Az idei, 70. Berlinaléval kapcsolatos nagy kérdés az volt, hogy a filmfesztivált tizennyolc éven át vezető Dieter Kosslick tavalyi leköszönése után jelentősen változik-e a fesztivál? A rövid válaszom így a fesztivál utolsó előtti napján: jelentősen nem változott. Az új vezetőktől, Mariette Rissenbeektől és a berlininél kísérletezőbb locarnói filmfesztiváltól átigazolt Carlo Chatriantól sokan azt várták, hogy kevésbé mainstream irányba viszik el Berlint is, de ez annyira csak nyomokban volt tetten érhető az idei programban, hogy akár véletlen is lehet.
Az természetes is, hogy az új vezetés nem forgatta fel fenekestül a fesztivált, a legnagyobb strukturális változtatásuk az volt, hogy megszüntették a gasztronómiai filmek szekcióját és a NATIVe nevű programot (állítólag azért, mert nem találtak elegendő olyan filmet ezekbe, ami megütötte volna az elvárt szintet), és létrehoztak egy Encounters nevű válogatást a rendhagyóbb, innovatív filmeknek. Viszont végül ebben az amúgy sok jó filmet felvonultató szekcióban sem vetítettek semmivel különösebb alkotásokat, mint a többiben, szóval lehet, hogy Chatrian inkább csak ki akart pipálni vele egy elvárást.
Az Encountersben mutatták be például a Sundance-ről egy díjat már elhozó Shirley-t, Josephine Decker dráma és lélektani thriller közt egyensúlyozó munkáját, amiben Elisabeth Moss játssza a leépülőben levő horrorszerzőt, Shirley Jacksont, aki, oldalán a férjével (Michael Stuhlbarg) pszichológiai macska-egér játékot folytat mindenkivel, aki a közelébe kerül, így azzal a fiatal párral is, akiket egy időre befogadnak a házukba. A 60-as évek amerikai egyetemi világában – illetve annak szomszédságában, mert főleg a házban vagyunk, ahonnan Shirley nem mozdul ki – játszódó film hangulatos, kellően izgalmas, és talán még pszichológiailag is megáll a lábán, de formabontónak távolról sem nevezhető, a Panorama szekcióban ugyanúgy elfért volna.
Mintha az új vezetés kicsit kisebb hangsúlyt fektetne arra, hogy minél több sztárt csábítson a vörös szőnyegre – vagy csak nem jött össze nekik. Nyitófilmnek betették a My Salinger Yeart, ami mindössze Sigourney Weavert tudja felmutatni sztárfronton, és ugyan idehozták Johnny Deppet a Minamatával, amiért aligha fognak tömegek sorban állni a világ mozikasszáinál, és Hillary Clintont is a róla szóló bő négyórás doksival, mégis hiányzott a wow-faktor. A korábbi években, sokkal hidegebb telekben, óriási tömegek dekkoltak a fesztiválpalota előtt, hogy sztárokat láthassanak, idén mérsékeltebbnek tűnt az érdeklődés. Én a megérkezésem után rögtön belebotlottam a filmje sajtótájékoztatójára kíséret nélkül érkező Willem Dafoe-ba, akit mindössze két ember, egy autogramkérő és egy közös szelfit követelő idióta zaklatott.
Ha már itt tartunk: Abel Ferrara Dafoe főszereplésével készült Siberia című munkája volt az összességében színvonalas versenyprogram mélypontja. Dafoe egy Clint nevű fickót játszik, aki nyilvánvalóan a rendező alteregója, és aki egy szibériai kocsmába vonult el a világ elől, és a film során szabadon asszociálva mereng az életén, ami számunkra azt jelenti, hogy végig kell hallgatnunk egy csomó konyhafilozófiának is sekélyes belső monológot, és végig kell néznünk olyan rémálomszerűnek is nevezhető, de inkább nevetséges jeleneteket, mint például az, amelyikben Clint egy barlangban találja magát furcsa, meztelen emberek közt, vagy éppen saját magával fut össze. Ferrarának nem igazán sikerült műalkotássá szublimálnia élete traumáit, inkább ezt a munkát megspórolva közvetlenül a vászonra hányta a dolgokat, amiket a terapeutájának kellett volna elmondania.
A film beválogatása a versenyprogramba ráadásul olyan szempontból is kifogásolható, hogy nagyon otrombán tárgyiasítja a nőket, az egyik jelenete nem nagyon értelmezhető másként, mint az idősödő rendező nosztalgiázásaként arról, hogy hány különböző nőt sikerült megdugnia élete során – meztelen és névtelen szőke, ázsiai és fekete nők váltják egymást Dafoe szexuális partnereiként. A politikailag-társadalmilag nagyon tudatos Berlinale részéről (amelyik tavaly év elején más nagy fesztiválokkal együtt aláírta a nemi egyenlőséget megcélzó megállapodást) szinte trollkodásnak hat, hogy képesek voltak versenyben szerepeltetni egy ilyen munkát.
A másik csalódás a versenyből Sally Potter The Roads Not Takenje volt, amiben szintén egy férfi (Javier Bardem) emlékeiben bolyongunk, de itt egy demenciába zuhanó ember zavaros memóriafoszlányait élvezhetjük, akit lánya (Elle Fanning) nagyjából érthetetlen okokból különböző nem túl fontos orvosi vizsgálatokra ráncigál New York-szerte. Ez megint az az eset, amikor a személyes élményeket az alkotó nem tudta mások számára is élvezhető formába önteni: ahhoz képest, hogy Potter saját, testvérével megélt tapasztalatai ihlették a filmet, meglepő, hogy árnyalt, életszerű ábrázolás helyett egy ízléstelen melodrámát kapunk, ami egyre idegesítőbbé és könnyesebbé válik a játékidő előrehaladtával.
Ennyit a mélypontokról, a versenyprogram nagyobb része abszolút színvonalas volt, magasan verte Kosslick tavalyi dicstelen búcsúját. A főszekció legkülönösebb és leghevesebb reakciókat kiváltó filmje az orosz Ilja Krzsanovszkij (aki 4 című korábbi filmjével 2006-ban megnyerte a budapesti Titanic filmfesztivált) közel két és fél órás, DAU. Natasha című alkotása, amihez versenyen kívül, speciális vetítésként még csatlakozott a hatórás DAU. Degeneratsiya is. Készülésük körülményei szinte hihetetlenek: a rendező a szovjet tudós, Lev Landau élettörténetének megfilmesítéséhez egy óriási, szovjetuniós díszletvárost húzott fel az ukrajnai Harkovban, ahol több százezer amatőrből kiválasztott több száz szereplővel nem csak forgatott, hanem együtt élt éveken keresztül. Mindenki korabeli ruhákban járt, a figurájának megfelelő tevékenységeket végezte, még helyi valutájuk is volt – Krzsanovszkij kiépített egy minidiktatúrát, amelynek ő volt a feje, és ahol a folyamatos filmezés tulajdonképpen megszűnt filmforgatásnak lenni, ő csak dokumentálta a valóságot, amit megteremtett.
A DAU. Natashát végignézve sokkal inkább tűnik emberkísérletnek a dolog, mint játékfilmként értelmezhető alkotásnak. Krzsanovszkij számos filmet tervez még összevágni a rengeteg leforgatott nyersanyagból, ez éppen nem is Landauról szól, hanem a címszereplő Natasháról, a tudományos kutatóintézet étkezdéjének a vezetőjéről. És tényleg Natashát látjuk, hiszen az őt alakító Natalia Berezsnaja évekig ekként élt, nem szöveget mond és szerepet játszik, hanem éli Natasha mindennapjait a kamera előtt. Ez azt is jelenti, hogy vodkától lealjasodva, füstölt heringekkel csapkodva dajdakozik a kollégáival, hogy élesben dug egy „francia kutatóval”, majd egy KGB-ügynök pszichés és szexuális kínzását szenvedi el az orrunk előtt. Az egész egy kicsit olyan, mint a szociálpszichológia hajnalán végzett kísérletek a hatalomnak való behódolásról, amiket később szakmailag etikátlannak nyilvánítottak. De ha ettől az izgalmas vitákat generáló körülménytől eltekintünk, akkor a DAU. Natasha nem mond és mutat túl sok újat arról a mechanizmusról, ahogyan az emberek egy elnyomó rendszer áldozataivá és kiszolgálóivá válnak, láttuk ugyanezt már sokszor, sokféleképpen.
Nem botrányos, de merész alkotás volt még a versenyprogramban a Berlin Alexanderplatz, Alfred Döblin azonos című, 1929-es regényének új adaptációja, amit 1980-ban Fassbinder egyszer már feldolgozott 15 órás művében. Az afganisztáni származású német rendező, Burhan Qurbani verziója csak háromórás, és az ő változatában az alvilágba egyre mélyebbre süllyedő főhős egy afrikai menekült, Francis (Welket Bungué), aki igyekszik a belsejében lappangó sötét erők és a külvilág romlottsága ellenében tisztességes életet élni, de persze elbukik. Qurbaninak nemcsak a kurrens menekültproblémát és a német társadalmat ma szétfeszítő konfliktusokat sikerült ijesztően jól összedolgoznia az eredeti alapanyaggal (az ijesztő az, hogy talán nem is volt olyan nehéz dolga), hanem az expresszionista regény egzaltált, teátrális stílusát is képes volt érvényesen átmenteni a jelenbe és összhangba hozni egy színes neonfényekbe burkolt, popos vizuális esztétikával.
Két kiváló amerikai film is szerepelt a versenyben: a Never Rarely Sometimes Always a Sundance-ről érkezett Berlinbe, a First Cow pedig a telluride-i fesztiválon mutatkozott be először. Az előbbi Eliza Hittman végletekig visszafogott, realista drámája egy tizenéves lány (Sidney Flanigan) abortuszáról, ami nem tesz mást, mint hogy kézikamerával szorosan követve főhősét, tárgyilagosan bemutatja az érintett pár napot az életéből. Flanigan minden pillanatban teljesen természetes, és az azonos problematika mellett a dokumentarista stílus is eszünkbe juttathatja a 4 hónap, 3 hét, 2 nap című, megrázó román filmet. És ha eszünkbe jut, rögtön el is borzadunk: az 1980-as évek Romániája és a 2020-as évek Amerikája közt nincs megnyugtatóan nagy különbség a kérdés kezelését tekintve.
A First Cow Kelly Reichardt (Wendy és Lucy, Meek’s Cutoff) új filmje, egy remek western a rendezőtől megszokott kimért tempóban és néhol szinte meditatív hangulatban. Tulajdonképpen két férfi (John Magaro és Orion Lee) barátságának története, akiket összesodor a sors, és együtt próbálnak boldogulni a 19. századi Oregonban – aminek az eszköze számukra, szokatlan módon, a fánksütés lesz. A film ugyan frappánsan és nem fájdalommentesen szembesít minket azzal a napjainkra is vonatkoztatható alapvetéssel, hogy a kapitalista rendszerben a társadalmi felemelkedés csak hazug álom, humánuma, kedves humora miatt mégis könnyű és élvezetes végignézni.
Végül muszáj megemlítenem még két briliáns filmet, amit Magyarországon vélhetően akkor is csak a legelszántabb filmőrültek fognak bevállalni, ha bemutatják őket nálunk. Az egyik Tsai Ming-Liang Rizi (Napok) című tajvani filmje, ami szinte megállítja az időt azzal, hogy hosszú jelenetekben, sok statikus beállítást használva, valós időben mutatja két férfi olyan hétköznapi cselekedeteit, mint a főzés, a zuhanyozás vagy akár egy orvosi kezelés. Azonban a sok semmiből, ami a kamera előtt történik, mégiscsak kibontakozik egy szexuálisan viszonylag explicitté váló, megkapó emberi történet. A másik nagyon erős munka az iráni Mohammad Rasoulof Sheytan vojud nadarad (There Is No Evil) című alkotása, aminek az első kb. húsz percében szintén egy férfi hétköznapi rutinját látjuk apró részletességgel, utána azonban sokkolóan más irányt vesz a film, és különböző erkölcsi döntéseket mutat be, amiket az iráni elnyomó rezsimben túlélni próbáló emberek meghoznak így vagy úgy. Jókedve senkinek nem lesz tőle, de fontos lenne látni. (Ez a film nyerte végül a fesztivál fődíját is.)
