Mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy a kultúránkat félteni teljesen jogos dolog. A félelem természetes emberi reakció, ha úgy érezzük, hogy valami megváltozik körülöttünk, amit addig szerettünk, vagy megszoktunk. Legyen szó az élőhelyünkről, a kedvenc ételünkről vagy kocsmánkról. Erős érzelmi kapocs ez, tudják ezt a populista politikusok is, akik szemérmetlenül kihasználják a félelmeinket a rövidtávú politikai céljaik eléréséhez. Magyarország miniszterelnöke abból csinált karriert európai -és világszinten, hogy megvédi a keresztény kultúrát a bevándorlóktól.
Jelentősen különbözik, hogy mit jelent a keresztény kultúrkör Orbán Viktor narratívájában és mit a valóságban. A közös bennük az, hogy igazán egyiket sem fenyegeti komoly veszély. A Fidesz félelemmel működő rendszere mégis remekül működik, a választók nagy része kánonban retteg a bevándorlóktól, de nem azért, mert zsigerből gyűlölik az idegeneket. A magyar kormány temérdek csatornán keresztül sugározza a választók felé a nyugtalanító üzeneteket, miszerint
Attól, hogy ez nincs így, és valószínűleg párezer bevándorlótól sem lenne így, a félelem még valós az emberekben, hiszen nem akarják elveszíteni azt, amiért egész életükben dolgoztak. De a magyar példa persze nem azt jelenti, hogy nincs semmiféle veszély, ami a kultúrát fenyegetné. Az Egyesült Államokban évekkel ezelőtt például nagy botrány kerekedett egy a Time magazinban megjelent véleménycikk miatt, amiben a szerző felszólította a fehér meleg férfiakat, hogy ne lopják el az afroamerikai nők kultúráját.
Sierra Mannie azt írta, hogy környezetében egyre több fehér meleg férfi kezdte el azokat a szófordulatokat használni, amiket a fekete nők szoktak. Mannie ebben azt tartotta kifogásolhatónak, hogy a fehér férfiak úgy ragadnak ki nekik tetsző elemeket az afroamerikaiak kultúrájából, hogy soha nem kell átélniük azokat a dolgokat, amiket a fekete közösségnek. A Mississippi egyetem harmadéves hallgatója úgy érvelt, hogy míg a fehérek el tudják rejteni azt, hogy melegek, addig a feketék nem tudnak elbújni, ők éjjel-nappal feketék, annak minden előnyével és hátrányával együtt.
Hasonló, de kicsit kézzelfoghatóbb igazságtalanság éri azokat a helyieket San Franciscóban, akik lassan elveszítik az életterüket a Szilícium-völgyben dolgozó betelepülők miatt. A keleti parti városban komoly gondot okoznak a techcégek munkavállalói, akik a környéken úgy felnyomták az árakat, hogy sokan kénytelenek voltak külsőbb kerületekbe költözni. Merthogy nehéz úgy a megszokott életünket élni, ha körülöttünk minden elérhetetlenül drága lett. A dzsentrifikációból adódó társadalmi problémák addig hevültek a városban, hogy az emberek elkezdték megdobálni, sőt, megtámadni a városban közlekedő, Google-alkalmazottakat szállító buszokat. Bár ezekből az esetekből úgy tűnhet, hogy a kultúrák kérdésköre folyamatosan csak feszültséget szül az emberekben, pedig van rá példa, hogy ennek igazából nem kellene így lennie.
A svéd asszimilációs modell: currys banános pizza
Migráció témában a magyar kormány álláspontjának szöges ellentétét valló skandináv országok hosszú évtizedek óta kifejezetten befogadóak a bevándorlókkal. Svédországban nagyszámú kurd közösség él, de rengeteg a volt jugoszláv tagállamokból származó második generációs menekült is. Az ország remek példa arra, hogy mi történik akkor, ha nagy mennyiségű, merőben eltérő kultúrájú tömegek érkeznek egy társdalomba. Sok erre vonatkozó kutatás és statisztika létezik, de a svéd asszimilációs modell egyik legviccesebb lenyomata mégis az, hogy a távolról érkező emberek ételei hogyan épültek be a svéd gasztronómiába. Az elmúlt 50 évben felütötték a fejüket érdekes kreációk, amik nem valósulhattak volna meg betelepülő emberek és alapanyagok nélkül.
Az egyik ilyen a kurd és török közösség által meghonosított kebab, amit a svédek előszeretettel fogyasztanak pizzaként. De a svéd konyha megbolondulása már jóval korábban, 1944-ben elkezdődött. Ebben az évben kezdtek banánt árulni az országban, összesen 20 tonnát kaptak, ami elég volt ahhoz, hogy a feje tetejére álljon a helyi konyha. Az emberek imádták a trópusi gyümölcsöt, egyes források szerint akkoriban a dánokkal nagy volt a versenyfutás, de végül Svédország lett a legnagyobb banánfogyasztó nemzet Európában. Akárhogy is, a svédek mindenbe banánt kezdtek rakni, de nem csak desszertekbe vagy salátákba.
Bár a többség számára érthetetlennek, sőt, gyomorforgatónak tűnik, de a svédeknek ez az egyik kedvenc pizzájuk. A vékonytésztás alapot paradicsomos szósszal kenik meg, amire aztán sajtot szórnak, majd erre sonkát vagy bármilyen egyéb húst és banánt kockáznak, végül már csak a curry hiányzik és mehet is a sütőbe. Bár elsőre nagyon bizarrnak tűnik, de ha sikerül kicsit kikapcsolni az agyunkat, és csak az ízekre koncentrálunk, akkor a kombináció működik, mert a mindenre rátelepedő curry és a karamellizálódott banán elég jó páros.
Létezik egyébként ennek a pizzának egy Turbo néven futó verziója is, amit a Norvégiával határos Dalarna megyében készítenek. Ez a pizza a banánon felül tartalmaz még szalonnát, ananászt, füstölt sajtot, és béárni mártást is, aminek az alapja borsűrítmény. A Turbo nevet onnan kapta, hogy bár az ízek elvileg remekül passzolnak egymáshoz, a gyomrunk ezt az élményt nem kultiválja annyira, mint az ízlelőbimbóink.
Svédország másik kedvenc banános étele a Flying Jacob nevű egytálas, amiben mogyorót, banánt, csirkehúst, tejszínt, szalonnát és csiliszószt sütnek össze. A recept az 1970-es években jelent meg egy népszerű receptújságban és azóta is sok svéd háztartásban készítik. Az ételt Ove Jackobson találta ki, aki korábban egy légi szállítmányozási vállalatnál dolgozott, innen jött a Flying Jacob, vagyis Repülő Jacob név.
A svédek már több mint 70 éve élnek együtt a banánnal és látszólag erős hatást gyakorolt a konyhájukra, csakúgy, mint az évtizedekkel később érkező kebab. Akármilyen bizarr, de úgy néz ki, útmutató lehet a currys banános pizza, mivel az ország látszólag még mindig egyben van és még ma is Svédországnak hívják.
Kiemelt kép: iStock
