A város kicsinek tűnt Amerika térképén. Egy aprócska, szerényen megbújó pont egy vékony, piros vonallal jelölt út mentén, amely úgy egy centiméteren át egy egyébként teljesen üres területen húzódott. Ám közelebbről nézve, a valóságban félmillió ember élt itt. A város több mint kétszázhatvan négyzetkilométeren terült el, és közel százötvenezer háztartást számlált. Több mint nyolcszáz hektárnyi park zöldellt benne, évente félmilliárd dollár kiadása volt, és majdnem ugyanennyi bevétele az adókból, az illetékekből és az egyéb díjakból. A város elég nagy volt ahhoz, hogy ezerkétszáz fős rendőrségi állománya legyen.
Továbbá ahhoz is elég nagy volt, hogy a szervezett bűnözői csoportok két részre osszák fel maguk között a területét. A város nyugati fertályát az ukránok uralták, a keletit az albánok. A kettőjük között húzódó demarkációs vonalat gondosan kijelölték, akárcsak egy kongresszusi választási körzet határát. A határvonal névlegesen a Center Street nevű utca mentén húzódott, amely észak—déli irányban szelte ketté a várost, de itt-ott cikcakkosan kanyargott, megkerült egy-egy háztömböt, egyes környékek kisebb részeit, ahol úgy érezték, hogy figyelembe kell venni a történelmi precedensek miatt előálló sajátos körülményeket. Kemény tárgyalásokat folytattak ez ügyben. Kisebb bandaháborúk zajlottak a felségterületek kijelölése miatt. Történt egy-két kellemetlen incidens. De végül sikerült megegyezniük, és úgy tűnt, az egyezség bevált. Mindkét fél távol tartotta magát a másik területétől. Hosszú időn át nem volt köztük különösebb összeütközés.
Egyedül ment. Ötvenéves volt, és úgy festett, mint egy régi hősről készült bronzszobor: magas volt, keménykötésű, erős alkatú. Gregorynak hívatta magát: ez közelítette meg a legjobban az eredeti keresztnevét, és az amerikaiak is ki tudták ejteni. Nem volt nála fegyver, szűk nadrágot és testhez simuló pólót viselt, hogy egyértelművé tegye, nem lapul semmi a zsebében. Nem rejteget pisztolyt. Jobbra-balra kanyargott a kis utcákon, egyre mélyebbre hatolva be az albánok területére. Egy eldugott háztömb felé tartott. Tudta, hogy innen, egy fűrésztelep hátsó részén található irodából irányítják az ügyeiket.
Egész úton követték, az első pillanattól fogva, ahogy átlépte a határvonalat. Figyelmeztetésképpen előretelefonáltak a főhadiszállásra, így amikor megérkezett, már hat néma alak várta, akik félkörben, mozdulatlanul állták el az utat a fűrésztelep kapuja előtt. Mintha védekező pozícióban felállított sakkfigurák lennének. Gregory megállt, és kinyújtotta a két karját. Szűk nadrág, testhez simuló póló. Sehol semmi kidudorodás. Nincs nála kés, se pisztoly. Fegyvertelen volt a hat férfival szemben, akik viszont nyilván fel voltak fegyverkezve. De nem aggódott emiatt. Az albánok soha nem támadnák meg, ha nem provokálja őket, ebben biztos volt. Az udvariassági szabályokat be kell tartani. A jó modor mindennél fontosabb.
Az egyik néma alak előrelépett, részben azért, hogy elállja az útját, részben azért, hogy meghallgassa a mondandóját.
Gregory megszólalt:
– Beszélnem kell Dinóval.
Dino volt az albánok főnöke.
– Miért?
– Információim vannak számára.
– Miről?
– Valamiről, amiről tudnia kell.
– Meg tudok adni egy telefonszámot.
– Ez olyasmi, amit személyesen kellene megbeszélnünk.
– És muszáj most rögtön?
– Igen, muszáj.
A férfi egy kis ideig hallgatott, aztán sarkon fordult, és bement a nagy, felhúzható fémkapuba vágott kisebb bejárati ajtón. Hogy pótolja a távozót, a másik öt férfi szorosabbra húzta körülötte a félkört. Nemcsak óvatosságból léptek közelebb, hanem érdeklődésből is. Korábban mindig semleges területen tartották a tárgyalásokat: egy golfpályán, a várostól távol, az autópálya túloldalán.
Gregory várt. Öt hosszú perc múlva a férfi visszatért. Kilépett a kisajtón, és nyitva hagyta. Intett. Gregory odasétált, és a fejét behúzva belépett rajta. Friss fenyőfaillat csapta meg az orrát, és meghallotta egy fűrész sivítását.
– Meg kell motoznunk, hogy nincs-e bedrótozva – mondta a férfi.
Gregory bólintott, és levette a pólóját. A felsőteste izmos volt, kemény, és erősen szőrös. Nem volt bedrótozva. A férfi ellenőrizte a varrásokat a pólón, aztán visszaadta. Gregory felvette, és az ujjaival megfésülte az összeborzolódott haját.
– Erre – intett a férfi.
Beljebb vezette Gregoryt a hullámlemezekből épült fémbarakkban. A másik öt is követte őket. Egy egyszerű kis fémajtóhoz érkeztek, amely egy tárgyalónak berendezett, ablaktalan helyiségbe nyílt, ahol négy laminált asztal állt egymáshoz tolva, mintegy akadályt képezve. Az asztalok túloldalán, középen ott ült Dino. Egy-két évvel fiatalabb volt Gregorynál, négy-öt centivel alacsonyabb, de szélesebb testalkatú. Sötét haja volt, az arca bal oldalán egy vágás nyomának tűnő sebhely éktelenkedett. Úgy festett, mint egy felfelé fordított felkiáltójel.
A férfi, aki eddig beszélt, kihúzott egy széket Gregorynak Dinóval szemben, majd az asztalokat megkerülve letelepedett a főnöke jobbján, mint egy hűséges szárnysegéd. A másik öt is leült, kettő az egyik oldalára, három a másikra. Gregory egyedül maradt, szemben a hét rámeredő, üres arccal. Először senki sem szólalt meg. Végül Dino megkérdezte:
– Minek köszönhetem ezt az óriási megtiszteltetést?
A jó modor mindennél fontosabb.
– Új rendőrfőnököt fognak kinevezni a városban – kezdte Gregory.
– Ezt tudjuk – felelte Dino.
– A jelenlegi állomány soraiból fogják előléptetni.
– Ezt is tudjuk – mondta újból Dino.
– Azt ígérte, mindkettőnkre le fog sújtani.
– Ez is tudjuk – ismételte meg Dino, immár harmadszor.
– Van egy beépített emberünk az irodájában.
Dino erre nem felelt semmit. Ezt nem tudta.
Gregory folytatta:
– Az emberünk talált egy titkos fájlt egy fiókban elrejtett külső merevlemezen.
– Milyen fájlt?
– Az akciótervet arra, hogyan akarnak lerohanni minket.
– És mi a terv?
– Részleteket nem nagyon tartalmaz, nagyrészt vázlatos. De nem kell aggódni, meg fogjuk tudni a részleteket is, mert az emberünk hétről hétre, napról napra egyre több mindenről tájékoztat minket, mivel folyamatosan kapja a belső információkat.
– Honnan?
– Az emberünk hosszan kutatott, és talált egy másik fájlt is.
– Milyen másik fájlt?
– Egy listát.
– Milyen listát?
– A rendőrség legmegbízhatóbb informátorainak a névsorát – felelte Gregory.
– És?
– Négy név szerepelt rajta.
– És?
– Kettő közülük az én emberem.
– Mit tettél velük? – kérdezte végül Dino.
– Bizonyára ki tudod találni.
Ismét mindenki hallgatott.
Aztán Dino azt kérdezte:
– És miért mondod el nekem mindezt? Mi közöm nekem ehhez?
– A másik két név a listán a te embered.
Csönd.
– Együtt vagyunk benne a pácban – folytatta Gregory.
– És ki ez két ember? – kérdezte Dino.
Gregory megmondta a neveket.
– Miért árulod ezt el nekem?
– Mert kötöttünk egy egyezséget – felelte Gregory. – Én mindig állom a szavam.
– Óriási hasznot húzhatnál abból, ha én elbuknék. A tiéd lehetne az egész város.
– Ez csak papíron lenne így – mondta Gregory. – Rájöttem, hogy nagyon is boldog vagyok a jelenlegi status quóval. Hol találnék elég megbízható embert, akikkel átvehetném a te üzleteidet? Ahhoz is alig találok eleget, hogy a saját dolgaimat intézzem.
– Tulajdonképpen én is így vagyok vele.
– Szóval tegyük át holnapra a háborúskodást! Ma inkább tiszteletben tartom az egyezségünket. Sajnálom, hogy ilyen kellemetlen hírt kellett hoznom, de én magam is kellemetlen helyzetbe kerültem előtted. Remélem, ez számít valamit. Mindketten benne vagyunk a pácban.
Dino bólintott, de nem felelt semmit sem.
– Lenne egy kérdésem – folytatta Gregory.
– Akkor tedd fel!
– Ha te jöttél volna rá, hogy besúgó van az embereid között, te is elmondtad volna nekem?
Végül megszólalt:
– Igen, ugyanezekből az okokból. Megegyeztünk. És ha mindkettőnk embereinek a neve szerepel azon a listán, akkor egyikünknek sem szabad elkapkodni a dolgot, nehogy valami ostobaságot csináljunk.
Gregory bólintott, majd felállt.
Dino jobbkeze is felállt, hogy kikísérje.
– Most biztonságban vagyunk? – kérdezte Dino.
– Belülről igen — felelte Gregory. – Ezt garantálhatom. Ma reggel hat óra óta. Van egy emberünk a városi krematóriumban, aki tartozik nekünk. Hajlandó volt ma reggel kicsit korábban beüzemelni az égetőkemencét.
Dino némán bólintott.
– És a te oldaladról biztonságban vagyunk? – kérdezte Gregory.
– Úgy lesz – felelte Dino. – Ma estére megoldom. Nekünk meg a roncszúzó telepen van egy emberünk, aki tartozik nekünk.
A szárnysegéd kikísérte Gregoryt, átvágtak a széles fémbarakkon, majd kiléptek a felhúzható fémkapuban nyíló kisajtón át a ragyogó májusi napsütésbe.
*
Ugyanebben a pillanatban Jack Reacher száz kilométerrel távolabb volt, egy távolsági buszon, amely épp az államközi autópályán száguldott. A bal oldalon ült, a busz hátsó része felé, az ablak mellett, a keréktengely fölött. A mellette lévő hely üres volt. Összesen huszonkilenc utast számolt össze, a szokásos vegyes társaság. Egyetlen érdekes kis helyzet akadt, amely valamennyire felkeltette az érdeklődését. A túloldalon, egy üléssel előrébb egy férfi aludt. A feje előrebukott. Őszes hajára már ráfért volna a vágás, szürkés bőre lógott, mintha nemrégiben sokat fogyott volna. Hetven körül járhatott. Rövid, cipzáras, kék dzsekit viselt, valami vastagabb pamutanyagból. Talán vízálló is lehetett.
Reacher rögtön felismerte. Látott már ilyen borítékot. Néha előfordult, hogy ha épp elromlott a bankjegykiadó automata, be kellett mennie a bankfiókba készpénzt kivenni. A pénztáros megkérdezte, mennyit szeretne, ő meg ilyenkor mindig azt gondolta, hogy ha mostanában nem megbízhatók az automaták, akkor nem ártana a biztonság kedvéért egy nagyobb összeget kivenni, és inkább kétszer-háromszor annyit vett ki, mint amennyit általában szokott, elég szép summát. A pénztáros ezután mindig megkérdezte, hogy kér-e hozzá borítékot. Reacher néha azt felelte, igen, és ilyenkor egy pontosan ilyen borítékba tették a pénzt, mint amely az alvó férfi zsebéből kikandikált. Ugyanilyen vastagabb fajta papírból készült, ugyanilyen méretű és formájú volt, ugyanilyen vaskos és súlyos lett a bankjegyektől. Pár száz dollár lapulhatott benne, vagy talán egy-két ezer is, attól függően, milyen címletekben volt.
A közvetlenül előtte ülő utas is észrevette, ez egyértelmű volt. Élénk érdeklődést tanúsított az alvó férfi iránt. Újra meg újra odapillantgatott az üléssor túloldalára, lefelé irányítva a tekintetét. Huszon-egynéhány éves lehetett, zsíros haj, ritkás kecskeszakáll, farmerdzseki. Egy vékony, fiatal srác. Oda-odapillantgatott, törte a fejét, tervezgetett. Nyalogatta a szája szélét.
A busz haladt tovább. Reacher hol az ablakon nézelődött kifelé, hol a borítékot figyelte, meg a srácot, aki szintén a borítékot figyelte.
*
Gregory kihajtott a Center Street-i garázsból, és visszatért a biztonságos ukrán felségterületre. Az ő irodája egy taxitársaság székhelyének a hátsó traktusában volt, szemben egy zálogház, mellette pedig egy óvadékkölcsönző iroda működött, ezeknek is ő volt a tulajdonosa. Leparkolt, és bement. A kisfőnökök már ott várták. Négyen voltak, mind feltűnően hasonlítottak egymásra és Gregoryra.
Mind ránéztek. Négy arc, négy nagyra nyílt szempár, egyetlen kérdés.
Amit Gregory rögtön meg is válaszolt:
– Teljes siker. Dino bevette az egész mesét. Micsoda egy ostoba szamár! Akár a Brooklyn hidat is eladhattam volna neki. A két fickónak, akiknek a nevét megadtam, annyi. Egy nap kell neki, hogy elintézze a dolgot, és átrendezze az embereit. A lehetőség itt kopogtat az ajtónkon, barátaim. Van huszonnégy óránk, amíg rés tátong a soraikban, és az oldalszárnyuk védtelenül marad.
– Ilyenek ezek az albánok – szólalt meg a jobbkeze.
– A mi két emberünket hová küldtétek?
– A Bahamákra. Van ott egy kaszinós, aki tartozik nekünk. Van egy szép szállodája.
*
Az autópálya szélén álló zöld útjelző táblák szerint egy városhoz közeledtek. Aznap ez volt az első megállóhely. Reacher figyelte, ahogy a kecskeszakállas srác a lépéseit tervezgeti magában. Két ismeretlen tényezőt kellett megfontolnia. Vajon a pasas a pénzes borítékkal le fog itt szállni? És ha nem, felébred-e attól, ahogy a busz lassít, és bekanyarodik, majd a fékezésnél zökken egyet?
Reacher figyelt. A busz lekanyarodott a lehajtóra. Egy négysávos úton haladtak tovább dél felé, sík földek között. Látszott, hogy nemrég eshetett. A kerekek surrogtak a nedves aszfalton. A pénzes borítékos öregúr még mindig aludt. A kecskeszakállas továbbra is rajta tartotta a szemét. Reacher úgy vélte, már kifőzte a tervét. Eltűnődött, vajon mennyire lehet jó az a terv. A legokosabb húzás, amit tehet, az, ha minél hamarabb kilopja az áldozat zsebéből a borítékot, jól elrejti magánál, aztán igyekszik azonnal leszállni a buszról, amint megálltak. Még ha a férfi fel is ébred a megálló előtt, először akkor is össze lesz zavarodva. Talán észre sem veszi rögtön, hogy nincs meg boríték. És ha észreveszi, miért gondolna rögtön arra, hogy ellopták? Addigra a busz már meg is áll, az emberek felkászálódnak az ülésről, leszállnak, az új utasok felszállnak. Az ülések közötti folyosón nagy lesz a jövés-menés. Könnyen el lehet illanni a kavarodásban. Ez lenne a legokosabb terv.
A srác vajon tisztában van-e ezzel?
Reacher ezt végül soha nem tudta meg.
A pénzes borítékos pasas túl hamar felébredt.
A busz lassított, aztán nagy fékcsikorgással megállt egy piros lámpánál, mire a férfi felkapta a fejét, pislogott, és rögtön megpaskolgatta a zsebét, aztán beljebb tuszkolta a borítékot, hogy ne látsszon ki.
Reacher kényelmesen hátradőlt.
A kecskeszakállas is hátradőlt.
A busz továbbindult. Mindkét oldalon szántóföldek terültek el, halványzöld, tavaszias árnyalatban pompázva. Aztán felbukkantak a város első jelei: tágas, több hektáron elterülő telephelyek, ahol mezőgazdasági gépeket árultak, vagy hazai gyártmányú autókat. Több száz fényesen csillogó új jármű sorakozott a lobogók és zászlófüzérek alatt. Aztán üzleti negyedek következtek, majd egy hatalmas hipermarket. Végül elérték a város határát. A négysávos út kétsávosra keskenyedett. A távolban magasabb épületek tűntek fel. A busz azonban lekanyarodott balra, hogy elkerülje a belvárost, tisztes távolságot tartva az előkelőbb negyedektől, aztán úgy nyolcszáz méter után megérkeztek a buszpályaudvarra. Az első megálló aznap. Reacher a helyén maradt. A végállomásig szólt a jegye.
A pénzes borítékos pasas felállt.
Biccentett egyet, csak úgy magának, feljebb rángatta a nadrágját, lejjebb húzta a dzsekijét. Ahogy egy öregúr szokott feltápászkodni, mielőtt leszáll a buszról.
Kilépett az ülések közötti folyosóra, és csoszogva előreindult. Üres kézzel, csomagja nem volt. Őszes haj, kék dzseki, az egyik zsebe kidagad, a másik üres.
Hirtelen ötlött eszébe a gondolat. Reacher szinte látta, ahogy forognak az agyában a fogaskerekek. Mintha a játékgép három egyforma cseresznyét dobott volna ki. A srác bizonyos feltételezések alapján bizonyos következtetésekre jutott. A buszpályaudvarok soha nem a város legjobb részén helyezkednek el. A kijárat lerobbant utcákra fog vezetni, ahová a környékbeli épületek hátsó frontja néz, talán üres telkek vagy olcsó parkolók is lesznek arrafelé. Bőven akadnak eldugott sarkok és kihalt utcák. Egy huszonéves egy hetvenessel szemben. Elég egy ütés hátulról. Egyszerű kis utcai rablás. Gyakran megesik az ilyesmi. Ugyan mi lenne ebben olyan nehéz?
A kecskeszakállas felpattant, és végigsietett a folyosón, alig két méterrel lemaradva az öreg mögött.
Reacher is felállt, és a nyomukba eredt.
Lee Child: Sohanapján
General Press, 2020
Kiemelt kép: GettyImages
