Kultúra

Gera Marina: Most egyáltalán nem tudom, hogy ki vagyok

Sosem kellett munkákért kepesztenie, folyamatosan színpadon van – mégis, amíg nem jelölték Emmy-díjra, a széles tömegek alig ismerték a nevét. Hogyan lehet elviselni a „láthatatlanságot” egy ilyen szakmában, és milyen a kontraszt most, a reflektorfényben állva? Gera Marinával beszélgettünk megálmodott díjakról és díjátadós abszurdról.
Korábban a témában:

Egy repülőről nem hagyják anélkül leszállni, hogy négy mikrofont meg hat diktafont nyomnának az arcába. Milyen élmény ez most?

Most csöppentem bele ebbe, legalábbis itthon, mert New Yorkban rengeteg interjúm volt. Maga az Emmy-fesztivál is arról szólt, hogy a jelölteket bemutassák producereknek, rendezőknek, meg az újságíróknak, és a végén volt a díjátadó. Ahhoz is nehéz volt hozzászokni, de mivel megkaptam előre a programot, fel tudtam készülni, és ezért ott tök jól éreztem magam. Csak aztán jött a díj, és nem lehetett rendesen elérni, mert nem működött kinn a telefonom, már a konzulátus munkatársait meg a férjemet keresték, és azon gondolkodtam, hogy úristen, otthon mi lehet. Közben persze örülök ennek, mert végre megkérdeznek valamiről. Mióta hazaértem, minden délelőttől estig volt programom. Lehet, hogy nem így kellene csinálni, de nagyon meg akarok felelni, meg úgy is vagyok vele, hogy a magyar újságírók sokáig vártak, tehát most, hogy itthon vagyok, így illik. Érdekes érzés ez, meg az is, hogy mindenki fotózkodni akar velem meg a szoborral, még a portás is, ezekkel az élményekkel most szembesülök, mert eddig ebben a körben nem voltam benne, most meg végre tudták, ki vagyok.

Beszélt róla interjúkban, ott a helyszínen eléggé éreztették, hogy valószínűleg ön lesz a nyertes, de azért, gondolom, volt egy pillanat, amikor valóban átgondolta a lehetőséget, hogy ez tényleg megtörténhet. Akkor mit érzett?

A díjátadó reggelén jutottam el oda, hogy megértettem a jelzéseket, aztán ebbe beleéltem magam, amivel egy időben elkezdődött bennem, hogy de mi lesz, ha nem, á, túlélem, de nem, most már nem élem túl. És ettől zöld voltam, hányingerem volt, azt hajtogattam, hogy ezt most nem fogom tudni végigcsinálni, kiment a lábamból az erő, és már csak azt vártam, hogy legyen már vége, mert akkor nagyon rosszul voltam. De amikor eljött a díjátadó, és ki kellett menni a vörös szőnyegre, akkor már annyira jól éreztem magam, hogy nem is akartam onnan lejönni. Kár, hogy azt a jelenetet nem vette fel senki egy szép hosszú snittben, mert annyira jól nézett ki: felálltam az asztaltól, felmentem elmondani a beszédet, aztán lekísértek a színpadról, és – mivel a díjátadó egy hotelben volt – az alagsoron keresztül kellett átmennem, ahol mexikói és kínai vendégmunkások mostak meg főztek. Én meg mentem nagyestélyiben, ők meg, mivel látták, hogy díjat kaptam, gratuláltak, miközben mentek el a törölközőkkel előttem, aztán bevittek egy szobába, ahol kellett adni azonnal egy interjút, majd kiraktak egy színpadra, és azonnal jöttek a fotósok. Magyarázták, hogy puszilgassam a szobrom, nem puszilgattam, de ráhajoltam, ezen az amerikai fotósok elolvadtak, aztán további interjúk jöttek, és eltelt nem is tudom, mennyi idő, mire a többiekkel újra találkoztam.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Mint a Birdmanből egy jelenet.

Nekem is ez jutott eszembe. Teljesen abszurd volt.

A szerelem Sztálin portréja alatt a legforróbb
Régi adósság törlesztésére vállalkozott a szovjet kényszermunka-táborok borzalmait megfestő Örök tél, és hozza is, amit vállalt, sőt, még többet is.

Már felvetődött, de akkor beszéljünk még az elefántról a szobában: arról, hogy amíg nem volt ez a jelölés meg a díj, addig a nemzetközi Emmy sem volt érdekes itthon, és, hiába sikerült nagyon jól az Örök tél, Gera Marina mint a film főszereplője nem volt kimondottan elárasztva megkeresésekkel. Pedig ön a diploma megszerzése óta folyamatosan játszott, nem kis szerepekben, és mégis, valamiért sosem került be a címlapra fotózott, kéthavonta interjúzott, talk show-kba és kvízműsorba hívott hazai színésznők körébe. Mi lehetett ennek az oka?

Ez egy nagyon érdekes kérdés. Nagyon nehéz volt az elmúlt két hónap. Amellett, hogy persze, csodálatos volt, de a dilemmák miatt sok szempontból tényleg nehéz időszak van mögöttem, például ezért, mert rájöttem, hogy én nem vagyok egy termék. Úgy éreztem, hogy az Emmy-jelölésem sem fog számítani. Kombináltam, hogy egy olyan kolléganő, akiről mindenki tudja, hogy színész – mert tőlem még mindig megkérdezi a nagymamám szomszédja, hogy színészkedek-e még – egy ilyen jelölés miatt vajon lenne-e újra a Glamour meg a Nők Lapja címlapján? Zavarba is jöttem magam előtt, hogy nekem tényleg szükségem van erre?

Vágyott erre?

Látszódni, azt vágytam, persze hogy vágytam. De soha senki nem keresett, és nem is tettem érte semmit, és most szembesültem ennek a felelősségével. Zavart néha, hogy kolléganőim vannak a címlapokon – persze még mindig inkább ők legyenek, mint a celebek – olyankor is, amikor épp nincsen filmjük, vagy nagy hírű színházban valami izgalmas szerepük, hanem, úgymond, egy ligában vagyunk, és őt mégis megkérdezik. Hamis az a kép, ami a médiaszereplésekből kiolvasható, hogy vannak a celebek, aztán vannak, akik valamilyen díjat nyertek, vagy nagy filmben játszottak, és mások nincsenek – ez alapján tényleg úgy tűnhetett, mintha én nem dolgoztam volna semmiben. Volt olyan idő, amikor ez nagyon fájt. Úgy voltam vele, hogy biztos nem vagyok olyan szép, nem annyira érdekes az arcom, nem vagyok menő, és ha nem, akkor nem. Keserűség volt bennem, meg irigység, de túlélő típus vagyok, és ezért elaltattam magamban ezt, hogy azért tudjak jól lenni, meg önmagam előtt sznobnak tűnni, hogy a szakma a lényeg, és így tovább. És ezzel a jelöléssel minden ilyen élményem visszajött, de olyan erősen, és olyan erős fájdalommal, hogy nagyon sokat szenvedtem emiatt. Elképzeltem, hogy ha nem nyerek, akkor még az utolsó döfést is megkapom, és lesz egy rövidhír, hogy ott voltam, és ha XY lenne ott, akkor írnának róla akkor is, ha nem nyer. Miközben azért próbáltam lebeszélni magam erről, meg felelősséget vállalni, hogy én azért, hogy látszódjak, tényleg semmit nem tettem. Voltak is olyan kollégák, akiknél rákérdeztem, hogy ők hogyan csinálják, és mondták, hogy „ja, már tíz éve van PR-osom”. Ja, akkor ezen is múlhattak dolgok. Ezért is volt fájdalmas ez, mert éreztem benne a saját felelősségem, nem így kellett volna intézni ezt a tíz évet, ezt nem engedhettem volna meg magamnak, mert én mindig színésznő akartam lenni, és sokszor nagyon büszke vagyok rá, hogy mennyire tudatos vagyok – ilyen szempontból meg úgy elcsesztem ezt a tíz évet, hogy nagyon.

Másra figyelt?

Másra is figyeltem, meg van bennem álszerénység is: akarok valamit, de aztán elaltatom azzal, hogy ciki, hogy én azt akarom. És ezt magamban le kell rendeznem, hogy nem ciki, sőt, pancser vagy, ha nem teszel érte, és le is vontam a tanulságokat, hogy nem játszhatom azt, hogy én művész vagyok, és nem foglalkozom azzal, hogy valahogy prezentáljam magam.

Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

A hétköznapokban is háttérbe húzódó alkat?

Most egyáltalán nem tudom, hogy ki és mi vagyok, újra kell magam fogalmazni. Nem a díj miatt, hanem mert sokáig úgy gondoltam magamra, öntelt és törtető valaki vagyok, és aztán rájöttem, hogy csak azért gondolom ezt, mert szégyellem, ha akarok dolgokat. Képzavaros élmény ez.

Figyeljenek önre, de ne kelljen ezért tenni?

Így van. És ebben van valami királynői dolog is, nem? Meg az is benne van, hogy én nem megyek oda, jöjjön ő. Meg nem megyek oda, mert az tök ciki lenne. És ezeknek a furcsa keveredése történik, ami érdekes, és igyekszem majd róla leszokni. És sajtósom is lesz.

Már szóba került, hogy kétéves kora óta erre a pályára készül, gyerekszínész is volt, ami veszélyes üzem abból a szempontból, hogy nagyon el lehet szállni. Aztán a Vörösmarty Mihály Gimnáziumba járt, aminek szintén olyan híre van, hogy ott könnyedén elbízzák magukat a drámatagozatos diákok. Mit gondol, minek köszönhető, hogy nem szállt el?

Szerintem ilyen alkat vagyok, elég józan tudok maradni. Vannak dilemmáim, és hajlamos vagyok magam ostorozni olyan dolgok miatt, amiket nem tettem meg, de elszállni, túl sokat tartani magamról, azt gondolom, hogy sosem fogok. A munkában hiszek, szorgalmas vagyok. Volt már, hogy nem tettem valamibe elég munkát, és az látszott is, ahogy azt is tudom, hogy attól még, hogy valamibe nagyon sok munkát teszek, nem biztos, hogy sikerül. De ha már szóba jött: nemrég írt egy gimnáziumi tanárom, hogy gratulál, azért is, mert úgy emlékszik, hogy én nem voltam a trendi emberek között.

Így volt?

Így. Jártam azért a versmondó versenyekre, minden díjat megnyertem, meg a diákszínjátszón is nyertem valamit, tehát nem az volt, hogy nem vettek észre, de én voltam az, aki kémiából is ötös, és az nem elég menő. A vidéki, eminens lány, aki koliba költözik Szegedről, mert színésznő akar lenni, de nem menők a ruhái, mert olyan vidéki az ízlése, és közben meg kitűnő tanuló, és jár ezekre a versenyekre, és nem iszik alkoholt meg nem füvezik – nem morálból egyébként, hanem nem bírom ezeket –, nyilván kilógtam a sorból. De az, ha valaki korán kezdi, tényleg veszélyes üzem, mert ha valaki kétévesen színész akar lenni, akkor nagyon sok olyan pont lesz, ahol nehéz nem begörcsölni. Nekem sokkal nehezebb, mint az, hogy ne szálljak el, mert ha valami ennyire régi álom, akkor az nagyon felértékelődik. De ez a görcs egyébként elmúlt, ahogy felvettek. Addig azért nehéz volt nem görcsösnek lenni, mert nagyon akartam. És bevallom, ezt a díjat is akartam.

Megengedte magának, hogy vágyjon rá?

Az Emmynek az én életemben van egy története, nagyon vicces. Az Örök téllel kinn voltunk Berlinben, ahol megnyerte a legjobb európai tévéfilm díját, és ott találkoztam egy producerrel – akinek egyébként van neve, de mivel nem kérdeztem meg, hogy említhetem-e, ezért mindenütt csak „az angol producerként” szoktam hivatkozni rá –, aki azt mondta, hogy ő velem akar dolgozni. Ott Berlinben sokat beszélgettünk, de nem vettem azért teljesen komolyan, és csak már itthon kerestem rá, hogy kicsoda, és kiderült, hogy többszörös BAFTA-díjas, háromszor jelölték Emmyre és kétszeres Emmy-díjas. Ekkor Miklauzic Bencével próbáltam a következő filmjére, és egyik este nem tudtam aludni, mert – ez nagyon ciki – gondolatban átvettem az Emmy-díjamat. Persze ugyanazzal a hozzáállással, ahogy szoktam, nevettem meg gúnyolódtam magamon, reggel el is meséltem Bencének, hogy ez történt, nagyon nevetett. Elmondtam, ez biztos azért van, mert most jöttem rá, hogy ki ez az angol producer, akivel én beszélgetek, és hogy ennyi Emmy-díj után ő nekem akar főszerepet adni, és mivel ő biztos ismer olyan embereket, meg tud úgy lobbizni, hogy majd így lehet esély egy ilyen jelölésre, de akkor már meg is nyerhetem. Kicsit túldimenzionáltam, és közben megmosolyogtam meg szidtam magam, hogy nem vagyok normális, de mégsem bírtam leállítani az agyamat. Aztán ezt elfelejtettem, és amikor Szász Attila nevezett az Emmyre, akkor még ki is oktattam, hogy szálljon le a földre, és biztos, hogy nincsen esélyünk. Csak amikor jelöltek, akkor jutott eszembe megint, hogy én egyszer már gondolatban átvettem az Emmy-díjamat – aztán végül tényleg átvettem.

Egy interjúban nyilatkozta: annak ellenére, hogy kétéves kora óta erre készült, mégsem akar mindenáron színésznő lenni. Ha nem jön az Örök tél, vagy más hasonlóan nagy kiugrási lehetőség, akkor eljött volna az a pont, hogy azt mondja, ennyi volt?

Az Örök tél előtt majdnem két évet alig játszottam, tudatosan, mert egy kicsit elegem lett. Pihenőt akartam, így kijártam forgatásokra asszisztensként, nem azért, mert váltani akartam, hanem mert sok volt egy kicsit a színház, és nem tudtam, merre menjek, mi az irány. Elvesztem a dilemmában, hogy most akkor leszerződjek egy színházhoz, vagy vállaljam ezt az évi hat bemutatót szabadúszóként, ami iszonyú sok, miközben filmezni szeretnék, vagy menjek ki egy kicsit külföldre, vagy csak járjak ki külföldi castingokra? Egyikbe se mertem belekezdeni, és úgy éreztem, hogy jobb, ha ezt egy picit altatom most. Az a pánik, amit a családban erre tapasztaltam… a barátaim, akik színházi emberek, kiakadtak, hogy ezzel kiírom magam a szakmából, én féltem, hogy majd megítélnek, de úgy voltam vele, hogy nézzük meg, és azt gondolom, hogy jól jöttem ki belőle, jól éreztem. Az Örök tél castingjára úgy tudtam elmenni, ahogyan szerettem volna, olyan szabadon. Pedig hát nagyon kellett az a szerep, több okból is, de valahogy megnyugodtam abban, hogy most van egy pihenő. Imádom a filmezés minden oldalát, nagyon érdekel, és bevállaltam, hogy asszisztáljak, meg is kaptam most egy producertől, akinél gyakornokoskodhattam, hogy „nekem van a világon az első és egyetlen Emmy-díjas asszisztensem”.

Abban azért komoly alázat van, hogy színésznőként beáll asszisztálni egy forgatásra.

Nagyon régóta, tizenegy éve járok ki forgatásokra, a szabadidőmben, csak nézni. Abból is nagyon sokat lehet tanulni, de bizonyos jelenetekhez nem engednek közel, mert kicsi a stáb, és gondoltam, akkor közel megyek, stábtag leszek. Az Örök tél stábjából sokakkal ezért aztán már dolgoztam korábban asszisztensként, és ez adott egy kis biztonságot.

Fotó:Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Nemrégiben beszélgettem valakivel, aki az Örök tél közelében dolgozott, és ő azt mondta nekem, hogy „ó, a Marina nagyon megszenvedett azért a szerepért”. Mire gondolhatott?

Talán arra, hogy én megpróbáltam nagyon belemenni ebbe a szerepbe, és nagyon érdekes érzelmi hullámokat éltem meg. Mindent bele akartam adni.

Megfelelni vágyás?

Érdekes módon az nem volt, az egy év szünet miatt olyan jó állapotban voltam, és úgy álltam hozzá, hogy ezt a maratont én most lefutom, de úgy, hogy ez most az én csúcsom lesz. Nagyon akartam nagyon jól megcsinálni, de az a görcs, amit a megfelelési vágyhoz kötök, nem volt bennem. Ha mondják, hogy ezt csak most az egyszer tudjuk felvenni, többször nem, akkor csak azért is hozom a legjobb formám, ilyen szempontból sportoló alkat vagyok, a nagy teher összeszed, és nem szétesek tőle. Meg arra is gondolhatott, volt olyan jelenet, amikor eldöntöttem, hogy ott érdemes lenne sokkot kapni, ami azért egy komolyabb dolog, mint egy egyszerű sírás, és volt is mihez nyúlnom.

Ez az az eset, amiről Alindánál beszélt, amikor holtan találta egy barátját?

Igen, amikor egy teljesen nyilvánvaló ténynek a teljes tagadásában voltam, és ez teljesen megcsavarta az idegrendszeremet. Erről volt egy élményem, és ezt akartam előhozni, de úgy, hogy ne emlékezés legyen, hanem az Örök télben történtekre reagáljak így, hogy végig tagadjam, hogy nem jutunk haza, és egy pillanatra jusson eszembe, mi van, ha tényleg nem. Arra a jelenetre vagyok a legbüszkébb mint belső színészi élményre, hogy tényleg sokkot kaptam, bedagadt a torkom, nem hallottam rendesen, és én látom a közeliben, hogy ez nem egy eljátszott dolog.

Hogyan készült? Voltak korábbi fogalmai a málenkij robotról?

Az apukámnak ez a vesszőparipája, ő nagyon sokat mesélt erről, mert ez a történelmi korszak meg a téma neki nagyon fontos volt. Szolzsenyicintől az Ivan Gyenyiszovics egy napját nekem már szerintem hétévesen odaadta, és el is olvastam, mert amit ő odaadott, azt elolvastam, szóval volt nekem élményem a Gulágról olvasmányélményekből meg az ő elmondásaiból, és utána is néztem, dokumentumfilmeket néztem meg interjúkat női túlélőkkel. De színészként nem emlékezni akarok, tehát az nem feladat, hogy tudjam, mi volt ott, mert Irén is csak meglepődik, hogy mi történik vele, fontosabb volt az, hogy a lányommal kialakítsak egy kapcsolatot, hogy tényleg legyen egy konkrét valaki, akihez nagyon vissza akarok menni, mert bíztam benne, hogy az látszani fog.

Öt év málenkij robot, ezt íratták alá velünk
A férfiak sokkal gyöngébbek, mint a nők. Mi, nők, többet bírunk, mi macskák vagyunk. Tessék csak vitatkozni vele: öt évet húzott le egy szovjet kényszermunka-táborban.

Az Örök tél régi adósságot törleszt, mert olyan témáról beszél, amiről korábban nem beszéltünk. Könnyedén megtörténhetett volna, hogy valami politikai érdekkör kisajátítja és a saját céljaira használja fel, ám ez nem történt meg. Mit gondol, min múlott?

Egyrészt ez mindenki története, másrészt senkinek a filmjét nem akarták megcsinálni, egyik oldalét sem, a Gulag Emlékbizottság sem, az alkotóknak meg végképp nem ez volt a céljuk. De nem is lehetett volna felhasználni, mert nem olyan lett a film. Én azt látom, hogy mindenki nagy tisztelettel beszél erről, és érdekes módon külföldön is nagyon érdekli az embereket, jönnek a filmmel és nagyon elragadja őket, hogy úristen, ez a mi el nem mondott történetünk, ami nagyon meghatotta őket.

Ha jól tudom, vannak írói ambíciói is.

Ez így van, autodidakta módon képeztem is magam ez ügyben, elolvastam ezer könyvet, és ezért járok ki forgatásokra, bár színészként is sokat tanultam belőle. De sokat írtam színházban jeleneteket, mert a független színházban együtt rakjuk össze a darabot, Bodó Viktorral például rendszeresen az volt, hogy találjuk ki a karakterünket, ahhoz találjunk ki jeleneteket, azokkal kapcsolódjunk egymáshoz, és a szerepek nagysága azon is múlt, hogy ki mennyire tudott ebben kényelmesen mozogni, én pedig mindig igyekeztem olyasmit írni, ami aztán majd fő szál lehet. Ebben tehát elég sokat tapasztaltam, bár tudom, hogy a filmforgatókönyv-írás az más. Van egy történetem, ami velem történt meg, előtte gondolkodtam egy másik történeten is, és aztán rájöttem, hogy ezt a kettőt össze lehet csúsztatni, és úgy adja ki azt, amiről mesélni akarok. Azóta írtam belőle egy változatot, szinopszist meg treatmentet, ezt már olvasta sok filmes, például Miklauzic Bence is, és jónak tartotta, egy magyar producer pedig el is vállalta.

Fotó:Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Tehát ebből film is lehet hamarosan?

Szeretnénk vele pályázni. Öt éve találtam ki, de még nagyon sokat kellett ahhoz tanulni, hogy egyáltalán bevállaljam azt, hogy egy szerkezetet írjak köré. A producer nagyon szeretne belőle filmet csinálni, és természetesen én is, mindketten úgy érezzük, hogy ez filmen működne, nem színpadon. De most még nem tart ott, biztos, hogy be kell vonni egy ponton egy profit, viszont mivel nagyon személyes, mindenképpen én akartam végigvinni addig, ameddig tudom. Maximum nem lesz belőle semmi, vagy azt mondják, hogy amatőr – de nem mondták. Ez egy kelet-európai színésznőnek a felnövéstörténete, de nem a szakmáról szól, az csak egy adalék, hogy ő egy színésznő.

Akkor ez még a jövő zenéje. Mik azok a soron következő projektek, amiket már konkrétan lehet látni?

Miklauzic Bencével kezdünk el nemsokára egy kortárs színházi előadást, neki ez lesz az első színházi rendezése, január végén fogjuk bemutatni. Aztán egy portugál kisfilmben leszek, valamint van egy angol nyelvű színházi előadás, amiben játszom. Ez az, ami biztos, a többit egyáltalán nem tudom. És az említett angol producerhez megyek majd ki, illetve egy német rendezővel is találkozom, aki a jelölés miatt keresett meg, hogy itthon fog forgatni, és szeretne velem leülni. Filmezni szeretnék, ez egyértelmű.

 

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.