folyamatba, a munkába. És amikor felnéztem, valaki egyszer csak a kezembe nyomott egy díjat. Köszi! De nem azért dolgoztam, hogy díjat kapjak érte. Aztán: család. A családom. Anyámnak van egy mondása, miszerint ha magas lovon ülsz, nagyot fogsz esni és gyorsan. A családomban ezt alkalmazzuk is. Persze, ha földre kerülsz, és beismered, akkor azonnal felemelnek a többiek, de aki el van szállva, az biztos lehet benne, hogy le fogják rántani a földre. Ez az alázatról szól. És végül: hit. Messzire nézek magam elé, és tudom, hogy ez a létezés nem maradandó. Mind meg fogunk halni egy napon. Egyetlen apró pont leszünk az időben. A halandó jutalmaink száma véges, viszont a halhatatlan jutalmaink végtelenek, és ha így nézek a dolgokra, akkor a nagy összképben mit számít mindez? És persze ugyanakkor: minden számít!
Többször említi a könyvében, hogy mennyire férfiatlanok azok a figurák, akiket azokban a romantikus komédiákban játszott tucatszám, amelyekről sokan még ma is ismerik. Mit ért ez alatt?
A romkomok mindig ugyanazt a történetet mesélik el, csak máshogyan. Ez pedig a következő: fiú és lány megismerkedik, valami félremegy, szakítanak, a fiú ostromolja a lányt, megkapja, összejönnek, és jöhet a stáblista. Mindig ugyanez történik. A romantikus komédiák úgy vannak felépítve, hogy könnyedek, lebegősek legyenek, a szereplők felhőről felhőre ugrálnak, nem cél, hogy az emberlét lényegéről mondj valamit, nem teszel vagy mondasz jelentőségteljes dolgokat. Nem lehetsz olyan dühös, amilyen a valóságban, nem lehetsz olyan bánatos, mint a valóságban, még olyan boldog sem lehetsz, nem nevethetsz olyan hangosan, mint a valóságban, nem sírsz örömödben. Van egy bizonyos határmezsgye, ahol mozognak ezek a szereplők.
És a romkomokban általában a fiú csinál valami olyat a lánnyal, vagy fordítva, ami ha velem a való életben történne, biztos, hogy azt mondanám, hogy „ez nem fér bele, én ebből a kapcsolatból lépek, nincs második esély, csók, a viszontlátásra!”
De egy romkomban nem csinálhatsz ilyet, mert akkor nincsen film. Ezekben a filmekben a szereplők, különösképpen a férfiak, nem állnak ki magukért, nem állnak oda a másik elé, hogy „figyelj, ez így nekem nem fog menni, ilyet még egyszer ne csinálj, mert akkor ennek a kapcsolatnak nincs jövője”. Ezt egy romkomban nem teheted, mert ezekben a filmekben az a szórakoztató, hogy nézed, amint ezek a szereplők kínlódnak, hogy „úristen, nem hiszem el, hogy ezt tette velem”. Ezekben a filmekben nem vehetsz túl komolyan semmit, magukat a szereplőket sem. Ha azt csinálnám egy ilyen filmben, amit én a saját életemben hasonló helyzetben tennék, akkor a film nagyjából három percig tartana, aztán „kösz, nem, én leléptem!”
Ebből nem lett volna karrier.
Valószínűleg nem ülnék most itt, és nem beszélgetnénk, valóban. De ezt hamar megtanultam a romkomokról. És egyébként jó buli ezeket a filmeket csinálni. Szombati karaktereknek hívom ezeket a figurákat: a szombatok arról szólnak, hogy „hé, csak lazán, engedd el, ne vedd túl komolyan, igen, hangosítsd fel a zenét, igen, egyél még egy fagyit, a válasz igen!” A „nem” szó, vagy az, hogy valami kapcsán azt mondd, ebből nem engedek, egy romkomban nem léteznek – hiszen az nem buli. A romkomban, bármi jön, azt mondod: oké, hadd szóljon.
Aztán irányt váltott: kiszállt a romkom-szerepekből, akármennyit kínáltak értük, nem vállalt több ilyet, jött a McConaissance, amikor drámai szerepekben definiálta újra magát, élen a Mielőtt meghaltammal, amiért aztán Oscart kapott. Iszonyú nehezen sikerült tető alá hozni azt a filmet, évekig küzdött, hogy legyen hozzá rendező, büdzsé: miért volt ennyire fontos önnek ez az AIDS-beteg redneck, Ron Woodroof mint karakter?
Nagyon sok jó, karakter-alapú filmdráma készült már olyan szereplőkről, akik HIV-pozitívok voltak. De ez egy olyan AIDS-dráma volt, amelynek a középpontjában Ron Woodroof személyében egy olyan férfi állt, aki nem volt szentimentális.
Egy cseppet sem.
Egy cseppet sem. És e tekintetben annyira emberi volt! Ez a film nem arról szólt, hogy ez a férfi elkapja a HIV-et, majd zászlót lengetve az élre áll, és Washingtonba menetel egy felvonulás élén. Nem kereszteslovag volt, csak egy pasi, aki mindent megtett azért, hogy életben maradjon. Akármit. Üzletember volt, aki azt mondta, hogy miközben az életéért küzd, keres egy kis pénzt is – és közben ezáltal mégis csak egy csomó embernek segít túlélni. De ez nem volt ott az eredeti céljai között: a saját seggét próbálta menteni. Nagyon szeretem azokat a karaktereket, akikben van egyfajta önzés, ami aztán emberi és önzetlen tettekhez vezet el. De benne azt szerettem, hogy nem volt érzelgős, csak mentette a bőrét. És közben egy seggfej volt, egy igazi szemétláda, de ember volt. Az érzelgősségnek ez a hiánya egy AIDS-filmben, keveredve azzal, hogy egy bizonyos történelmi korszakban történt mindez, és hogy mit tett ez a renegát saját magáért és másokért, ez érdekelt, ebben az összeállításban akartam erről a konkrét témáról beszélni.
Most, egy világjárvány kellős közepén, amikor önkéntes száműzetésben él a fél világ, és általánosságban egy egészen kemény év van mögöttünk, milyen zöldlámpákat talált?
Elég felkavaró év volt, az biztos, minimum furcsa, de sokaknak egyenesen tragikus, hiszen sokan veszítették el a munkahelyüket, a szeretteiket. Bizonyos értelemben lecsupaszítottuk az életünket a legszükségesebb minimumra. Ez gyakorlatilag egy kierőszakolt formája annak a fajta elvonulásnak, amiről korábban beszéltünk. És ennek komoly értéke van, még ha most ezt nem is feltétlenül vesszük észre. Rákényszerültünk, hogy leltárt készítsünk saját magunkról, rákényszerültünk, hogy a szeretteinkkel, a szűk családunk tagjaival legyünk. Az anyám, aki nyolcvannyolc éves, most velünk él, ami azt jelenti, hogy az elmúlt nyolc hónapban minden egyes nap az unokáival lehetett. Ez nem történt volna meg, ha nincs ez a helyzet, azelőtt általában kéthetente találkoztak. Sosem fogják elfelejteni ezt, sem a gyerekeim, sem az anyám. Arra is rákényszerültünk, hogy megtanuljunk sokkal jobban kommunikálni, mert nincs meg a kézzelfoghatóság, a találkozás. Többet jelentenek a szavak, mert nem személyesen beszélgetünk, és könnyebb félreérteni is egymást, mert nincs meg az, hogy találkozunk, beszélünk, érzem, értem, amit mondasz – tehát máshogy kell kommunikálnunk, és ebben is van érték. Mi lehet még előny? Például többet főztünk, többször ültünk le közösen enni, és így többször mondunk asztali áldást is: eddig csak vacsoránál, most már ebédnél is megköszönjük Istennek az ételt. Többet van együtt a család.
Én azt gondolom, hogy a gyerekeknek is sokat ad majd ez. Persze, nem tudtak iskolába járni, de azért sokat tanulnak, és szerintem sosem fogják elfelejteni ezt az évet, lesz ez a különleges történetük, elgondolkodhatnak majd, mi volt benne nehéz, vagy éppen mi az, amit hiányolnak.
A gyerekeim sokkal több időt töltenek például a saját kis egyszemélyes hobbijaikkal, amire biztosan nem szakítottak volna időt, ha iskolába járnak – azaz fejlődik a kreativitásuk, és nő az önbizalmuk. Remélem, hogy annyira, hogy amikor viszont visszamennek az iskolába, akkor már elég magabiztosak lesznek ahhoz, hogy maguktól is időt szakítsanak ezekre. Remélem, hogy magukkal viszik, amit most tanultak, ezt az individualitást, akkor is, amikor majd visszatérhetünk a világba.
Matthew McConaughey könyvét, a Zöldlámpát a 21. Század Kiadó jelentette meg magyarul.
