Kultúra ismeretlen budapest

Az adakozó kötéltáncos, aki pillanatok alatt bevette a Kárpát-medencét

Strohschneider Artúr a harmincas évek első felében számos magyar és erdélyi város lakóinak mutatta be elképesztő tehetségét, majd hirtelen nyom nélkül eltűnt. A rejtélyes életút nyomában.

A 20. század elején az emberek szórakoztatása még egészen másképp zajlott, mint manapság: üzletemberek egész sora utazta be a világot testi fogyatékossággal élő emberekből, afrikai és délkelet-ázsiai törzsek tagjaiból vagy épp lapp családokból álló társulatával, hogy azután pénzért mutogassák az európai szemnek furcsa szerzeteket. A fővárosi állatkertben bicikliző csimpánzok éltek, tőlük néhány lépésnyire pedig a kis növésű embereket színtársulatként összefogó Liliputi Színház működött.

A Városliget elfeledett liliputi színháza
A folyton átalakuló, negyedszázadon át működő társulatot nemcsak a pesti közönség, de egész Európa imádta.

Nem tűntek el persze a hosszú évszázadok óta töretlen népszerűségnek örvendő utcai mutatványosok sem, noha közülük keveseket övezett annyi ellentmondás, mint a professzor Strohschneiderként emlegetett, a magyar lapok által a harmincas években rövid időre felkapott kötéltáncost. Cikkünkben megpróbálunk rendet vágni a különböző állítások közt, és feltárni egy számos követőt és utánzót vonzó férfi karrierjét.

Az Arcanum Digitális Tudománytárban elérhető közel negyvenmillió oldalnyi folyóirat, vagy épp kisebb-nagyobb kötet közt lapozgatva Strohschneider Arthur (más forrásokban Artúr) neve először a Kecskeméti Közlöny 1931 őszi számaiban (szeptember 18., ill. 19.) bukkan fel.

A cikkek arról számolnak be, hogy a kecskeméti Új- és Ókollégium közt kifeszített kötélen egyensúlyozó, négyéves kora óta erre a pályára készülő férfi először lép fel Magyarországon, és véletlenül épp ott ünnepli az ötvenedik születésnapját – 1881. szeptember 19-én született tehát –, úgyhogy az esemény alkalmából hosszú műsorokkal készül.

in. Kecskeméti Közlöny, 1931. szeptember 15. Fotó: Arcanum Digitális Tudománytár

A lap tudósításai ennek megfelelően a programról is beszámoltak: a lassú, majd gyors sétáról, a talp alá kötött gyümölcskasokkal való átkelésről, a felszálló léggömbök dupla csövű vadászfegyverrel való kilövéséről, a kötél közepéről indított – a kötélre lépéskor még negyvenöt kilónyi terhet jelentő – görögtűzről számolnak be, a legérdekesebb számot pedig hosszan részletezik, hiszen Strohschneider egy apró tűzhellyel, tepsivel és tojásokkal lép a kötélre, majd az út közepén békésen begyújt, a tepsire helyezi a feltört tojásokat, és rántottát készít, amit aztán nemcsak elfogyaszt, de némi sörrel vagy borral le is öblít.

A szám ezzel persze nem ért véget, hiszen a kötéltáncnak a színjátszás is része, így a nézők ezrei láthatták a gyors lerészegedés pillanatait, a duhajkodást, a különböző eszközök egymás utáni védőhálóba zuhanását, illetve a végül holtfáradt kidőlést, ami a városoktól függően különböző magasságú kötélen végezve a világ legveszélyesebb ötletének hangzik.

A saját bevallása szerint a magasban nem szédülő, egy hajón azonban azonnal tengeribeteggé váló, mindenhol óriási sikert arató fickóról az országban való lassú vándorlása során egyre több részlet derült ki. Az 1931 novemberében érintett cívisvárosnak a lapja, a Debreczeni Ujság szerint a huszonöt méter magasan nyújtózó kötél mindössze 18 milliméter vastag, az előadásokon pedig a mutatványos soha nem szed belépőjegyet, így mindössze a körbejáró, lezárt perselyből szerzi a bevételét, melynek húsz (helyenként tizenöt) százalékát mindenhol a település vezetésére bízza, hogy a szegényekre vagy a munkanélküliekre fordíthassák.

Itt derült ki az is, hogy Arthur testnevelési főiskolai tanár, sőt, a nézők egy új számmal is megismerkedhettek, hiszen a művész egy zsákba varratta magát, amiből csak az egyensúlyozó rudat tartó kezei lógtak ki, majd beköttette a szemét, és úgy sétált át a tömeg felett.

A vakmerő mutatványokat látva számtalan alkalommal keltek szárnyra olyan hírek, hogy az egy idő után már professzorként emlegetett tanár lezuhant és elhunyt, de ezek minden alkalommal kacsának bizonyultak – számos esetben a rendőrség, máskor pedig a Strohschneider újbóli feltűnéséről szóló hírek oszlatták el a pletykákat.

Az előadásokra rendszeresen ezrek gyűltek össze, a tömegben pedig a társadalom legtöbb rétege képviseltette magát az utcagyerekektől a szolgálólányokon át egészen a tehetős kereskedőkig, így rengeteg ház maradt üresen. A kecskeméti betörők ezt örömmel ki is használták (Kecskeméti Közlöny, 1932. április 9.), így a kötéltáncos előadásai alatt

a belvárosi lakások némelyikében egymás után akár három különböző tolvaj is megfordult.

A férfiról és az őt segítő csapatról ekkor még mindig elég keveset lehetett tudni, a Dunántúlnak (1932. április 23.) azonban elárulta, hogy az Ausztria földrajzi középpontjának számító Bad Aussee-ban született, a cikk azonban nemcsak légtornászként és mesterlövőként, hanem „az athéni olimpia világbajnokaként” is hivatkozik rá, noha az első újkori játékokon ilyen nevű versenyző sem az osztrák, sem a magyar csapatban nem szerepelt.

Artúr a 20. század első éveiben. Fotó: Biblioteca Malatestiana

A budapesti debütálására 1932 májusáig kellett várni: a Fóthi (ma Kassák Lajos) és a Bulcsú utca sarkán, a házak hatodik emeleti ablakai közé húzott kötélen a már leírt trükköket, valamint egy lendületes átbiciklizést is bemutató Strohschneiderről itt derült ki egyértelműen, hogy konstans életveszélyben végzi a munkáját, hiszen számos esetben védőháló sem volt alatta.

A különböző városok és falvak ennek kihúzására nem mindig kötelezték, de egyébként sem működött volna az életmentő funkciója, hiszen az olyan gyenge volt, hogy csak a kellékeket tudta megtartani.

Óriási szerencse tehát, hogy komoly baleset nem történt vele. A Tolnai Világlapja a művészt annak tulajdonképpeni öltözőjében szólaltatta meg (1932. június 22.), vagyis a Lehel téri piacra néző bérpalota kupolája melletti tetőrészen. A riport szerint a nyolc nyelven beszélő, tíz éven át Olaszországban egy testnevelési főiskolán tanító férfi nemcsak az Osztrák–Magyar Monarchia területén, de többek közt Párizsban, Londonban, Szentpéterváron, Konstantinápolyban (ma Isztambul), New Yorkban, Pekingben és Tokióban is fellépett. Tizenegy tagú személyzete – köztük egy bádogos, egy technikus, egy villanyszerelő, egy tetőfedő, illetve egy sofőr – mellett így felesége, illetve négy (későbbi források szerint három) gyermeke, valamint néhány lépésnyire, a Bulcsú utca 13.-ban élő pesti rokonai is joggal aggódhattak érte.

in. Nemzeti Ujság, 1932. május 22., az Arcanum Digitális Tudománytár nyomán

Az olasz melók

A Tolnai Világlapjának tett állítás, miszerint tíz évet töltött egy olaszországi testnevelési főiskola tanári karában, első látásra nagyotmondásnak tűnik – talán így gondolták ezt a riportot olvasó tömegek is –, az olasz helytörténeti lapok, illetve gyűjtemények vizsgálatával azonban nyilvánvalóvá válik, hogy Strohschneider talán nem is lódított túl nagyot: az megkérdőjelezhetetlen, hogy hosszú időt töltött Olaszországban, tanárságára azonban egyelőre nincs egyértelmű bizonyíték.

A Napoli On The Road szerint Arturo érkezése után pillanatok alatt ismertté vált, és ezrek nézték az előadásait. A vándorcirkuszokat egyáltalán nem értékelő nápolyiak egyenesen legendaként kezelték, sőt, a kor egy ismert dalának utolsó sorait is eltorzították, és a következőképp énekelték:

Arturino, te gyönyörű pinty, hadd repüljek én is veled.

A milánói Corso Garibaldi felett, 1910-ben, talán épp a vacsorázós mutatvány közben:

A századfordulós olasz források szerint a trükkök egy része már ekkor is kisujjból kirázva működött: a szokásos séta mellett a kötél közepén való szendvicsfogyasztás, az eljátszott lerészegedés, a léggömbökre való célbalövés, a tűzijáték, illetve a gumik nélküli oda-vissza biciklizés is feltűnik a műsorban, sőt, az asszisztens minden egyes előadás alatt felajánlotta, hogy a meglepő módon cseh nemzetiségűként bemutatott Strohschneider bárkit a nyakába vesz, és átsétál vele a mélység felett. Kevesen vállalták a veszélyt.

Munkájáról 1912 májusában a Corriere della Speziában jelent meg egy cikk, aminek információit jellegzetes olasz akcentusával maga osztotta meg a riporterrel:

Több mint huszonnégy éve élek már a kötélen, mióta apám kilenc és fél éves koromban ráállított. Évi három hónapot a csehországi Leitmeritzben (ma Litomeřice, Csehország) lévő villámban élek, ahol leginkább vadászok és halászok. […]
– Okozott valaha sérülést a kötél?
– Ez a kéz jól tudja – és mutatja a bal kezét –, hiszen tizenegyszer eltörtem már, ezért most kivettem egy számot az esti programból […].

A beszélgetés ezen a ponton elakadt, és a férfi egy pohár sörrel öblítette le a hirtelen jött melankóliát – írja a lap, ami némi éllel hozzáteszi, hogy Strohschneidert, ha olasz lenne, a csodálatos egyensúlyozó képességének köszönhetően akár bámulatosan magasra is juthatna a politikában.

Perugia, 1911 – Strohschneider az évszázados házak felett. A bevétel egy részét itt a tüdőbeteg gyermekek tengeri levegővel való gyógyítására ajánlotta fel, de abból egyetlen líra sem jutott el a célig. Fotó: Marawa

Erről persze szó sem volt, úgyhogy a férfi maradt a kötélnél, és sokszor meglepő nagylelkűségről tett tanúbizonyságot: egy előadása teljes bevételét például a Garibaldi-féle árvaháznak szándékozta adni.

Vissza Magyarországra

A Kecskemétről indult országjárásnak hamarosan meglett a következménye: magyarországi felbukkanása első évfordulójához közeledve a Kis Ujság (1932. szeptember 11.) a sorra feltűnő Strohschneider-epigonok közül emelt ki néhányat: egy tizenkilenc éves szombathelyi fiút, akit a cikk szerint maga a mester is elismert, illetve három szolnoki kőművessegédet, Nagy Imrét, Nagy Lászlót, illetve Király Jánost is, akik némi gyakorlás után a rendőrségtől kértek engedélyt a nyilvános előadásokra.

Ezt nyilvánvalóan nem kapták meg, ettől függetlenül azonban tartottak előadásokat, sőt, fizető közönséget is tudtak szerezni maguknak, amivel kiegészíthették a bérüket. A hármas egyik tagja, Nagy László, ennél többre vágyott, így sikeresen artistavizsgát tett, majd Abonyban kezdett előadásokat tartani. A szerencsétlenség már a második estén elérte: kosárba dugott lábakkal haladt épp a húszméteres magasságban, mikor lezuhant. A védőháló nála sem volt elég erős, így a földetéréskor két helyen is eltörte a lábát.

in. Kis Ujság, 1932. szeptember 11. Fotó: Arcanum Digitális Tudománytár

Strohschneider 1933 februárjában Brassóban, két hónappal később pedig Nagyváradon lépett fel – utóbbi városban a korábbi szokásokkal ellentétben nemcsak a munkanélkülieknek jutott a bevételekből, de a húsvéti ingyenkonyhát is ebből fedezték. A sajtóbeszámolók szerint itt a különböző adók és illetékek, illetve a felajánlás miatt a férfi és csapata csak a befolyó összeg felét használhatta a saját céljaira, de ennél nagyobb gondjaik is akadtak, mert a nagy tömeget vonzó előadásaik valósággal megfojtották a nagyváradi mozikat – a délutáni és esti vetítésekre csak alig néhányan ültek be –, a cirkuszok egyike pedig perrel fenyegetőzött, ha a város nem utasítja ki azonnal a kötéltáncost.

in. Erdélyi Lapok, 1933. április 13. Fotó: Arcanum Digitális Tudománytár

A polgármester engedett a nyomásnak: megvonta a szegényeket segítő férfi engedélyét, aki ezért kártérítési perrel támadta a várost.

Ennek kimeneteléről sajnos a sajtótermékek mélyen hallgattak, a Strohschneidert előszeretettel utánzó, különböző korú gyerekeket és felnőtteket ért szerencsétlenségekről azonban rendszeresen beszámoltak: Marosvásárhelyen egy tizenkét, más források szerint kilencéves fiú, Temesváron egy nyolcéves, Nagyváradon pedig egy nála is egy évvel fiatalabb gyerek próbálta meg utánozni.

A vásárhelyi fiú a nyakára, derekára és lábára hurkolt kötéllel próbált leereszkedni a padlásról, a nagyváradi gyerek pedig a Körös partján magasodó korlátokról zuhant le, miközben megpróbálta utánozni a mestert – írja a Brassói Lapok (1933. május 21.), majd egy szempillantás alatt vont meglepő párhuzamot a fiatalságot megszédítő kötéltáncos, illetve az alig négy hónappal korábban a Német Birodalom kancellárjává vált Adolf Hitler propagandája közt, mivel a lap szerint mindkettő a fejletlen ítélőképességű fiatalok rajongását váltja ki.

Az epigonok közt voltak persze sikeresek is – ilyen volt például Professzor Alexandro, aki

a kötélen nagyon ügyesen táncol és ugyancsak nagyon ügyesen tányéroztat. Úgy reklámozza magát, hogy ő a valódi Strohschneider sógora, bár ez nem igen stimmelhet, mert csak mindössze 21 éves és román.

A következő hónapokban a rejtélyes Strohschneidernek nyoma veszett – legközelebb 1934 márciusában, Kolozsváron bukkant fel, ahol a Lucian Blaga Nemzeti Színház és egy szomszédos épület közt feszítette ki a kötelét, hálót pedig egyáltalán nem használt.

A kolozsvári Nemzeti Színház egy, a századfordulón kiadott képeslapon.

Az itteni fogadtatásáról beszámoló Keleti Ujság, illetve az Ellenzék számos érdekes részlettel is bővíti a férfival kapcsolatos állítások sorát: a Lehel tértől Erdély történelmi központjáig eljutó férfi nemcsak vagyonos ember – előbbi lap szerint Németországban jól menő szanatóriuma és üdülőtelepe van –, de családjában apai ágon tizenkét generációra nyúlik vissza a kötéltánc szeretete. Ennek egy bizonyítékát pedig Besztercebánya szorgos hivatalnokainak köszönhetően láthatta is, hiszen egy olyan okmányt tudtak mutatni neki, ami bizonyítja: 1771-ben egy elődje már megfordult ugyanott.

Tizenkét generáció?

Strohschneider állítása szerint már a tizenkettedik generációt képviselte a családban, erre azonban a lapok semmiféle bizonyítékot nem hoznak, noha több azonos vezetéknevű férfi neve is feltűnik a korábbi évtizedek újságjaiban:

 

1891-ben például Józsefről számolnak be, aki nem csak embereket a hátára véve közlekedett a kötélen, de kosár helyett trapézhoz kapcsolt léghajóval is az emberek fölé szállt. Stockerauban azonban nem csak trükköket mutatott be, de a reklám szerint a Két rózsa (Fehér rózsa) többgyermekes vendéglősét is magával vitte. A magasságtól egyáltalán nem félő férfinek csak ülnie kellett a rúdon, miközben a kötéltáncos különböző produkciókat mutatott be körülötte. Egy idő után azonban jól láthatóan valamiféle nézeteltérés alakult ki köztük, ami verekedésbe torkollott. A vendéglős lezuhant, az addigra az ájulás szélére került sokaság pedig azonnal rohant a helyszínre, ahol meglepetten fedezték fel, hogy mindössze egy ismerős ruhákba öltöztetett bábu feküdt a földön. Józsefre a következő években erősen rájárt a rúd: 1893-ban Pardubitzban forgószél (más források szerint óriási eső) csapott le a ponyvából és deszkákból tákolt ideiglenes épületére, így a nézőknek kellett kivágni magukat a lassan összeroskadó épületből.

 

Ugyanebben az évben Károly (Carl) neve tűnik fel a Budapesten megjelenő Nemzetközi Művészeti Szemle címlistájában, akit a lap nem csak léghajósként és kötéltáncosként emleget, de azt is hozzáteszi, hogy ő a legnagyobb fedett aréna igazgatója, mellesleg pedig éppen Svájcban turnézik.

 

1897-ben Frigyes került halálos veszélybe: a Pesti Hírlap (január 20.) szerint a tizenkilenc éves „torony-kötélművész” egy tizenkét méter magasan kifeszített jeges sodronykötélen próbált átkelni, de néhány lépés után lezuhant. „Életben maradásához nem sok remény van” – zárult a hír.

 

A léghajózás 1902-ben, illetve 1906-ban is okozott galibát: előbbi alkalommal egy keresztneve nélkül emlegetett családtag léghajója sodródott a tengerbe (a Magyar Nemzet szerint a sikeres mentésben Henrik porosz herceg is részt vett), utóbbi esetben pedig a trapézhoz kapcsolt, meleg levegőben töltött léggömb robbant szét egy előadás közben a Traunsee felett, utasa – talán éppen József – azonban nem szenvedett komoly sérüléseket.

 

A család az első világháborúból sem maradt ki: a már többször említett József egy mozsárüteg irányítójaként járta be a harctereket – Flandriából tudósításokat is küldött a Berliner Tageblattnak –, egy teljes név nélkül említett másikuk pedig a harc évei alatt tábori pilótából egy vadászrepülőgépes osztag parancsnokává vált. Tizenkét légi győzelmet aratott, így kimondottan sikeres pilótának számított, egy éjjeli leszállás során történt balesetét azonban nem élte túl (Aero, 1918. április 10.).

 

Az utolsó nyom 1924 tavaszán tűnt fel: a csehként emlegetett Strohschneider Adolfot az újságok szerint Szombathelyről kiutasították, mivel sértegette azokat, akik túl kevés pénzt dobtak a kalapjába, Pápán pedig elérte a vég: egy, a nyakába ültetett nőt vitt át a dróton, az út közepén azonban az egyensúlyozó rúdja eltört, így utasával együtt lezuhantak. A nő azonnal elhunyt, a férfit pedig néhány órával később, belső vérzései miatt érte el a vég.

Dedikált fotó egy faenzai előadás egy pillanatával – Strohschneider nyakában egy önként jelentkezővel, 1915 körül. Fotó: Pinterest

Egyik kolozsvári fellépését a Románia miniszterelnöki székét több alkalommal, összesen másfél évre elfoglaló (1919–1920, 1932, 1933), a kor hírlapjaiban Vajda Sándorként emlegetett Alexandru Vaida-Voevod (1872–1950) is végignézte, mégpedig a saját otthona erkélyéről.

Vaida, nem pedig Vajda

A pályáját a Magyar Királyság Országgyűlésének tagjaként indító, orvostanhallgatóból politikussá vált Alexandru az első világháború után Erdély Romániához csatolásáért harcolt, sőt, tagja volt a párizsi békekonferenciára küldött román delegációnak is. A férfi a húszas években folyamatosan nyitott az Európában egyre nagyobb mértékben terjedő szélsőjobboldali eszmék felé: a fasizmussal, majd a nácizmussal is szimpatizált, sőt, 1935-ben életre hívta a Frontul Românesc (Román Front) nevű, számos ponton nyíltan antiszemita szervezetet, ami 1938-ban az egyetlen legális pártba, az uralkodó II. Károly által alapított Nemzeti Reneszánsz Frontba olvadt. Vaidát 1945. március 24-én letartóztatták, a következő évben pedig házi őrizetbe került, amit egészen 1950. március 19-én bekövetkezett haláláig nem oldottak fel.

A balszerencse persze őt sem kerülte el: az akkor már két éve Románia területén tartózkodó, de lassan Görögország, majd Törökország felé utazni kívánó Strohschneider Kolozsváron még büszkén beszélt róla, hogy korábban sosem volt balesete, leszámítva egy 1931-es győri esetet (a görögtűz meggyújtotta a ruháját, de ő nyugodtan leereszkedett a biztosítókötélen, majd ledobta a lángra kapott kabátot), néhány hónappal később azonban minden megváltozott: április 14-én az Erdélyi Lapokban felbukkant hír szerint „Resicán lezuhant a kötélről, és karját törte. Azt kívánta, hogy Budapestre vigyék, de útközben seblázat kapott, majd tüdőgyulladást és az egyik budapesti szanatóriumban meghalt.”

Keleti Ujság, 1934. április 14. Fotó: Arcanum Digitális Tudománytár

Az értesülést számos hírlap átvette, az azonban utóbb kacsának bizonyult, hiszen a kötéltáncos jó formában érezte magát, sőt, a máramarosszigeti rendőrség tájékoztatása szerint javában készült a második ottani előadására.

Ekkor azonban tényleg megtörtént a baj, ami miatt a halálhíre ismét körbejárta a Kárpát-medence lapjainak első oldalait: Máramarosszigeten a széke egyik, a kötélen nyugvó léce eltört (néhány lap szándékosságot sejtett a háttérben), így a férfi lezuhant.

Keleti Ujság, 1934. április 17. Fotó: Arcanum Digitális Tudománytár

A kétségeket végül április 20-án a Keleti Ujság oszlatta el: a lap szerint Strohschneidernek két bordája tört el, belső vérzése van, és mellhártya-gyulladást is kapott, de ő végtelenül optimista volt, tíz nappal később már újra a kötélen akart állni.

Az álom hamarosan szertefoszlott, az azonban kérdés, hogy mikor tért vissza: a Székely Nép négy hónappal később (augusztus 19.) arról számolt be, hogy a kötéltáncos egy medgyesi vendéglős barátjánál élt, és még mindig csak két bottal tudott járni, az Ellenzék azonban tíz nappal később (augusztus 29.) arról írt, hogy Strohschneider már a hónap közepére felépült, és ugyanott akarja folytatni, ahol korábban abbahagyta: Máramarosszigeten.

A város vezetése erre azonban nem adott neki engedélyt, így a minden előadásán saját életét kockáztató művész

sértődötten a szomszédos cseh területre távozott s boszorkányos ügyességgel ejti csodálatba közönségét.

Mindkét történet egyidejűleg persze nem lehet igaz, pedig ezek tűnnek a legutolsó fogódzónak az életútban, Strohschneider Artúr ezzel ugyanis nyom nélkül eltűnt a két világháború közti időszak fontosabb lapjaiból. A neve két alkalommal bukkant még fel: a Miskolcon megjelenő Reggeli Hírlap 1935. május 18-án egy Strohschneider haláláról számol be, a sztoriban azonban két megmagyarázhatatlan rés tátong: az újság ugyanis egyrészt Strohschneider Józsefként hivatkozik rá, másrészt pedig azt állítja, hogy az elhunyt hetvenkét éves volt. Nyilvánvaló tehát, hogy újabb kacsáról, egy, a kötéltáncos személyazonosságát némi alamizsna reményében magára vevő idős férfi esetéről, vagy egy közeli rokonról van szó.

in. Reggeli Hírlap, 1935. május 18.

Egyértelműbb névtolvajlás történhetett 1938 májusában a nemsokára rövid ideig újra Magyarország részévé váló Kassán is, a Kecskemét és Vidéke (1938. május 9.) ugyanis azt állította, hogy az évekre eltűnt művész ott bukkant fel egy kötélen egyensúlyozva, más kézzelfogható bizonyíték azonban itt sem áll rendelkezésre.

Az igazi Strohschneider korábban több lapnak is kijelentette, hogy hatvanéves koráig akarja folytatni a főleg este, erős reflektorok fényében tartott előadásokat – kérdés azonban, hogy sikerrel járt-e, eltűnése pedig a Kelet-Európa felé való távozását jelenti-e.

Egy dolog azonban biztos: neki köszönhetően egy szempillantás alatt újra elképesztően népszerűvé vált a Magyarországon főleg a 19. században hódító művészeti ág, olyan, tizenöt percnyi hírnévig sem eljutó alakok százaival, mint a Szilágysomlyón 1934 folyamán bemutatkozó Schőnschneider, Steinsneider, Grossschneider, illetve a nyilvánvalóan nem valódi kitüntetések egész sorát magára akasztó Hofschneider professzor, akik leginkább csak utcagyerekek és szolgálólányok felett mutathatták be az anyagi sikert egyáltalán nem hozó műsorukat – feltéve, ha bárki felbukkant a környéken az előadásaik kezdetéig.

Ajánlott videó mutasd mind

Magyar modell: bizonygatják, hogy felkészültünk a második hullámra, de a szakadék szélén állunk

Úgy tetszik, stratégiát váltott és mindent egy lapra tesz fel az Orbán-kormány: a fertőzöttek száma már nem fontos, csak a halálesetek elkerülése és az ország működése. Csakhogy sem a tesztelés, sem a kontaktkutatás, sem a járványügy nem működik olajozottan. Ez veszélyes kombináció lehet, és bár a kormány szerint az egészségügy felkészülten várja a betegek érkezését, ezzel ellentétes hírek is érkeznek.

Emberevéssel vádolt cigányokat végeztek ki a Nyúzóvölgyben

Az évszázad Európát is megrázó büntetőügyében több mint 200 vándorcigányt vádoltak 31 gyilkossággal és emberhús fogyasztásával 1782 nyarán Kemencén. Az elrettentésnek szánt durva és megalázó kivégzéseknek az uralkodó közbelépése vetett véget.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.