Az idei Könyvfesztivál díszvendége Norvégia, illetve annak talán leghíresebb kortárs szerzője Karl Ove Knausgård volt. A szerzővel két beszélgetést is tartottak a Millenárison, azt első a megnyitó része volt még csütörtökön a második pedig szombat délután. Az előbbin is megtelt a helyszín, de az semmi volt ahhoz képest, ami a szombati két és háromnegyed órás dedikálás és azutáni pódiumbeszélgetésen várta Knausgård-t (de erről majd kicsit bővebben a cikk végén). Nem is csoda, a hatrészes Harcom önéletrajzi sorozata nagyon népszerű, és különösen csodás.
Az első beszélgetés kicsit formálisabb, kevésbé „irodalmi” volt, a második már inkább. Az író nagyon szimpatikusnak tűnt, láthatóan szeretett volna mindkét beszélgetésben teljes választ adni, és jól megérteni a kérdés valóját. Többször visszakérdezett, de volt olyan is, mikor egy fél percig nem is válaszolt, hogy átgondolhassa a választ. A második beszélgetés végén, még vissza is kérte a szót, nagyon szépen megköszönte, hogy Budapesten lehetett, és örült, hogy ennyire érdekli a magyarokat az irodalom.
Az első beszélgetés első kérdése (sajnos) az volt, hogy kell kimondani Karl Ove Knausgård nevét. (Egyébként így: itt egy videó, ahogy saját maga elmondja, a nyelvészet rajongóinak pedig: [ˈkɑːɭ ˈuːvə ˈknæʉsˌgɔːɾ]), de aztán már egy érdekesebb kérdést tett fel, hogy mennyire volt nehéz megemésztenie az írónak a sikert, mekkora harc volt, ha már a mindennapi harcairól hat kötetet 3500 oldalt töltött ki, és abban sokat ír arról, hogy ő kifejezetten magányos típus. Amire a válasz az volt, hogy egész könnyen, hiszen azt reméli mindenki, aki ír, hogy műve érdekli majd az olvasókat. Azt viszont nem gondolta, hogy sikeres lesz, inkább azt, hogy unalmasnak tartják majd az emberek (azért vannak így páran), sőt még a barátait is untatja majd.
Ehhez képest megdöbbentő volt, mikor a beszélgetés egy későbbi részében beszélt a könyvben is szereplő Geir Gulliksenről, legjobb barátjáról és szerkesztőjéről. Azt eddig is lehetett tudni, hogy minden nap felolvasta neki telefonon keresztül, amit előző nap írt, de a nyersanyag, vagyis mindaz, amit írt, 5000 oldalt tett ki. Egyébként a kiadó nem nagyon nyúlt bele a leadott verziójába, csupán az eleve nagyon hosszú, több mint 1100 oldalas utolsó részből húzatott ki 200 oldalt. Illetve szerkeszteni se nagyon szerkesztették írását, csupán ezt az utolsó részt illetve még az elsőt.
Visszatérve a sikerre: mivel miközben még írta a sorozat részeit, az elsők már megjelentek, és a hatalmas siker és a sajtónyilvánosság arra kényszerítette, hogy a – magyarul éppen most megjelent – negyedik rész szereplőit álnév mögé rejtse, és a helyszínt is átnevezze. Nem is csoda, az Élet című részben arról ír, hogy 18 évesen Észak-Norvégia egy kis, 270 fős falvában tanár lett, és ott mik történtek vele. Többek között lefeküdt egy diákjával, ami miatt már eleve kényes a téma, ráadásul velük kapcsolatban is könyörtelenül őszinte volt. Egy kis falu lakóiról, ahol mindenki ismer mindenkit, pedig a kényes dolgokat megírni, nem túl szerencsés. Persze aztán újságírók kiderítették a helyszínt és a szereplőket is beazonosították, szóval ez a „titkosítási” törekvés elbukott.
Knausgård alapvetően más író, mint általában a többiek, hiszen ő saját életrajzával futott be. Tőle az újságírók (legalábbis akkor) nem az életéről kérdezték, hiszen
Úristen, ezek most mindent tudnak rólam, a családomról, ebbe nem gondoltam bele
– mondta, ahogy míg más íróktól azt kérdezik állandóan, hogy mi igaz abból, amit írtak, mi benne önéletrajzi vonatkozású, tőle pont fordítva, hogy mi benne a fikció.
De nem bánja, hogy megírta, ez akkor így volt jó, akkor jött ki belőle, pedig előtte már nagyon küzdött, hogy írjon. Nagy harc volt, három hónapra még el is vonult, egy világítótoronyban élt, hogy írni tudjon. Az első negyven évében ez nem sikerült, hanem csak akkor, amikor erre a legkevesebb ideje volt. Három kisgyerek apukája, a legnagyobb is még ovis, és életközepi krízisben volt, valószínűleg ez kellett hozzá, hogy hozzá tudjon fogni. Ugyanakkor újabb önéletrajzot nem akar írni, ma már tudja, hogy az mivel jár: akkor volt igaz, az akkori énjének a dokumentuma, de mára már minden megváltozott.
Mein Kampf
A cím, vagyis a Min Kamp először viccként merült fel Geirrel egy telefonálgatás közben, mivel valóban a mindennapi harcairól szól. Miközben Hitler műve végül egy nagy harcban öltött testet, emberek millióinak életét határozta meg végérvényesen, addig Knausgård harcai hétköznapiak, aprók, noha az ő életét ezek befolyásolják. Felmerültek előtte más címötletek is. Egy ideig a Kutya, mivel magát jó kutyának tartja, aztán az Argentína, ami kvázi a paradicsomot jelenti neki, ahol meleg van, szemben a hideg Norvégiával. Egyébként eddig még nem járt a dél-amerikai országban, akármennyire is a vágyai között szerepel, de nem is bánja, mert az lehet, hogy összetörné az addigi elgondolásának tökéletességét.
Szóba került a Nobel-díjas Knut Hamsun is, aki fontos írója Knausgård-nak, annak ellenére, hogy náci volt, és együttműködött a kollaboráns Quisling-kormánnyal. Hamsun nácik melletti kiállása kitűnik esszéiből, de ez nem von le semmit szépirodalmi műveinek, mint ami miatt díjazta a Svéd Akadémia, az Áldott anyaföld című regényének az értékéből Knausgård szerint.
Olyan nincs, hogy náci irodalom, a kettő nem fér meg egymás mellett. Ha náci egy mű, akkor onnantól az nem irodalom
– mondta, és már csak azért is így van ez szerinte, mert az irodalom komplex dolog, míg a politika az egyszerűség felé törekszik, ezért sem tudják totalitárius diktatúrák megtűrni az irodalmat.
Kiemelt kép: Marjai János/24.hu
