Bár a fenti bevezető látszólag leleplez minden egyes spoilert, ami a történetben előfordulhat, de egyrészt messze nem ez a helyzet, másrészt ez mind nyilvánvalóvá válik alig pár perccel azután, hogy elkezdődik a hatrészes mini dokusorozat – egyetlen kivétellel, a gyilkos vallomásával, ugye. Emellett az Eltűnök a sötétben (I’ll Be Gone In The Dark) különben sem a klasszikus bűnügyi dokuk dramaturgiáját követi abban az értelemben, hogy a sztoriban messze nem az a legfontosabb kérdés, hogy elkapják-e a bűnöst, hanem sokkal inkább az, hogy hogyan jut el idáig Michelle McNamara és a tippjeivel, kérdéseivel és kutatásával megsegített hatóság. McNamara ugyanis azért volt több, mint egy átlagos bűnügy-mániás civil, mert kitartása, elkötelezettsége és megbízhatósága révén elérte, hogy a nyomozók, akiket többnyire csak felbosszant, ha bárki bele próbál avatkozni a munkájukba, nem csupán elfogadták a tippjeit, de partnerként tekintettek a nőre. Az Eltűnök a sötétben tehát csak részben true crime doku, legalább ugyanannyira Michelle McNamara portréja is.
McNamara egy chicagói külvárosban nevelkedett népes család kései gyermekeként: nem csupán ő volt a legfiatalabb a családban, de a testvéreitől tekintélyes korkülönbség választotta el, így aztán hamar megszokta, hogy saját maga boldoguljon. Írni akart, újságot, könyvet, már a gimiben a diákújság főszerkesztője lett, angolt és kreatív írást tanult az egyetemen. Az írás mellett a bűnügyek iránti érdeklődése is hamar feltámadt, éspedig azért, mert amikor tizennégy éves volt, megmagyarázhatatlanul erőszakos és máig megoldatlan bűncselekmény rázta meg a közösséget, ahol nevelkedett. Egy fiatal nőt a nyílt utcán késeltek halálra minden látható indíték nélkül, és az addig biztonságosnak hitt, álmos környék nyugalma jó időre megrendült, Michelle pedig megtalálta azt a témát, ami élete végéig izgalomban tartotta. Iskolák és élmények jöttek, de a bűnügyek iránti érdeklődés megmaradt, időközben pedig a tévék kései műsorsávján túl nehezen elérhető true crime történetek olyan új színteret kaptak, ami korábban elképzelhetetlen volt, megszületett ugyanis az internet.
McNamara aktív olvasója és résztvevője volt ezeknek a fórumoknak, és miután írói készségeit a filmiparban alaposan kimunkálta, saját blogot indított a témában: ez volt a True Crime Diary. A blog nagyon hamar lett nagyon népszerű a téma rajongói körében, márpedig
McNamara két dologban volt kimagasló: egyfelől tényleg éles szeme volt az összefüggésekhez, ötleteléshez és mindahhoz, ami egy rendőrnyomozó alapeszköze, másfelől született humanizmusa miatt mindig megtalálta és kiemelte a bűnügyi történetek mögötti emberi szálakat. Hiszen ami a true crime-rajongóknak egy szaftos történet, az az áldozatoknak az életük végét jelenti, a családtagjaiknak borzalmas veszteséget, az esetleges túlélőknek életre szóló traumát, ez pedig sem a száraz rendőrségi közlésekben, sem a lapok hasábjain nem igazán kapott teret. A True Crime Diary posztjaiban viszont ez mindig nagyon hangsúlyos elem volt, szemben az uralkodó trenddel, amely az elkövetőket állította a középpontba, és amelynek eredményeként egyfajta kultusz alakult ki számos sorozatgyilkos személye körül. McNamara nem akart bálványt faragni az elkövetőkből, épp ellenkezőleg: ő az áldozatoknak és túlélőknek akart arcot, hangot, és ha lehetséges, megnyugvást és elégtételt adni azzal, hogy az elkövetők kézre kerítésében segédkezett.
Nem volt ez másként akkor sem, amikor Michelle figyelme a rengeteg általa követett ügy között elkezdett egyre inkább egyetlen bűnügyre fókuszálódni: arra a sorozatos erőszakolóra és sorozatgyilkosra, aki több mint egy évtizeden keresztül tartotta rettegésben Kalifornia állam lakosságát. A férfinak több „beceneve” volt, „karrierje” elején, amikor Sacramento északi részén követte el tetteit, nevezték East Area Rapistnek (ezt nagyjából a Keleti Körzeti Erőszakolónak lehetne fordítani), majd amikor áthelyezte székhelyét kicsit távolabbra, akkor Original Night Stalkerként (nagyjából: Az Eredeti Éjszakai Zaklató) emlegették a hírekben. Nem sokkal később, amikor rájöttek, hogy a két tettes ugyanaz, a két név mozaikszóként összeolvadt, és EAR/ONS formában hivatkoztak rá, McNamara pedig a Golden State Killer nevet kezdte el használni, ami aztán rajta is ragadt a tettesen – és hogy még egy kicsit összezavarjuk a nevekkel az olvasót: a magyar sajtóban leginkább Kaliforniai Gyilkosként hivatkoztak az elkövetőre.
Akárhogy is, az illető igazi megszállott volt: a kisebb betörésektől nagyon gyorsan jutott el a nemi erőszakig, amelyben döbbenetes hatékonyságra tett szert. Miután hosszan megfigyelte és kitanulta a rutinjukat, legalább ötven nőt erőszakolt meg saját otthonukban, késsel vagy egyéb fegyverrel fenyegetve őket, hogy ha védekezni, menekülni vagy hangoskodni próbálnak, akkor megöli őket, majd eltűnik a sötétben – innen a sorozat, és a sorozat alapjául szolgáló kötet címe. És végül a fenyegetéseket el is kezdte beváltani: egyedül lévő nők helyett párokra kezdett támadni, a férfiakat kikötözte, a nőket többször megerőszakolta, a szünetekben evett-ivott a konyhában, majd brutálisan meggyilkolta a pár mindkét tagját, összesen legalább tizenhárom emberről tudunk, akinek az életét a Golden State Gyilkos vette el.
Mindez régen történt, 1973 és 1986 között, ez pedig azért fontos, mert az időtényező nagy szerepet játszott abban, hogy a gyilkost nem kapták el annak ellenére sem, hogy jócskán hagyott maga után nyomot: egy idő után egyszerűen csak túl sok idő telt el az utolsó gyilkosság óta, az ügy egyre inkább kihűlt, a nyomozóknak újabb esetekkel kellett foglalkozniuk. Ám Michelle McNamara, hiába húsz évvel a gyilkos leállása után kezdett el kutatni utána, meg volt győződve arról, hogy a Golden State Gyilkos elkapható, ha nem a régi nyomok alapján – bár azokból is sok olyan volt, amelyek mentén igenis közelebb jutott a megoldáshoz –, akkor a ’80-as évek óta elérhetővé vált technológiák és az internet biztosította végtelen információbázis révén.
Megjósolta, de nem érte meg: a tettest, aki ekkorra imádott nagyapa és élete végéhez közeledő reszketeg bácsi volt, negyvenkét évvel utolsó gyilkossága után, 2018. április 24-én tartóztatták le, ekkor Michelle McNamara már két éve halott volt. Tragikus halála előtt még néhány órával is a Golden State Gyilkost vadászta. Megszállottsága meglehetősen sok közös jegyet mutatott a gyilkoséval – és ezt ő maga is tudta, sőt artikulálta is. Feleségként, barátként, családtagként, majd hamarosan anyaként is kényszeresen helyt akart állni, szem előtt is volt, minthogy ő maga is a szórakoztatóiparban dolgozott, férje pedig híres színész, Patton Oswalt. Hogy a kutatás elvonta a magánélettől, az csak a kisebb gond volt: a gyilkos utáni hajsza az eleve nem épp rendíthetetlen mentális egészségére is rátelepedett. Egyrészt a kegyetlen tettek részletekbe menő ismerete sem tett jót a nyugalmának, másrészt a kutatás hamarosan sokkal több lett, mint egy hobbi: McNamara először egy emlékezetes újságcikkben hívta fel a világ figyelmét a Golden State Gyilkosra, majd újabb cikkek, és ami fontosabb, egy könyves szerződés következett. Az, hogy könyvet írhat, amihez már eleve kiadója, stábja, lelkes hátországa van, valóra vált álom volt – ám ezzel egy időben fojtogató nyomás is, nemcsak a határidők miatt, hanem azért is, mert ahogy haladt előre a kutatásban, egyre mélyebb nyúlüregbe kellett leásni, és megpróbálni szétszálazni ezt a szövevényes történetet. Ráadásul az anyag, amiből dolgozott, nem lett kevesebb, épp ellenkezőleg, ugyanis az események egy pontján Michelle és kutatótársa megkaptak egy szobányi rendőrségi anyagot a gyilkosról.
Michelle McNamarát felemésztette ez a nyomás, ha úgy tetszik, ő is a Golden State Gyilkos egyik áldozatává vált, ha nem is a szó szoros értelmében. A miértek mögött az amerikai társadalom egyik legsúlyosabb kortárs problémája áll, az öngyógyszerezés és az ezzel járó ópiátkrízis, ami ilyen formában egyből helyet is kapott a dokuban felvillantott számos téma között, ezzel is hozzátéve az Eltűnök a sötétben kordokumentum-jellegéhez. Mert ez a sorozat amellett, hogy Mert például az, hogy a Golden State Gyilkos ügye csak évtizedekkel később vált nemzeti szenzációvá, a kor szavának is volt köszönhető, mely alapján például a hetvenes években a nemi erőszak nemcsak a szégyen, az áldozathibáztatás és a ma is ismert egyéb jelenségek miatt maradt sokszor retorzió nélkül, hanem azért is, mert a nemi erőszak nem volt olyan nagy ügy. Sok helyen még csak nem is volt bűncselekmény.
Ahogy a közgondolkodás változott, ahogy az emberek biztonságérzete megrendült, ahogy az egész mögött politikai játszmák húzódtak, ahogy a rendőrség rendszere gyakorlatilag lehetővé tette, hogy egy mozgásban lévő tettes eltűnjön a radar alatt, majd ahogy ez lassan változni kezdett, ahogy az internet demokratizálta az információkat és összekötötte az azonos érdeklődésű idegeneket – ez mind-mind, és még egy sor egyéb is kirajzolódik ebből a mindössze hatszor ötven percből. Egy igazi diadal felemelő, de McNamara halála miatt szívfacsaróan keserédes történet ez. Ami bravúr lenne önmagában is, a projekt megátalkodott humanizmusa – ahogy az utolsó részig újabb és újabb túlélőnek ad teret – pedig tovább fokozza ezt az élményt. Ehhez a rendezői csapat érzékenysége mellett az az alázat is kellett, amivel McNamara könyvéhez nyúltak, és amelynek révén nemcsak a szerző írói hangja maradt élő és átélhető – mintha csak olvastuk volna a könyvét –, de a Michelle McNamara előtti főhajtás is sikeresen megvalósult, ami vélhetően fontos célja volt a projektnek. A streaming-háborúnak köszönhetően nagyon el vagyunk kényeztetve dokufronton az utóbbi években, de az Eltűnök a sötétben még ebben a bivalyerős mezőnyben is kimagasló.
Az Eltűnök a sötétben (I’ll Be Gone In The Dark) az HBO Go-n nézhető, 6×50 percben.
