A dokumentumfilm fogalmához tapad egy fontos kitétel: jelesül, hogy amellett, hogy fajsúlyos témákkal foglalkozik, azoknak nehéz, sötét, karcos oldalait is világítsa meg, sőt, ha szigorúbban vesszük, elsősorban azzal foglalkozzon, problémákat járjon körül, esetleg azokra adott válaszokról beszéljen. Ha a dokuműfajon belül portréfilmről beszélünk, attól a feladat még ugyanez: ha a film alanya nem él, akkor a kegyelet törvényeinek betartásával ugyan, de menjen le a film a mélységekig. Nem a kötelező vizes lepedő mindenkire ráhúzásáról beszélek: vannak nagy emberek, nagy tehetségek, akik komoly eredményeket mutattak fel, előre vitték a világot, és nélkülük szegényebb hely lett volna a Föld, de a személyiség mélységei még a legkiválóbb embernél is rejtenek olyan tartalmakat, amelyekből tanulságok vonhatók le a jelenre nézve is. Ám a Pavarotti című dokumentumfilmtől ilyesmit ne várjunk, az ugyanis megmaradt az ájult rajongásnál.
Ahogy az lenni szokott, lineárisan haladunk előre az időben, így Luciano Pavarotti életébe is gyerekkorban kapcsolódunk be, az énekes apa melletti kórista évekkel indulunk Modenából, ahonnan sima és egyenes út vitt az operaházakig, majd a szólókoncertekig, onnan a Három Tenor szupersztár-státuszáig, a csillagokba és tovább. Közben házasságok, gyerekek, viszonyok, örömök és bánatok, dévaj jókedv és depresszió – de minderről olyan sótlanul, olyan kínos visszafogottsággal, olyan versenyistállós jólneveltséggel beszél mindenki, hogy Mindkét bagázs sikerrel járt: a Pavarottiba sem jogi, sem PR-szempontból nem lehet belekötni, olyan lekerekített, sima és makulátlan, mint egy tévéreklámban hibátlanra sminkelt, púderes, derengő fénnyel megvilágított babapopsi. A lényegi különbség, hogy egy babapopsihoz, főként, ha az a saját gyerekünké, lehet érzelmileg kapcsolódni, szemben ezzel a filmmel. Ez a kisiskolás jólneveltség legfeljebb a keményvonalas rajongókat nem zavarja, ők alighanem örülnek, hogy lám, 114 percnyi méltatás készült hősükről, az egyszerű érdeklődőt viszont kilométerekre távolítja Pavarottitól.
Pedig a megszólalók igazán illusztris társaság: itt van szinte mindenki, aki Pavarotti életének része volt, feleségektől gyerekeken át pályatársakig, menedzserekig, természetesen Bono sem marad ki – és mégis sikerült elérni, hogy Pavarotti lelkivilágának mélységeiről a legtöbbet beszélgetős tévéműsorok archív felvételeiből sejtünk meg legtöbbet. Mindenki más marad a felszínen, gondosan csomagolva mondandóját, senki nem mond negatívumot sem a főhősről, sem egymásról, pedig aki elhiszi, hogy egyik feleségtől a másikig, esetleg asszisztensi szerepből a szeretőiig minden dráma és konfliktus nélkül történik az átmenet, az nem találkozott még olaszokkal, vagy, ami azt illeti, bárhonnan jött hús-vér emberekkel. Még a köztudomásúlag igazi összeférhetetlen, közutálatnak örvendő egykori impresszárióról – a magyar Rudas Tiborról – is csak kedélyes nevetgéléssel beszélnek, miközben egyértelműen érezzük, hogy nem volt épp népszerű figura.
Pedig azt, hogy Luciano Pavarotti kicsoda, még azok is tudják, akik életükben nem jártak operában, sőt, nem is terveznek – hiszen Pavarotti életművének egyik fő eredménye éppen az, hogy sznob, exkluzív, eltartott kisujjú elitszórakozásból az operát visszaadta a köznek. Nevét gyakorlatilag az operaénekes szinonimájaként ismeri a művelt világ, opera ide vagy oda, státusza a legnagyobb popsztárokéval volt egyenértékű. Tehát a bemutatására tett kísérleteknek illő lenne mélyebbre menni annál a szintnél, amit egy gyors wikipédiázás után bárki könnyedén elérhet – ehhez azonban az kellene, hogy az alkotó óvatoskodás nélkül, bátran közelítse meg a témát. Ron Howard azonban nem tudott, vagy nem akart bátor lenni, így filmje megmaradt hurráoptimista, nosztalgikus PR filmnek, amely csak azt ismétli el újra és újra, amit már eddig is tudtunk, hogy Pavarotti micsoda csodálatos tehetségű, jó kedélyű énekes volt, arról azonban, hogy emberként ki volt ő, nem tudtunk meg érdemben semmit.
Pavarotti – angol-amerikai dokumentumfilm, 114 perc – 24.hu: 5/10
Kiemelt kép: Big Bang Media
