A magyar popzenében a szórakoztatóipar egyéb ágainál is látványosabb változásokat hozott a rendszerváltás. Gyakorlatilag egy-két év leforgása alatt teljesen átalakult az élmezőny, és az addig minden népszerűségi listát vezető előadók többsége eltűnt vagy legalábbis erősen visszaesett, és már mások számítottak nagy névnek. Természetesen nem kizárólag a politikai-gazdasági átalakulás felelt mindezért, hiszen a poptörténetnek egyébként is a sajátja a ciklikus változás, de itt tényleg látványos és gyors volt a fordulat, és maguk az érintett előadók között is volt, aki a rendszerváltás zűrzavarával indokolta a zenekara talajvesztését.
Fontos azonban hangsúlyozni, hogy itt általában nem arról volt szó, hogy az előző rendszerben jól fekvő zenekarok a pártállam bukásával fejre álltak, hanem olyan jellegű átalakulás jelent meg az iparágban, amely alapjaiban teremtett új helyzetet. Először is megszűnt a hanglemezgyár több évtizedes monopóliuma, már a nyolcvanas évek végén megjelentek az új kiadók, először alternatív magánkiadók, majd jöttek a multikiadók is. Velük pedig jöttek az addig csak igen korlátozottan kapható nyugati lemezek, miközben új rádiók is indultak. Ehhez hasonlóan a koncertiparban is kiiktatták az Országos Rendező Irodát (ORI), itt is sok új szereplő jelent meg szerencsét próbálni, nem mindig egyenes szándékkal, míg a tomboló vadkapitalizmus inkább a gyors meggazdagodást ígérő, olcsó és igénytelen produkciókat részesítette előnyben. Ahogy Victor Máté fogalmazott a Muzsika című folyóiratban megjelent tanulmányában:
A zenei intézményrendszer irányítása és finanszírozása megváltozott, az értékrendek átalakultak, a prioritások felcserélődtek. A zenekultúra munkásainak egzisztenciális helyzete új alapokra helyeződött (többnyire megrendült, hiszen korábban a gyorsan érvényét vesztett értékrendhez igazodva keresték és találták meg a helyüket).
A magyar rock legnagyobb nevei életében is változásokat hozott ugyan az átmenet időszaka, de ott már korábban megszülettek a nagy döntések: a Fonográf már 1984-ben elbúcsúzott a közönségtől, a Szörényi Levente és Bródy János közötti feszültségek ellenére pedig újjáalakult az Illés, de az új dalaikat kísérő érdektelenség elvette a kedvüket attól, hogy rendes zenekarként működjenek, és onnantól megmaradtak a nosztalgiánál.
Az LGT szintén már évekkel korábban leállt, az Omega pedig nem oszlott fel ugyan, de 1987-től kezdve hét éven át szüneteltette a működését. Sőt, még az elképzelhetetlen is megtörtént: Fenyő Miklós is kifogyott az új ötletekből a Modern Hungária 1988-as feloszlása után, és egy időre inkább fiatalabb előadók menedzselésével foglalkozott. Demjén Ferenc volt az egyetlen, aki ha szólóban is, de tartotta a versenyt a fiatalabbakkal, pedig a V’Moto-Rock is feloszlott 1988-ban. Őt, meg az olyan állócsillag szólósztárokat leszámítva, mint Zorán és Koncz Zsuzsa a nyolcvanas évek végére a nagy öregek eltűntek a színpadokról, és volt ugyan, akit végre pont az enyhülés emelt fel az évtized végén (Beatrice), de a regnáló elit számára az átmenet keserves időszaknak bizonyult.
Az akkori közönségszavazások, lemezeladások és médiajelenlét alapján egyértelműen kirajzolódik a rendszerváltás hajnalának popzenei élvonala: ezek szerint a nyolcvanas évek második felének legsikeresebb hazai előadói a Bikini, az Első Emelet, a Napoleon Boulevard és az R-GO voltak, miközben a Neoton Família és a Dolly Roll is ott volt a legnagyobb kedvencek között, és a KFT slágerei is egyértelműen végigkísérték a korszakot. Az új évtized közepére azonban már csak a Dolly Roll működött közülük, de az is inkább átnyergelt a gyereklemezekre. Mégis mi történt ezekkel a zenekarokkal?
Péter idejében csak az volt a feladatunk, hogy járjunk énekórára, próbáljunk (Neoton Família)
Bár a Neoton igazi slágerei inkább korábban születtek, az együttes a nyolcvanas évek második felében is őrizte a népszerűségét: évente jelentetett meg nagylemezeket, turnézott, mi több, 1988-ban az Erkel Színházban tíz teltházas koncertet is adtak, Csepregi Éva pedig párhuzamosan szólóénekesnőként is aktív volt, sőt részt vett Mándoki Lászlóval a szöuli olimpia megnyitóján. Azonban minden egy csapásra megváltozott, amikor a Neoton sikereiben komoly részt vállaló menedzser, Erdős Péter 1990. február 21-én, egy hónappal az első szabad választások előtt meghalt. Erdős halálával pedig nemcsak a nagyhatalmú popcézár és Csepregi Éva korábbi élettársa távozott a zenekar mögül, de láthatóan ő volt az, aki addig egyben tudta tartani az együttest, melynek nyugalmát már zavarta, hogy az énekesnő szólólemezein a skót Bob Heatlie szerzeményei kaptak nagyobb publicitást.
„Sok mindent kell még egyeztetnünk. Péter idejében csak az volt a feladatunk, hogy tornásszunk, járjunk énekórára, próbáljunk. Most teljesen más a helyzet, az összes feladat ránk hárul. Győzködjük egymást, hogyan legyen tovább, de abban egyetértünk, hogy a Neotont tovább kell vinni. A tagok egyéb terveiről én nem nyilatkozhatom” – mondta Csepregi áprilisban a Képes Hétnek. Aztán két héttel később kiderült, hogy ez már nem megy tovább, és a zenekar kettévált: az alapító Pásztor László, a billentyűs Jakab György és a dobos Bardóczi Gyula ment az egyik irányba, Csepregi Éva, Végvári Ádám, a basszusgitáros Baracs János és a vokalista Schäffer Edina pedig a másikba. Pásztorék vitték tovább a Neoton nevet, Szulák Andreával kiegészülve, a többiek pedig Éva-Neotonként folytatták.
„Idővel aztán kiderült, nemhogy kettő, igazából egy Neotonra sincs szüksége a közönségnek. A Pásztor-féle Neoton Trónörökös című lemeze jókora bukás lett, pedig a Fogd a kezem klipjében Szulák Andi mindent bedobott, néha egészen sabrinás” – írtuk a Pásztorék lemezkiadója, a Magneoton sikersztoriját feldolgozó cikkünkben. „Az Éva-Neoton jobban szerepelt a slágerlistákon. Jóval aktívabbak is voltak, turnéztak, klubot tartottak fent, 1990-ben két albumot is kiadtak, a következő évben egy új anyaggal és egy gyereklemezzel jelentkeztek. Aztán ott is elfogyott a lendület.” Csepregi végül 1992-ben gyereket szült, és így lépett le a porondról. Akkorra már visszavonhatatlanul kiderült, hogy a régi rendszerrel együtt a Neoton is elmúlt, és számukra azóta csak a nosztalgia maradt.
Elfogyott a varázs (Bikini)
Bár a Bikini egy merész és izgalmas zenei kísérletnek indult, az évtized közepén lezajlott tagcserék után sokkal populárisabb vonalra váltott, és onnantól kezdve már ők voltak a korszak egyik meghatározó sikerzenekara. Nem véletlenül, hiszen kipróbált, különböző irányból érkező zenészek alkották, és még Nagy Feró sem távolodott el teljesen a kilépése után a Bikinitől, hiszen szövegíróként ő jegyezte a zenekar több nagy slágerét is. A profi videoklipek és a jól megírt dalok mellett a nálunk már hagyománnyal bíró, „sorok között olvasós” szövegek is nagy szerepet játszottak a sikerben, és az 1988 elején rendezett Popmeccs szavazáson az együttes már mindent vitt. A következő évben pedig megjelent a Közeli helyeken lemez, melynek a címadó száma az együttes egyik legkedveltebb dala a mai napig, majd a Bikinit a romániai forradalom ragadta magával, és 1990 februárjában két koncertet is adott Temesváron, egybehangzó vélemények szerint itt ért a zenekar a csúcsra.
Az új évtizedben is látszólag futott a szekér, minden évre jutott sláger (Ki visz haza, Veri az élet), de a színfalak mögött már nem volt minden rendben. Az együttes társadalomkritikus szövegei már egyrészt nem számítottak újszerűnek, másrészt a közeg is megváltozott körülöttük: „A lakodalmas rock tette be a szemeteskukába a rockzenét” – mondta keserűen Németh Alajos 1992 tavaszán a Kurírnak. „Egyfajta szennyhullám árasztotta el a színpadokat, olyan emberek lettek zenészek, akiknek korábban semmi közük nem volt a szakmához. Összetereltek négy ugrabugráló manökent, s profik énekeltek helyettük. A szervezők pedig ennek a folyamatnak a hatására is egyre gyakrabban kérték tőlünk: ne hozzunk annyi hangszert, csak egy CD-t, tegyük be a lejátszóba, és tegyünk úgy, mintha zenélnénk. Erre azt mondták a többiek, hogy szó sem lehet róla, nem azért jártak évekig konzervatóriumba, hogy hülyét csináljanak a közönségből” – mondta az énekes, D. Nagy Lajos csaknem húsz év távlatából a Zaolnak.
A vége így is elég váratlan volt: a Bikini 1992. novemberére jubileumi nagykoncertet hirdetett meg a Budapest Sportcsarnokba, szó sem volt róla, hogy ez búcsú lenne, de végül mégis az lett. „A debreceni koncert előtt a helyi rádió interjút készített velem. A riporter célokról, tervekről kérdezett. Valahogy kibukott belőlem a válasz: feloszlik a Bikini” – mondta Németh a Bikini 30 című könyvben. „Írhattunk volna még jó dalokat, de elfogyott belőlem a varázs. Egyik pillanatról a másikra.” D. Nagy Lajos szerint el is fáradtak: „A Bikini első időszaka egyetlen hatalmas rohanás volt. Egy pillanatra sem álltunk meg, s ez az állandó rohanás nagy lelki terhet rakott mindnyájunkra.” A Bikini tehát lelépett, az ország legnépszerűbb, dallamos rockzenét játszó együtteseként pedig a Republic vette át a stafétát. Öt évvel később aztán a Bikini újjáalakult, de az a történet már nem volt, és nem is lehetett ugyanaz.
A tinik azóta új bandákat találtak maguknak (Első Emelet)
Bár arról megoszlanak a vélemények, hogy az Első Emelet népszerűsége pontosan mit is jelentett a nyolcvanas években (Szikora Róbert szerint például az Első Emelet csak „Budapesten, a középiskolás lányok körében” volt uralkodó), de az biztos, hogy az évtized meghatározó zenekara volt, sok slágerrel. Az Első Emelet esetében is igaz, hogy a legszebb évein már túl volt a zenekar, mire a Kádár-rendszer úgy istenigazából múlni kezdett, olyannyira, hogy 1987 elején két tagját is elvesztette, akik megalakították a mérsékelten sikeres Step együttest, de aztán Kisszabó Gábor két évvel később visszakéredzkedett a még mindig népszerű Emeletbe, amit a vártnál kevésbé rendített meg a tagcsere.
Az együttes egyébként is érezhetően megkomolyodott: a szövegekben egyre több volt a társadalmi-politikai kiszólás a csajozás helyett: a Drakula táncol egyenesen Ceausescut vette célba, az 1989-es albumuk címe is Vadkelet volt. És ugyan a különféle év végi szavazásokon még tartotta magát a zenekar, azért a tizenéves közönségre támaszkodó együttesekkel együtt a rajongói bázisuk is kiöregszik egy idő után. Az Első Emelettel pont ez történt, és a komolyabb, bölcselkedő popzenekar már annyira nem aratott a fiatalok körében, az országszerte fogható Music Televisionnel berobbanó, teljesen újfajta zenékhez képest már kifejezetten konzervatívnak hatott az egykor igen trendérzékeny zenekar.
1990-ben aztán a dobos, Szentmihályi „Michel” Gábor távozásával vette kezdetét a lassú erózió, a Kis Generáció című lemez már nem is ütött akkorát: „Azok a dalok szerintem sokkal jobbak voltak, csak már nem voltak trendik. Ott már másról szólt a kilencvenes évek elején a világ” – mondta utólag az RTL Klubnak a szövegíró, Geszti Péter. Bár búcsúról nem volt még szó, sőt amikor 1991 tavaszán Bogdán Csabát új lemezről kérdezték a Hajdú-Bihari Naplóban, még ezt válaszolta: „Dolgozunk rajta, s mondhatom: nagy meglepetés készül a boszorkánykonyhánkban.” Ez a nagy meglepetés azonban nem akart összejönni, mert az együttes gyakorlatilag megszűnt létezni. Bár a feloszlást nem mondták ki, a tagok saját útjukat járták, közülük Berkes Gábor, Michel és Geszti 1992-ben megalapították az egyszeri poénnak szánt, de hatalmasat robbanó Rapülőket, és már nem lehetett kérdés, melyik formációra van nagyobb szükség. „Lehet, hogy kalapot kéne emelni és elbúcsúzni? Végül is elfáradtunk, s a tinik azóta új bandákat találtak maguknak” – vonta meg a vállát a Kurírban Berkes, és az Emeletről onnantól már csak nosztalgiakoncertek miatt esett szó (bár 2010-ben egy új lemez is belefért), végül 2013-ban az együttes végleg feloszlott.
A gyöngysor elszakadt, a szemek szétpattogtak (R-GO)
A nyolcvanas évek kimagasló népszerűségű hazai popprodukciója is már kicsit botladozva ért az évtized végén a célszalaghoz: a Hungáriából kiváló Szikora Róbert alapította R-GO nagy időszaka 1983 és 1987 közöttre tehető, ekkor szinte mindent vittek, de az évtized második felében már jöttek a problémák is. 1988-ban Szikora az egész zenekarát kirúgta a dobos kivétével, amit sajátosan indokolt: „Ott a közvetlen indok nagyon prózai volt: én nem szeretem, ha késnek. Környei Attila, a gitárosunk szállított engem az autójával, és ő mindenhonnan elkésett, pedig ezerszer megmondtam neki, hogy ne késsen” – mondta a tavalyi interjúban, hozzátéve: „A gyöngysor egy pillanat alatt elszakadt, a szemek pedig szétpattogtak.”
A hirtelen döntésektől korábban sem visszariadó Szikora ekkor újra gondolt egy merészet, a zenekarát átnevezte R-GO Proletarsra, lódenkabátba és bakancsba öltöztette az együttest, a szövegei reagáltak a politikai változásokra, ő is üzent Ceausescunak (Hé, Mr. Csau!), miközben zeneileg is váltott, népzenei elemeket beépítve. De ez már zűrzavaros időszak volt, ő is inkább külföldre kacsintgatott, és amikor ezek a lehetőségek különféle okokból meghiúsultak, Szikora is elkedvetlenedett kicsit, és eggyel hátrébb lépett. Jellemzően a legnagyobb sikere abból a korszakból az Angyalbőrben sorozat zenéje volt, melyet a Moho Sapiens együttessel közösen jegyzett, ő maga viszont már kevésbé volt szem előtt a kilencvenes években.
„Ment a vadnyugat, mindenki csinálhat mindent, mindenki lövöldözhet mindenkire. Elkezdődött a habosítás” – mesélt a Recordernek a rendszerváltás korszakáról. „Szétesett minden akkoriban. A Hungaroton egykori emberei nagy nehezen megtanulták, mit hogyan, de akkor meg bejöttek a külföldi kiadók.” Nekik is új volt a helyzet, ezért az újjászervezett R-GO 1993-ban megjelent lemeze a Polygramnál nem kapta meg a megfelelő bánásmódot: „Megint csak olyan helyzetben voltunk, hogy gyerekcipőben járt minden körülöttünk. Mit, hogyan, merre. Ekkor még ez a kiadó is tétova lépéseket tett.” Aztán a következő évben Szikora még egy lemezzel próbálkozott, majd feloszlatta az R-GO-t: „Úgy éreztem, az R-GO már nem tudja azt a küldetését teljesíteni, mint a megalakuláskor” – mondta Zoltán János Szikora-könyvében. „Elöl kell járni, akkoriban kezdett hódítani a rap, minden fontosabb volt, mint az R-GO együttes. Azt gondoltam, ilyen szinten, akkor nem kell R-GO.”
Pihenni kellett volna (Napoleon Boulevard)
A progesszív rockból induló Solaris tagjainak populárisabb próbálkozása Vincze Lillával kiegészülve a nyolcvanas évtized második felének egyik sikerzenekara lett. Slágereik (az Ugye eljönnek ma a repülők címen elhíresül Kérlek, ne félj, majd a Szállj velem) megalapozták a Napoleon Boulevard hírnevét, és ugyan a repülők miatt nekik is megvolt a maguk köre a korabeli cenzúrával, Erdős Péter meglátta bennük a lehetőséget, és kiállt a zenekar mellett. Őt igazolta a folytatás, pláne, amikor az 1988-ban megjelent harmadik lemez már a tényleges élvonalba repítette az együttest, a Júlia nem akar a földön járni című számnak köszönhetően.
Mintha valami láthatatlan sablont követtek volna az akkori zenekarok, a Napoleon Boulevard is elkezdett politizálni a következő évben, őket is a Ceausescu-rendszer rombolása ihlette meg, ennek a lenyomata az Európa visszavár című dal, melyről Vincze Lilla azt mondta a Recordernek, be is zúzták miatta a lemezt. De még ha tényleg így is történt, komoly retorzió már nem érhette 1989-ben a politizáló zenekarokat, a Napoleon Boulevard is szerencsét próbálhatott külföldön, amikor feltámadt az érdeklődés a vasfüggönyön túli popzene iránt, de karriert ők se csináltak kint. És bár a következő évben még a Legyetek jók, ha tudtok is sláger lett, ez a zenekar hattyúdala is lett egyben, miután az énekesnő és a gitáros Cziglán István kiváltak az együttesből, hogy Lilla-Czigi néven folytassák. A közben a billentyűsét is elveszítő Napoleon Boulevard több énekesnőt is kipróbált még, de ez már nem működhetett, és az együttes szép csendben el is tűnt a színpadokról, mint ahogy Vincze Lilláék duója sem hagyott sok nyomot maga után.
A többiekkel ellentétben azonban a Napoleon Boulevard esetében kevésbé lehet a nagy átalakulást okolni a feloszlásért, noha Vincze Lilla a már idézett interjúban elmondta, kiváló feltételek mellett dolgozhattak előtte: „A rendszeren belül voltak olyan dolgok, amiket visszasírunk.” Inkább személyi ellentétek („Az őrült kis zenei világom régen sem tetszett annyira a zenekari tagoknak, érlelődött a dolog”), és az egyik leggyakoribb indok, az elfáradás játszották a főszerepet: „Antagonisztikus ellentétek nem voltak, csak pihenni kellett volna.” Nem volt azonban senki, aki szabadságra küldte volna a zenekart, így a rendszerváltás forgataga elnyelte a Napoleon Boulevard-t is.
Egyikünk sem volt elég ravasz (KFT)
Végül a KFT is idekívánkozik, hiszen jó pár hatalmas slágert szült a nyolcvanas években, és fura módon pont a szabadabb légkörben megjelent lemezei nem arattak sikert. Ennek is megvolt az oka: a KFT az elsők között hagyta ott az állami hanglemezkiadót egy magánkiadó kedvéért, de a saját bőrükön érezhették, hogy ez azért nem ilyen egyszerű műfaj: „Az 1988-as Édes élet és az 1990-es A nagy alakítás gyakorlatilag el sem jutottak a boltokba” – mondta Laár András a Népszabadságnak, míg Márton András A nagy alakításról a Recordernek mondta, hogy „mindenki vállalkozott, olyanok is próbálkoztak, akiknek csak tőkéjük volt, hátterük vagy tapasztalatuk már nem. Nem értettek a terjesztéshez sem.”
Másrészt ezeken a lemezeken tehát nem hogy Afrika vagy Balatoni nyár kaliberű sláger nem volt, de még egy Száll egy pofon a szélben vagy Elizabeth sem. A hivatalos indok hiába volt az, hogy a gyakorló buddhista Laár András visszavonult egy időre a színpadtól, azért a feloszlásban az átmenet éveinek sikertelensége is benne volt: „Olyan dolgokról kellett volna döntéseket hozni, amiket mi magunk sem láttunk át igazán. Egyikünk sem volt elég ravasz, és nem volt mellettünk egy menedzser sem, aki megmondta volna a tutit” – mondta Bornai Tibor. Laár mellett ráadásul a basszusgitáros, Lengyelfi Miklós is úgy érezte akkor, inkább felhagy a zenéléssel.
Végül 1991-ben egy háromnapos búcsúkoncerttel köszönt el a zenekar a közönségtől. Laár így emlékezett vissza: „Én voltam, aki kimondta a szót. De itt nem volt bűnbak. Nem is, illetve nem csak a KFT-ből volt elegem: egyáltalán nem akartam színpadra állni. Azt éreztem, rengeteg energiát emészt ez a dolog. És kizárólag csak emészt, én meg egyre boldogtalanabb vagyok. El akartam mélyedni abban a szellemi világban, amivel akkor már évek óta foglalkoztam, hogy megtaláljam azt a belső békét és nyugalmat, amit világéletemben kerestem. És igazam lett.”
A cikkhez az Arcanum Digitális Tudománytár segítségét is használtuk.
