Kultúra filmkritika

Boszorkányok márpedig nincsenek. Vagy mégis?

Jankovics Márton
Jankovics Márton

újságíró. 2018. 11. 10. 17:32

Hiába ígér hideglelést, a Sóhajok senkinek nem fog álmatlan éjszakákat okozni. Érzelmi és filozófiai mélységet akar adni Dario Argento kultikus horrorjának, de közben túl komolyan veszi magát, és sokszor inkább nevetséges, mint ijesztő. Kritika.

Érdekes, hogy a boszorkányok a metoo-mozgalom nyomán kaptak újra erőre a filmekben, miközben tradicionálisan épp az erős, független nők démonizálására alkották meg ezt a szerepkört. Pedig egyre inkább úgy tűnik, hogy a boszorkány az új vámpír. A Netflixen például Sabrina, a menő tini boszorkány kalandjait követhetjük, aki felveszi a harcot a patriarchális Sátánnal szemben, míg az HBO-n A boszorkányok elveszett könyve a menő romantikus fantasy, és hamarosan újraindul a Bűbájos boszorkák is deklaráltan feminista felhanggal.

Naná, hogy a horrorfilmekben is egyre trendibb téma a boszorkányság (The Witch, A boncolás, Örökség). Tulajdonképpen adta magát, hogy valaki elővegye és újraértelmezze Dario Argento 1977-es horrorklasszikusát, a Suspiriát, ahol egy nagynevű, berlini balettintézetről derül ki, hogy nemcsak táncórák helyszíne, de egy ősi boszorkánybanda főhadiszállása is egyben. Az érzékeny drámáival – különösen az Oscar-jelölt Szólíts a nevedennel – befutott Luca Guadagnino kamaszkori álmát válthatta ezzel valóra, így hatalmas ambíciókkal vágott bele a projektbe, ám a Sóhajok éppolyan értelmetlen újrázásnak bizonyult, mint Gus Van Sant méltán elfeledett Psycho-remake-je.

Fotó: Cinetel Kft.

Ezúttal azonban nem a szolgai utánzás a baj. Guadagnino és forgatókönyvírója David Kajganich, bátran formálták saját képükre a történetet, sőt, épphogy túl sok mindent próbáltak belezsúfolni a meglehetősen egyszerű alapanyagba. A végeredmény így nemcsak hosszú és nehézkes, de rettentő zavaros is lett, ami horrorként és nagyívű, filozofikus drámaként egyaránt csődöt mond. Előbbire azt hiszem, én vagyok a tökéletes tesztalany, mert finoman szólva sem ápolok felhőtlen viszonyt a horror műfajával (legyen elég annyi, hogy Az ördögűző után három napig nem pislogtam, nehogy egy másodpercre is sötétben kelljen maradnom a démonaimmal). Ehhez képest a Sóhajok nemhogy egy álmatlan éjszakát nem okozott, de már a hideglelősnek szánt finálé alatt is felváltva ásítoztam és nevetgéltem, ahelyett, hogy épp a karfát téptem volna le izgalmamban, ahogy azt ilyenkor illik.

Pedig Guadagnino még egy interjúban is elmondta, hogy könyörtelen és felkavaró akar lenni, hogy átadhassa azt a zsigeri rettegést, amit ő 14 évesen élt át, mikor először nézte meg Argento Suspiriáját. Nem jött össze. Az első, kortárs balettet és brutális halált kombináló sokkjelenet még felkavaró, de onnantól kezdve egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy Guadagnino nem bennszülöttként, hanem eltévedt turistaként mozog a borzalom birodalmában. A sejtetéssel és atmoszférateremtéssel még nincs gond. Gyönyörűen komponált képekben idézi meg a 70-es évek forrongó Berlinjének nedves, nyomasztó szürkeségét, a váratlan kameramozgások pedig jól vezetnek be minket a baljós tánciskolába, ahova az új amerikai növendékkel, Susie Banionnel együtt érkezünk meg. Elég hamar kiderül, hogy Susie nemcsak tánctehetségével kelti fel a tanárok – különösen a szigorú Madame Blanc – érdeklődését, de egy okkult szertartásban is fontos szerepet szánnak neki, ami minden valószínűség szerint ártalmas lehet az egészségére nézve.

Fotó: Cinetel Kft.

A feszültség tehát épülget apránként, csak a csúcspontok helyett a semmibe vezet. A film teljes mértékben nélkülözi Argento démoni lendületét és barokkos túlhabzását. A rikító színeket és vibráló fényeket a szürke különféle árnyalatai váltják fel, mintha csak egy monokróm Instagram-szűrőt toltunk volna egy stoboszkóppal megvilágított rózsaablak képére, hogy alábiggyeszthessük a #művészet-hashtaget. Még Thom Yorke debütáló filmzenéje is csalódás, meg sem közelíti a Radiohead másik tagja, Johnny Greenwood zseniális soundtrackjeit, amiket Paul Thomas Anderson filmjeihez írt. A baljós szintetizátor-futamokkal még nincs baj, de az enervált betétdalok teljesen szervetlenül csüngenek a Sóhajok legfontosabb dramaturgiai pontjain. Szöges ellentétben az olasz Goblin zenekar faltól falig érő, gótikus progresszív rockjával, ami megadta az 1977-es eredeti alaphangját, amit később Argento trilógiává bővített. Ugyanilyen elpazarolt lehetőség a Madame Blanc-t alakító Tilda Swinton, akinek az arcát az Isten is egy sejtelmes horrofilmre teremtette, mégis teljesen súlyát veszti a film második felére. Swinton amúgy két másik szerepben is feltűnik, de ezek sem adnak hozzá semmit a filmhez, kizárólag némi játékidőt. A Susie-t alakító Dakota Johnson pedig csak addig meggyőző, amíg gyanútlan áldozatot játszik, a végére már nem bírja el a neki szánt mitikus karaktert.

Fotó: Cinetel Kft.

A Sóhajokban nincs semmiféle játékosság, az első pillanattól véresen komolyan veszi magát. Az alkotók érezhetően nagybetűs Művészfilmet akartak, amiben nem pusztán szörnyű halált halnak páran, de közben az emberi lélek és a világtörténelem nagy kérdéseire is fény derül. Így teletömték a filmet fölösleges szimbólumokkal, cselekményszálakkal és szereplőkkel, amik teljesen maguk alá temetik az amúgy nem túl bonyolult történetet. A holokauszt után maradó kollektív szégyentől kezdve a halálon átívelő szerelmen és az anya-archetípusokon keresztül az újbalos terrorizmusig minden terítékre kerül, csak épp a cselekménnyel kapcsolatos elemi kérdések maradnak megválaszolatlanul. És még csak nem is az a legnagyobb baj, hogy még a moziból kifelé jövet sem áll össze, mi az értelme ennek az egésznek, inkább az, hogy nem is érdekel igazán. Mert a Sóhajokban semmi igéző nincs, leszámítva talán a hosszan a kamerába meredő Tilda Swinton éjsötét tekintetét.

Sóhajok (Suspira), 2018, 152 perc, 5/10

Kiemelt kép: Cinetel Kft.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.