Ema táncos, aki súlyos családi traumát kénytelen feldolgozni. Férjével, a koreográfus Gastónnal örökbe fogadtak egy kisfiút, a gyerek azonban olyan balesetet okozott otthon, ami miatt visszaadták – vagy vissza kellett adniuk – őt az intézetbe. Ebből a homályos részletekkel teli alaphelyzetből indul az Ema, de ennyit is csak késleltetve tudunk meg, és a baleset körülményeiről, egyáltalán arról, hogy valóban balesetről vagy Polo szándékos károkozásáról van-e szó, csak még később, vagy egyáltalán nem szerzünk tudomást.
Az Ema a titkok filmje. A titkoké és az ösztönöké: nincsen racionális, logikus magyarázata annak, hogy Polo mit művelt otthon, ahogy tulajdonképpen annak sem volt, hogy Ema és Gastón, ez a két ön- és közveszélyesnek tűnő, elátkozott művészfigura magukhoz vették őt. Az az érzésünk, a hősnő tetteit a vak akarat, impulzusok és vágyak vezérlik, arra pedig megint csak a játékidő utolsó harmadában jövünk rá, hogy hidegen számító is tud lenni, ha akar.
Hivatásán, a táncon keresztül igyekszik levezetni a fájdalmát és folytatni az életét, de folyamatosan vitatkozik a higgadtabb Gastónnal (Gael García Bernal), és a film elején nyilvánvalónak látszik, hogy a kapcsolatuk folytathatatlan. Ema viszont úgy viselkedik, mint a film noirok jellegzetes karaktertípusa, a femme fatale, aki romlásba dönt mindenkit, aki túl közel merészkedik hozzá, elsősorban persze a férfi főhőst. Csakhogy az Emának nincs férfi főhőse, a végzet asszonya nem mellékalak, hanem róla szól a történet, ez pedig felveti azt a kérdést, nézőként együtt tudunk-e érezni valakivel, akinek a viselkedése ellenszenves, motivációi ködösek. Traumája miatt kötődni kezdünk hozzá, és táncosként valósággal vonzza a tekintetet, de egészen a film végéig nem értjük meg Emát, amikor pedig rájövünk, mit tervelt ki, az is világossá válik, hogy Ema nem egészen normális. Mi több: körülötte senki sem az.
Pablo Larraín a legismertebb chilei rendező, aki néhány éve már párhuzamosan dolgozik hazai és amerikai produkciókon. Az Emát megelőző filmje a Jackie, egy másik, nagyon határozott akaratú és borzalmas veszteséggel birkózó nő portréja. Ahogy Jackie Kennedy, úgy Ema is pontosan tudja vagy tudni véli, hogy mire van szüksége, mit kell tennie a gyászfolyamatban – hiszen az örökbe fogadott és megszeretett gyerek elvesztését ugyanúgy gyászolni kell, mint szeretteink halálát –, de külső nézőpontból egyáltalán nem egyértelmű, hogy ezek a nők képesek megfontoltan cselekedni.
Jackie Kennedy persze más alkat, mint Ema, neki van gyakorlata a válságkezelésben, Ema élete viszont mintha folyamatos válságból, feszültségből, nyugtalanságból állna. Egy ilyen nő közelében lenni, akár nézni őt a vásznon, eléggé megterhelő. De Larraínt a hozzá hasonló, megszállott figurák érdeklik, hozzájuk igyekszik minél közelebb férkőzni. A kétezres évek végén a Tony Manero című filmjével tört be a nemzetközi fesztiválokra, amelyben szintén táncos volt a főszereplő, egy olyan férfi, akinek minden vágya, hogy tökéletesen imitálja John Travolta mozgását a Szombat esti lázban. Persze, mindannyiunknak van hobbija, de kevesen vagyunk annyira érzéketlenek a körülöttünk élők szenvedéseire, mint a Pinochet-rezsim legsötétebb éveiben játszódó film főhőse, aki egy ponton maga is gyilkossá válik, annyira nem érdekli más saját magán és a mániáján kívül.
A tánc motívumát Larraín arra is felhasználja, hogy lüktető, színes, vad látványvilágot teremtsen Ema köré, parázsló moziélménnyé avatva a filmet. Klipszerű táncbetéteket ékel a történetbe, amelyek egyszerre emelkedettek és fenségesek, de az utcai jelenetekben látszik mögöttük a táncosok kiszolgáltatottsága, hogy mennyire közel vannak a nyomorhoz. Larraín ezt a feszültséget, meglehetősen mesterkélt módon, a Gastón által képviselt, művészi kortárstánc és az Ema szenvedélyeként megmutatott reggaeton-mozgás ellentéteként is ábrázolja.
Ám ennél fontosabb, hogy a tánc ezúttal is, mint a filmtörténetben oly sokszor a Vörös cipellőktől a Fekete hattyún át Luca Guadagnino különös Suspiriájáig, a női energiák szimbóluma lesz. Démoni és pusztító nőiségről van szó, és ahogy az említett filmekben, ezúttal is egy férfi rendező használja ezt a régi sémát. Larraín érzi a kockázatot, és végül bonyolultabb, árnyaltabb karaktert formál Emából, mint amit a femme fatale szerepkörhöz általában társítanak a rendezők.
Mindehhez nyilvánvalóan szüksége van egy nagy erejű alakításra. A nemzetközi szinten teljesen ismeretlen chilei színésznő, Mariana Di Girolamo tud is élni a lehetőséggel. Bátran és teljes odaadással játszik, mellesleg egy pont után szinte már csak ruha nélkül. Folyton képes meglepőt húzni, új arcát mutatni a figurának, és eléri, hogy akkor is törődjünk Emával, amikor hajmeresztő őrültséget vagy gonoszságot művel. Egyedül azok a jelenetek fokozzák le a színésznői képességeit, amelyekben Ema destruktív alkatát mindenféle keresett eszközökkel kell megmutatnia, a hősnő például többször is gyújtogat a városban. Mintha Larraínt elbűvölte volna az általa teremtett hősnő ösztönlénye, és engedett volna a remekül fényképezhető, de együgyű jelképek csábításának. Igen, Ema tüzes nő. Értjük ezt kevesebből is.
Ema (2019), 107 perc. 24.hu értékelés: 8/10
Kiemelt kép: Magyarhangya
