Michael Jordan megint megcsinálta. Jött, látott és győzött, valahogy úgy, mint 1995-ös visszatérése után, amikor magának és a kétkedőknek is bizonyította: bő másfél éves kihagyás sem gátolhatja abban, hogy újra az NBA és a világ legjobb kosarasa legyen. Most persze nem a pályára tért vissza, hanem a képernyőkre, de ott is egyből uralni kezdte a mezőnyt. A Jordan és a Chicago Bulls utolsó bajnoki címéről szóló The Last Dance április közepén debütált az ESPN-nen és a Netflixen, és azóta döntögeti a nézettségi rekordokat.
A tízrészes múltidézés hamar a világ legnépszerűbb dokumentumfilmjévé vált, még a fél internetet letaroló Tiger Kinget is maga mögé utasítva. A diadalban Jordan brandértéke mellett nyilván komoly szerepet játszanak a rendkívüli körülmények is: mivel a járvány miatt gyakorlatilag teljesen leálltak az élő sportközvetítések, rajongók milliói várják kiéhezve az új tartalmakat. A nosztalgiát és újraélt izgalmakat egyszerre biztosító The Last Dance pedig a tökéletes pótszernek bizonyult, amivel enyhíteni lehet az egyre súlyosabb elvonási tüneteket.
A filmre azonban korántsem csak a kosárlabda-rajongók kattantak rá, amit sejtet az a tény, hogy Amerika mellett Magyarországon is ezt nézték legtöbben a Netflixen. Nekem például olyan ismerőseim és családtagjaim is lelkesen várták a hétről hétre adagolt epizódokat, akikről meggyőződésem volt, hogy előbb néznék meg háromszor lassítva, szuahéli szinkronnal a Sátántangót, mint hogy valaha leüljenek egy NBA-meccs elé. És ez nem is olyan meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a The Last Dance csak részben szól a kosárlabda nevű sportágról, és annak valaha volt legjobb csapatáról:
Ez az ikon pedig messze túlnőtt a szigorú értelemben vett sporton, a 90-es évek közepére popkulturális szupersztárrá és két lábon járó hirdetőtáblává vált. Jordan a róla elnevezett Nike-surranóban taposta ki az utat Cristiano Ronaldónak, LeBron Jamesnek, Serena Williamsnek és a többieknek, hogy ne egyszerűen csak híres, megbecsült sportolók legyenek, de egyben a fogyasztói kultúra istenségei is, akik az újságok címlapjától kezdve a polókon át a rágóig és tejesdobozokig mindenhol felbukkannak (a reklámérték fedezetét persze az az emberfeletti teljesítmény adja, amit a pályán folyamatosan nyújtanak, ahogy ezt Jordan is hangsúlyozza a filmben).
Pontosan emlékszem erre a sztáraurára. 1996-ban mindössze 11 éves voltam, és magasról tettem a kosárlabdára, ennek ellenére egy pillanatig sem lehetett kérdés, hogy minden manipulációs képességemet latba vetve rávegyem a szüleimet: vigyenek el a keszthelyi moziba a Space Jam – Zűr az űrben vetítésére. Különben úgy éreztem volna, kimaradok az év egyik legfontosabb eseményéből, és csak kisebb részben Tapsi Hapsi, a Tasmán ördög és Bill Murray miatt, akiket egytől-egyig kedveltem. A legnagyobb húzónév maga Jordan volt, akit természetesen én is a földkerekség legmenőbb emberének tartottam. Ettől függetlenül komoly bajban lettem volna, ha valaki esetleg megkérdezi tőlem, mi az a rájátszás vagy a lépéshiba, esetleg arra kér, soroljak fel még néhány kosárcsapatot a Chicago Bulls mellett. És valljuk be, a kosárlabdához való langyos viszonyom azóta sem változott meg radikálisan, ennek ellenére éppúgy lekötnek a The Last Dance kiélezett emberi drámái, ahogy cirka 25 éve a Space Jam bárgyú humora.
A Space Jam nemcsak azért mérföldkő, mert mindmáig Jordan egyetlen valódi filmszerepe, hanem azért is, mert tökéletes betetőzése volt a meccseken, reklámokon, cipőkön, pólókon, cikkeken, dokumentumfilmeken és kisebb botrányokon keresztül épülő imidzsnek. Sokatmondó, hogy már a film kiindulását is egy 1993-as Nike-reklám, a Hare Jordan adta: a kosaras itt találkozott először Tapsi Hapsival, akivel ekkor még nem egy csapatban, hanem egymás ellen játszottak.
Azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete
– mondja a rajzfilmfigura Jordannek az öldöklő összecsapás után, és milyen igaza lett. Jordan ügynöke ugyanis meglátta a mozifilmes potenciált az egyperces reklámban, és ezt fel is vetette a Warner Brosnak. Az időzítés tökéletesnek bizonyult, mert a stúdiónál ekkoriban épp azon agyaltak, hogyan tudnának újra életet lehelni a Bolondos dallamokba.
A projekt tehát kapóra jött nekik, ahogy végső soron Jordannek is, aki nem sokkal korábban tért vissza első „nyugdíjba vonulása” után, melynek során inkább a baseballban próbálta ki magát. Ez a felállás ki is jelölte a film cselekményét, amely a közvéleményt lázban tartó visszatérés háttértörténetét mutatja be, kellően bolondos – ha kritikusabban akarok fogalmazni: bugyuta – körítéssel.
Ahogy a The Last Dance is feleleveníti, Jordan messze nemcsak imidzsépítésre és bevételi forrásként használta a Space Jamet, de arra is, hogy újra formába lendülhessen. Visszatérése után ugyanis viszonylag könnyen kikaptak az Orlando Magictől a Keleti főcsoport elődöntőjében. Innentől Jordant egyetlen dolog motiválta, hogy az 1995/1996-os évadban újra a legjobb legyen, megszerezze a negyedik bajnoki címet, és felmossa a pályát az Orlandóval. Ezt szép sorban meg is valósította, amiben az is szerepet játszott, hogy a nyári szünetben forgatott Space Jam idején az NBA legjobbjaival edzhetett. Jordan ugyanis kikötötte, hogy csak akkor vállalja a filmet, ha megfelelő körülményeket biztosítanak neki az edzéshez. A stúdió így felhúzott számára egy komplett kosárpályát és edzőközpontot, a legendás Jordan Dome-ot, ahol minden szabad percét töltötte.
Egyáltalán nem volt itt magányos, ugyanis az NBA legjobbjai jártak oda, hogy igazi all star meccseket játszhassanak. Jordannak feszített napirendje volt: reggel hat-hét körül kezdte a forgatást, a két órás szünetben kondizott, majd amikor este hét körül végzet a stúdióban, még három órát kosarazott a többiekkel. Másnap pedig indult az egész elölről.
Nem tudom, hogy csinálta, hogy egész nap forgatott és még volt energiája játszani három órát. A csávó egy vámpír. Komolyan
– emlékszik vissza Reggie Miller, aki sok más sztárral együtt részt vett a legendás spontán gyakorlómeccseken. És ez a jellemzés nem is áll messze a valóságtól, Jordan ugyanis tényleg használta arra is ezeket az alkalmakat, hogy közelről megfigyelje leendő ellenfeleit, és lendületet merítsen belőlük. „Fiatal, energikus tehetségekkel játszottam, és ez segített visszahozni a saját tehetségemet” – mondja Jordan a Last Dance-ben. Ezzel tulajdonképpen átültette a valóságba a film mókás ötletét, miszerint az aprócska űrlények elszipkázzák az NBA-sztárok tehetségét, hogy így győzzenek a rajzfilmfigurák elleni sorsdöntő mérkőzésen. Ki mondta, hogy egy élsportoló ne tanulhatna valami hasznosat egy bugyuta vígjátékból, aminek mellesleg ő a főszereplője? Míg a filmben Jordan segíti ki Tapsi Hapsiékat a pácból, addig az életben épp fordítva történt: neki segítettek újra bajnoki formába kerülni.
Kosarasok tehát szívesen jártak a forgatásra, színészeket viszont nehezebb volt találni. Jordan sajtóügynökének szerepét Michael J. Foxnak, Chevy Chase-nek és Jason Alexandernek is felajánlották, azonban mind visszadobták. Végül az Amerikában kultikus Seinfeld című sitcom egyik színésze, Wayne Knight kapta a szerepet, aki tömzsi testalkatával komikus ellenpontját nyújtotta a kétméteres Jordannek. Bill Murrayt viszont nem kellett sokáig győzködni, hogy játssza el önmagát a filmben, ő ugyanis régi Chicago Bulls-rajongóként kapva kapott az alkalmon, hogy példaképével együtt lóghasson és golfozgathasson. A színész nemrég el is mondta egy talk show-ban, hogy teljesen izgalomba jött, mikor kiszúrta magát a háttérben a The Last Dance egyik jelenetében. Felidézte a Space Jamben bemutatott kosaraskarrierjét is:
Az emberek elfelejtik, hogy én adtam a passzt a győztes zsákoláshoz. Olyan könnyen megfeledkeznek róla! Megszereztem a labdát és passzoltam. Mit sem ér. Még csak interjúkat sem készítettek velem utána
– panaszkodott. Egész biztos, hogy a Space Jamet mostanában sokan újranézik puszta nosztalgiából, ha egyszer kifogynak a The Last Dance-epizódokból. Akinek nincs másfél órája, mégis időutazásra vágyik, bőven elég, ha felkeresi a film eredeti honlapját, ami a mai napig működik. Ez spacejam.com csodálatos online régészeti leletként őrizte meg a betárcsázós internet bumfordi esztétikáját, így garantáltan visszaröpít bárkit a 90-es évekbe. De most komolyan:
A Space Jam reklámban született és a reklámba is tért vissza. A filmért nem lelkesedtek a kritikusok, a Bolondos dallamok egyik legendás alkotója, Chuck Jones pedig kifejezetten utálta, de ez nem rendítette meg a stúdiófőnököket, hiszen a Space Jam már a mozikban is hatalmas kasszasiker volt. Ám a 230 millió dolláros jegybevétel szinte aprópénz ahhoz a hatmilliárd dollárhoz képest, amely a sikerre rácsatlakozó merchandise-termékekből folyt be. Nem csoda, hogy már 1997-ben a folytatást tervezgették, ám ez újra és újra meghiúsult, mert Michael Jordan nem volt hajlandó részt venni benne. Most viszont nagyon úgy fest, hogy 2021-ben tényleg jön a második rész, csak Jordan helyett LeBron James segíti ki a rajzfilmfigurákat. A Space Jam: A New Legacy forgatása már meg is volt tavaly nyáron, a Lakers sztárja részben ezért nem vett részt a Kínában rendezett világbajnokságon. Jövőre elválik, hogy nagy elődje nyomdokaiba léphet-e a pálya után a vásznon is.
Kiemelt kép: Collection Christophel © Warner Bros Family Entertainment/AFP
