Bár jóval kevesebb készült belőlük, mint a különféle világvégék után játszódó posztapokaliptikus sci-fikből vagy a globális pusztulástörténeteket akcióközpontú elbeszélésként tálaló thrillerekből és katasztrófafilmekből, ismerünk olyan filmeket is, amelyek a világjárványhoz hasonló helyzetek lélektanát mutatják be, és arra koncentrálnak, mit érzünk akkor, ha a tetteinknek egyre kevesebb értelme van. Most úgyis lesz idő otthon mozizni, úgyhogy talán nem haszontalan, ha megvizsgáljuk, hogyan ábrázolják a filmek a világvége-forgatókönyvek pszichológiáját.
On the Beach (1959)
A kétpólusú világrend kialakulása után, a hidegháború első évtizedében az amerikai film egyre paranoiásabb lett. Miközben a baloldali alkotókat sorra meghurcolták és számos művészt feketelistára tettek, a rejtőzködő kommunistáktól való félelem jóformán műfajtól függetlenül beszivárgott a hollywoodi filmbe, elsősorban persze a sci-fiket és a horrorokat megváltoztatva. Ebben a légkörben Stanley Kramer regényadaptációja – Nevil Shute 1957-es művét dolgozta fel – valósággal kijózanítóan hatott, mert nem a katasztrófa felelőseit kereste, hanem a pusztulás elfogadására készített fel.
A hatvanas években, tehát a film bemutatásához képest a közeljövőben játszódó történetben az atomháború után járunk: a bolygó északi féltekéje már lakhatatlan, a sugárzás megállíthatatlanul terjed dél felé. A Föld utolsó nagyhatalma Ausztrália, az amerikai haditengerészet maradéka is itt szolgál, de senki, sem a Gregory Peck játszotta tábornok, sem a kölyökképű Anthony Perkins által alakított tengerésztiszt nem tudnak tenni semmit a katasztrófa megakadályozásáért. Egy rendes hollywoodi filmben ők lennének azok, akik a film végén kitalálnak valami megoldást, mondjuk gigantikus ventilátorral kifújják a légkörből a radioaktív sugárzást, de Stanley Kramert nem érdeklik a hülyeségek. Nála Perkins legfontosabb célja az, hogy rábeszélje feleségét a családi eutanáziára.
„Nem bánnám, ha teljesen elfelejtenéd, ki vagyok. Én sem kedvelem magamat különösebben” – mondja Peck figurájának az Ava Gardner által játszott alkoholista nő, és szavai mintha a rendező ambícióiról árulkodnának.
Képzeljük el, milyen hatást válthatott ki a korabeli közönségben az a film, amelyben Fred Astaire szénmonoxid-mérgezéssel megöli magát a garázsában! Elképzelhetetlen: mintha Tom Hanks az új filmjében megölne egy gyereket. Egy darab zombi nincs a filmben, de hollywoodi mozi azóta sem nagyon volt ennyire apokaliptikus.
When the Wind Blows (1986)
Az ötvenes évek után a nyolcvanasokban lett újra közkedvelt téma az apokalipszis a filmekben. Ehhez hozzájárult a klímaszorongás első komolyabb hulláma és az elhúzódó amerikai–szovjet fegyverkezési verseny is, de Angliában nem volt szükség globális fenyegetésekre ahhoz, hogy borzasztóan érezzék magukat a filmesek, elég volt nekik annyi, hogy Margaret Thatchernek hívják a miniszterelnököt. A posztapokaliptikus műfaj remekművei születtek ekkor Nagy-Britanniában, Derek Jarman anarchista Jubilee-jétől Alan Moore és David Lloyd nagyívű V mint vérbosszúján át Mick Jackson brutális Fonalak-jáig, de a legszerényebb, legcsendesebb és legfájdalmasabb világvégefilm egy cuki rajzfilm volt.
Cuki? Csak merjük megnézetni a gyerekkel, és már tárcsázhatjuk is a pszichológust. Raymond Briggs képregényének kerekded figurákból és nyugtató pasztellszínekből kevert látványvilága félrevezető, és ennek a tévedésnek ártatlan gyermekek ezrei eshettek áldozatul. A When the Wind Blows ugyanis a brit animáció Torinói lova, amelyben egy nyugdíjas házaspár várja, hogy a nukleáris sugárzást elfújja a fejük felől a szél. Ők addig is isznak egy csésze teát, esznek, nyugton maradnak. Csak éppen egyre rosszabbul érzik magukat a bőrükben, fáradnak, gyengék, a szomszédaik pedig meghalnak.
Végül az egész testüket betakaró fóliába bújnak, mint Frank Drebin hadnagy szex előtt, csak ez nem vicces. Sőt, a film végére teljesen ki vagyunk készülve, és a jelenetben alkalmazott stop-motion animáció csak növeli a kényelmetlen idegenségérzetet, amit Jimmy T. Murakami rendező fokozatosan a nézőbe plántált. A dolgok pedig ezúttal sem fordulnak jobbra: Murakami elképzelése a happy endről az ég felé suttogott, utolsó ima.
Vakság (2008)
A fenti filmekhez képest a Vakság, mondhatni, matinékaland. Elsősorban azért, mert aki olvasta José Saramago 1995-ös regényét, azt Fernando Meirelles adaptációja már nem fogja megrázni – elvégre hogy is lehetne durvábban megmutatni az emberiséget sújtó vakság tapasztalatát, mint megírni? Meirelles azért tesz egy próbát, de igazán akkor kerül közel az alapanyaghoz, mikor a történet első felének több szálon futó thriller-dramaturgiáját lecseréli egyetlen házaspár, az erős Julianne Moore és a tehetetlen Mark Ruffalo pszichodrámájára.
A Vakságban ugyanis Saramago társadalmi modellt kínál arra, hogyan viselkedünk egymással katasztrófa idején, és nem szolgál jó hírekkel. A regény és a film legkényelmetlenebb részei azok, amelyben az elszigetelt közösség irányítói a gyengébbektől szexet kérnek cserébe a túlélést biztosító erőforrásokért, a vak nők pedig önként botorkálnak oda elnyomóikhoz. De nemcsak ők, hanem a Moore által játszott hősnő is, az egyetlen, aki valami oknál fogva még lát.
Meirelles leegyszerűsíti, óhatatlanul cselekményesebbé formája Saramago allegorikus meséjét a társadalmi szétesésről és összefogásról, de az önfeláldozás erejét ő is képes megmutatni – ha pedig az ember képes alázatot gyakorolni, akkor a csoda sem elképzelhetetlen.
Melankólia (2011)
A Melankólia hősei elég hamar kénytelenek elfogadni, hogy mind elpusztulnak, mert egy másik bolygó nemsokára belecsapódik a Földbe. A kérdés az, hogy mit teszünk ezután: siettetjük a halált, mint az egyik hősnő, Claire narcisztikus és gyáva férje – a 24 szuperügynökéhez hozzánőtt Kiefer Sutherland dicstelen felléptetése szereposztói telitalálat –, vagy elfogadjuk az elkerülhetetlent, sőt megtaláljuk önmagunkat a katasztrófavárásban.
Erre egyedül Justine képes, Kirsten Dunst másvilági alakításában, aki a nőuralom és a női bosszú képzeteit is beleszövi Von Trier megrögzötten feminista történetébe. A fenyegető végítélet átrajzolja a nemi szerepeket, a kiszolgáltatottak megerősödnek, a delíriumos őrület pedig a bukottak társadalmi konstrukciójaként lepleződik le, és bölcs nyugalommá, sziklaszilárd hitté nemesedik. Hit – miben? Hogy a pusztulás időszerű és megérdemelt? Hogy ama nagyobb sakkjátszmában időnként le kell söpörni a táblát? Ezt alighanem Lars von Trier sem tudja, ő csak abban biztos, hogy az utolsó állva maradó bábu a Királynő lesz.
Hétköznapi pár (2011)
A világ nem bírt elviselni két bivalyerős pszichológiai katasztrófafilmet ugyanabban az évben, ezért felejtette el David Mackenzie értelmetlen magyar címet kapott munkáját (az eredeti: Perfect Sense) mindenki, aki nem látta. Aki látta, az jó eséllyel emlékszik rá, és most is összeszorul a gyomra, ha rágondol. A történet egy olyan világjárvány idején játszódik, amelyben az emberek fokozatosan veszítik el az érzékelésüket: először a szaglásukat, majd az ízlelésüket, és így tovább.
Michael és Susan a globális leépülés kellős közepén találkoznak: a férfi szakács, a nő orvos, ez pedig lehetőséget ad rá a rendezőnek, hogy foglalkozzon a járvány megfékezésére tett – sajnos eredménytelen – kísérletekkel, ahogy azzal is, hogyan hatnak a történések a hétköznapokban, például mi történik egy étteremben, ahol a vendégeknek már se szaglásuk, se ízlelésük nincsen.
Tagadás, harag, depresszió és elfogadás – a gyász fázisai közül majdnem az összes pontosan megjelenik Mackenzie súlyosan nyomasztó, mégis felszabadító erejű filmjében. Hogy mi ebben a felszabadító? Az eufória, amelyben két vak ember összeölelkezik. Végül csak a sötétség és a remény marad, és aki szerint ez a két dolog kizárja egymást, az nézze meg a Hétköznapi párt, a 2010-es évek egyik legjobb melodrámáját.
These Final Hours (2013)
Egyes vélemények szerint Ausztrália békeidőben is olyan, mintha végigsöpört volna rajta az apokalipszis. A távolmaradás ma különösen sokat hangoztatott elvét viszonylag könnyű betartani ott, ahol 200 kilométerre van a legközelebbi benzinkút. De mi a helyzet akkor, ha tudjuk, hogy 12 órán belül globális tűzvihar emészti el a kontinenst? Nos, a These Final Hours főhőse bulizni indul, hogy értelmetlen szexszel és kábítószerezéssel töltse utolsó óráit.
Kisvártatva azonban rájön, hogy a végítélet kapujában is viselkedhet jó emberként, és hajlandó segíteni egy kislánynak megtalálni az apját, akitől elsodródott a zűrzavarban. Nem mindegy, kinek a társaságában búcsúzunk az élettől – ez a felismerés indítja arra a koszos és átizzadt atlétájával bármelyik Die Hard-filmbe is pompásan beillő Jamest, hogy megkeresse terhes barátnőjét, Zoe-t, akit a katasztrófa körüli pánikban képes volt faképnél hagyni. A These Final Hours egy pillanatig sem ringatja hőseit és közönségét a menekülés illúziójába.
