1995 augusztusában megjelent Coolio Gangsta’s Paradise című dala, 2020 augusztusában pedig Joe Biden demokrata elnökjelölt Kamala Harrist választotta alelnökjelöltjének. Véletlen? Aligha.
Nem állítanánk, hogy a pontosan 25 év különbséggel bekövetkező események között konkrét kapcsolat van, de annyi biztos, hogy a fehér amerikaiak több lépcsőben tanulták meg elfogadni az afroamerikai identitást és megérteni valamit belőle, ennek a kulturális tapasztalatcserének pedig szimbolikus pillanata volt a Coolio-dal világraszóló sikere. Miközben az egyik kontextus, amelybe a dal ágyazódott – vagyis a Veszélyes kölykök című film –, a maga módján a régi, szolidan rasszista sémákat követte.
1995-ben a Gangsta’s Paradise az Egyesült Államokban és 15 másik országban is az év legnépszerűbb dala volt, az első rapszám, amely év végén is vezette a Billboard-listát. Coolio második, azonos című albumából, amelyen a dal is szerepelt, hárommillió darabot adtak el. Mindez azt jelenti, hogy Stevie Wonder nagyon sok pénzt keresett abban az évben.
Forradalomról szó sincs
A Gangsta’s Paradise ugyanis, mint azt sokan tudják, Stevie Wonder Pastime Paradise című, 1976-ban kiadott dalának feldolgozása. Öt szám is kislemez-siker lett arról az albumról, amelyen megjelent, de a Pastime Paradise nem volt közöttük, pedig a dallam már készen állt. Úgy tűnik, hiányzott az a kulturális kontextus, amely húsz évvel később sikerre vitte a hiphop-feldolgozást. Bob Marley-nak viszont tetszett a dal, állítása szerint az ihlette Pimper’s Paradise című számát.
Noha időről időre néhányan elővették a Pastime Paradise-t – például George Michael is énekelte koncerten –, nagyjából feledésbe merült volna, ha Doug Rasheed zenei producer és Coolio akkori menedzsere, Paul Stewart nem hallgatják rongyosra közös lakásukban a kilencvenes évek közepén, és Rasheed nem csinál belőle hip-hop alapot. Wonder szólamából lett a refrén, amit Rasheedék barátja, a meglehetősen ismeretlen Larry Sanders, vagyis L.V. énekelt fel. A rapszöveg megírását és felvételét viszont egy híresebb előadóra akarták bízni, így jött a képbe Artis Ivey Jr., azaz Coolio.
Coolio frissen futott be, miután 1994-ben sikerre vitte a Fantastic Voyage című dalt, egy lazulós, könnyed, nyári slágert, ami bizonyos tekintetben már a paródiája volt a nyugati parti hip-hopnak. Annak a zenei színtérnek, amely a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján hirtelen áttört a fősodorba, és egész Amerikát lázba hozta, fellelkesítve az ország egyik felét és halálra rémítve a másikat. Az N.W.A. együttes tagjai együtt, majd külön-külön is olyan erőt képviseltek és akkora befolyást szereztek a kialakuló hip-hop iparban, ami jóval túlmutatott a színtéren, és a szélesebb társadalomnak is gondolnia kellett róluk valamit. Ice Cube, Dr. Dre, Eazy-E sztárok lettek, Ice-T már valamivel korábban az volt, majd jött 2Pac, és a nyugati parti hip-hop tényleg megkerülhetetlen jelenséggé vált. A világ más részein pedig nagyjából akkor lehetett először rapszámokat hallani.
Coolio nem számított fajsúlyos szereplőnek ebben a körben.
A Fantastic Voyage meg az első albuma alapján jobban érdekelte a tengerparti lazulás, mint a fekete forradalom (ezzel nem volt egyedül, Snoop Doggot is jobban érdekelte, ő valamivel később ebből épített karriert). A Gangsta’s Paradise szövegében mégis valamivel komolyabb hangot ütött meg, és egy olyan srác szerepébe helyezkedett, aki elhitte az amerikai álmot az önmegvalósításról, de egyelőre nem tudta maga mögött hagyni az utcai, alvilági életet – a címbeli „gengszterek paradicsomát” –, és egyre kevésbé hiszi, hogy a kitörés valaha is sikerülni fog.
Valami ilyesmiről szól a Gangsta’s Paradise, de ez majdnem mindegy, a lényeg az volt, hogy Stevie Wonder odaadja a dallamot, amely köré a dal épült. Márpedig ő eleinte hallani sem akart a feldolgozásról. Coolio felesége révén, aki jóban volt Wonder testvérével, összejött a találkozó a sztárral, ő pedig végül engedélyt adott a számra azzal a feltétellel, ha az új szövegből kihúzzák az összes „nigger” szót és a káromkodásokat. Valamint a kiadásból származó bevétel 95 százalékát is kérte, amiről Coolio állítása szerint nem is tudott, pedig elég jó üzletnek bizonyult.
A Gangsta’s Paradise ötletgazdái, Doug Rasheed és Paul Stewart sejtették, hogy a dalban benne van a sláger lehetősége. Az az ötletük támadt, hogy eladják egy készülő film betétdalának, ezért már a felvétellel párhuzamosan megkeresték filmes ismerőseiket, hogy beajánlják a számot. Jerry Bruckheimer producernek nagyon megtetszett, meg is akarta venni akciófilmjéhez, a Bad Boyshoz. Egy másik, általa is futtatott produkció, a Veszélyes kölykök gyártói viszont végül ráígértek a Bad Boys felett bábáskodó Columbia ajánlatára, és százezer dollárért megszerezték a dalt. (Aztán a Bad Boys sem járt rosszul a saját betétdalával.)
Cukorkát ad a fekete kamaszoknak
Nehéz elhinni, hogy a Veszélyes kölykök, ez a mára méltán keveset emlegetett film 1995 egyik legsikeresebb bemutatója volt: 23 millió dollárból készült, de 180-at hozott a mozikban. A legjobb része az elején látható montázs az East Palo Altó-i utcákról, arról a rossz hírű környékről, ahonnan a filmbeli iskola fekete és latinx tanulói bejárnak, amikor bejárnak. A fekete-fehér, artisztikus gettóképek egy ponton színessé válnak, és begördül az iskolabusz, jelezve, hogy nem valami tárlatszerű, biztonságos távolságból nézegethető képanyagot nézünk, hanem ez a valóság, és a balhés gyerekek mindjárt fellöknek minket az utcán.
Maradjunk annyiban, hogy ez is egy olyan film, amit ma nem lehetne megcsinálni Hollywoodban. Egyébként valós történetből, LouAnne Johnson saját élményein alapuló memoárjából készült. Ez a fajta, „fehér megmentőkről” szóló történet pedig még két évtizeddel később is népszerű volt, hasonló szerepért kapott Oscar-díjat Sandra Bullock (A szív bajnokai), és szintén ilyen típusú történet A segítség is – igaz, azért a filmért legalább már a fekete Octavia Spencer kapott Oscar-díjat, persze mellékszereplőként.
Az első tesztvetítések alapján a Veszélyes kölyköknek nem jósoltak nagy jövőt, mert 40 százalékos tetszési arányt produkált. Majd megvették a Gangsta’s Paradise-t, bekeverték a nyitó és a végefőcím alá, a tetszési index pedig egy csapásra felkúszott 75 százalékra. Akkor döntött úgy a gyártó Disney, hogy videoklipet is forgatnak a dalhoz.
Michelle Pfeiffer még nem látott ennyi feketét egy helyen
Azokban az években, amikor a nyugati parti hip-hop áttört a mainstreambe, a fekete filmesek is sokkal jobban láthatóvá váltak. Korábban, a hetvenes évekig egy-két kivételtől eltekintve nem voltak olyan fekete filmsztárok, akiket a fehér közönség is szeretett volna, és a fekete színészek főszereplésével készült filmek többnyire az alacsony költségvetésű blaxploitation gyártási gettójában maradtak. A nyolcvanas évektől aztán több független művészfilmet is készítettek fiatal fekete szerzők, akik közül Spike Lee tett szert átütő népszerűségre.
Lee korai filmjei, elsősorban a csodálatos Szemet szemért Hollywoodban is megnyitották az utat a fiatal afroamerikai filmesek előtt, és a kilencvenes évek elejére megizmosodott a New Jack Cinema nevű irányzat, amely kifejezetten a fekete alkotók fekete identitás-tapasztalatról szóló filmjeit jelölte. John Singleton a Fekete vidéket, Reginald Hudlin a Micsoda bulit, a Hughes testvérek a Veszélyes elemeket rendezték – hirtelen megszaporodtak a fekete közösségről, de nem csak a fekete közösségnek szóló filmek.
A felbukkanó fekete filmesek közé tartozott Antoine Fuqua, aki viszont nem játékfilmeket, hanem videoklipeket rendezett, a kilencvenes évek közepére már jó sokat, főleg fekete előadóknak, mint Toni Braxton vagy Prince. Őt kérte fel Bruckheimer, hogy rendezzen klipet a Gangsta’s Paradise-hoz, és szabad kezet adott neki. Fuquának roppant egyszerű ötlete támadt: a Veszélyes kölykök főszereplője, Michelle Pfeiffer játsszon a klipben is, neki magyarázzon Coolio az utcai életről, miközben bevágják a film jeleneteit. A végeredmény felettébb primitív, de működik, mert egyszerűen jól néz ki egymás mellett a dühödten szavaló Coolio és az indulatosan figyelő Pfeiffer.
Pfeiffer a kisgyerekeivel érkezett, és mindössze két óra alatt fel is vette a jeleneteit.
Fuqua klipjének ereje abban rejlik, hogy – a filmmel ellentétben – itt nem a fehér tanító magyaráz az életről az alárendelt pozícióban lévő feketéknek, hanem fordul a kocka: a fekete figuráé a szó, és a fehér csöndben hallgatja. Ha nagy szavakat akarunk használni, azt is mondhatjuk, a klip egy olyan kulturális paradigmaváltás jelképe volt, amitől a Veszélyes kölykök még megrettent. De azt egy ötven fölötti fehér férfi rendezte, John N. Smith, a klipet pedig az akkor mindössze harmincéves Fuqua.
Hókuszpók nem ver át
Az alkotók közreműködésén kívül a nyugati parti hip-hop felhajtóereje, a népszerű film és az MTV-n agyonjátszott klip is kellett hozzá, hogy a Gangsta’s Paradise hatalmas sláger legyen. Elég fülbemászó és ártalmatlan volt ahhoz, hogy a fehér közönség is megszeresse. Hiába Coolióé a dal, szinte mindenki Stevie Wonder dallama és L.V. refrénje miatt jegyezte meg, az pedig, hogy Coolio mit tud hozzátenni a számhoz, inkább csak az élő fellépéseken derült ki – Howard Stern műsorában például olyan nyersen és dühösen kiabálva adja elő a saját szövegeit, ami a stúdióváltozatból hiányzik.
Coolio a következő évben Grammy-díjat kapott a dalért, 1995-96-ban jutott fel a csúcsra. Azóta is folyamatosan ad ki albumokat, a legutóbbit tavaly, de rég jelentőségét veszítette, a nyugati parti hip-hop élvonalát pedig mostanában a teljesen máshogy szóló és kisebb-nagyobb, de mindenképp jobban körülhatárolt közönséget célzó Kendrick Lamar, Tyler the Creator és Anderson .Paak képviselik.
A Gangsta’s Paradise-t olyan sokan feldolgozták és parodizálták, hogy jóformán már az eredeti szám is paródiává változott.
„Hókuszpók nem ver át / Megvívjuk a nagy csatát / Bátor ének messze száll / Aprajafalva készen áll” – dalolták a törpök a refrént 1998 körül, és csak remélni merem, hogy én hétévesen nem ebben a változatban hallottam először Coolio dalát. De ha most, 25 évvel a megjelenése után újra meghallgatjuk, megint napokig a fülünkben ragad. Maradandó hatása van.
