Budapest története folyamán számtalan kisebb-nagyobb települést olvasztott magába, mielőtt 1873-ban Buda, Óbuda és Pest egyesítésével megszületett a mai, folyamatosan táguló főváros. Ilyen volt a várfalak alatt, a mai Víziváros területén fekvő, gótikus templomának ma is látható romjai miatt bemutatott Szentpéter, illetve a mai Újlak helyén állt, a középkor derekán született Szentjakab is, ami a XV. század végére Óbudába olvadt, a török érkezése után pedig teljesen elnéptelenedett.
A közel másfél évszázados uralom után a területen bajor és württembergi telepesek új falut alapítottak: a mai Kolosy tér, mint főtér körül kiépült Neustiftet, ami magyar tükörfordításában, Újlak néven ma, több mint háromszáz évvel később is a városrész nevét adja.
A ma hétezer ember által lakott területen a németajkú családok közül sokan hosszú évtizedekre rendezkedtek be – talán ezzel a tervvel érkeztek a Sommerek is, akiknek a neve a környéken évtizedeken át mindenkinek ismerősen csengett.
Az adakozó kedvű Sommer János ugyanis itt, a Szépvölgyi úti körmeneti kápolnába torkolló Ürömi úton nyitotta meg a sütőházát, ami ma, 1884-es alapítása után százharmincöt évvel is az utcakép fontos, megmentést érdemlő darabja.
Az apró kápolna
A szentesi, és egykor a Vár alatt állt Öntőház utcai zsinagógát is megálmodó Knabe Ignác tervei szerint épült, 1854-ben felszentelt fatornyos épület csak nagyobb katolikus ünnepek idején tart nyitva – ide térnek be például a Bécsi úton álló Újlaki Sarlós Boldogasszony-plébániatemplomból induló körmenetek résztvevői.
A szakaszosan jókora autóforgalomnak örvendő Ürömi utca tökéletesen mutatja a III. kerület elmúlt száz évben folyt teljes átalakulását, hiszen megtalálhatók rajta a XIX. század apró földszintes házai, a két világháború közt született modernista óriások, a foghíjtelkeken a szocializmus során emelt társasházak, valamint a XXI. századi trendek lenyomatai, azt azonban nyilvánvalóan kevesen feltételezik, hogy az épületek közt egy igazi időkapszula is rejtőzik.
Pedig így van: a főváros 1873-as megszületése előtt röviddel, az akkori Ujvilág utcza 101. számú telkén épült, kopott nyerstégla burkolatát büszkén mutató házon ugyanis máig látható a kis híján ötven éven át ott dolgozó család két generációjának nyoma, így a különböző betűtípusokkal írt
feliratok nyomait is jól megkülönböztethetjük egymástól.
A századfordulóig Silberer Károlytól és Gattein Jakabtól bérelt, jó eséllyel az előbbi által építtetett földszintes házat a századforduló óta a Margit körút 62-ben lakó Sommer végül 1901-ben vásárolta meg, majd nyújtatta meg az udvari szárnyat.
Mindebből az utcáról nézve azonban semmit sem érzünk, sőt, az épület egyenesen valamiféle véletlenül ottfelejtett, lasasn eltűnő porszemnek tűnik a kilencvenes éveket idéző szomszédok közt:
A szerző felvétele
A ház nem volt elég nagy a családnak, az egész éjjel dolgozó pékinasoknak, illetve a boltnak – a férj, a feleség, illetve fiuk, József tehát továbbra is az akkor már épp nem működő budai polgári lövölde szomszédságában állt Margit körút 62-ben hajtotta álomra a fejét, öt évvel később pedig a szintén földszintes 53-ba költöztek.
Azóta mindkét épület eltűnt: a 62. helyén 1910-ben indult meg egy kezdetben főleg pékeknek, banki dolgozóknek és mesterembereknek otthont adó, sarokkupoláját számos társához hasonlóan Budapest ostrománál elvesztett négyemeletes ház építése, az 53-at pedig közel húsz év késéssel, szomszédjával együtt falta fel a másfél évtizeden át a modernizmus budai világítótornyaként létezett Paulheim-bérház, melyet korábban hosszú cikkben mutattunk be.
Sikkasztó siheder
A békés műhely életét 1927-ben egy három éve ott dolgozó pékinas borította fel: a tizenhét éves fiúról ugyanis kiderült, hogy a vásárlók által otthagyott pénzből kisebb-nagyobb tételeket vágott zsebre, öt hónap alatt mintegy ötszáz pengővel megkárosítva a főnökét.
Az inas a pénzt drága ruhákra, cipőkre és finom ingekre költötte, kihallgatásán pedig egyetlen nyomós okot tudott felhozni a védelmére:
Egyetlen szenvedélyem, hogy elegánsan öltözködjem.
– írja Az Est (1927. szeptember 22.).
A pékmester 1932 elején bekövetkezett haláláig kézben tartotta az Ürömi utcai műhelyet, ami végül feleségére és az azt már közel tíz éve vezető fiára, Józsefre szállt.
Az üzlet – jórészt a gazdasági világválság hatásai miatt – ekkor már nem működött: 1931-ben még Sommer János kérésére a királyi törvényszék engedélyezte a csődönkívüli kényszeregyezséget, az épület pedig kalapács alá került, hogy az érte kapott összegből a család kifizethesse az adósságait.
Az özvegynek és az apját pályáján követő fiúnak végül ugyanazon az őszön kellett végleg elhagynia a lefoglalt berendezését már májusban elvesztett épületet, valamint a szintén általuk kézben tartott hátsó telekszomszédot (Daru utca 15.), a ház pedig Madaras József és neje kezébe került, akik egészen a Rákosi-kor derekáig nem engedték el azt.
A kiköltöző Sommer fiú nem folytatta tovább a mesterségét, a következő években pedig számos, a család tulajdonában lévő, kevésbé értékes telektől szabadult meg. Saját és édesapja neve azonban továbbra is ott állt a ház oromzatán, sőt, a nyelvből mára már kikopott sütőház szó, valamint német megfelelője, a házról ma is kitűnően leolvasható Backhaus, illetve sütőház szó a foglalkozásukra is emlékeztetett:
Az épületbe előbb bérlő, majd 1939-ben egy újabb pék költözött: a háború alatt a Budapesti Sütők Ipartestületében is pozíciót betöltő Viola István, aki sütödéjét és tápszerüzemét nyitotta meg itt.
Tizenhárom szabad éve maradt az államosítások kezdetéig, az egykori Sommer-féle sütőház 1952. októberében ugyanis számos környékbeli társával együtt a II. kerületi Sütőipari Vállalathoz került. Ekkor falazhatták el a bolt egykori ajtaját is, ami ma ablakként próbál beolvadni a homlokzatba, a munkák nyomai azonban mégis kitűnően látszanak:
Az egykor.hu egy olvasója szerint az üzem még a következő évtizedben is a Hermann és a Viola család tagjainak irányítása alatt állt, noha ebben az esetben ők értelemszerűen már nem gazdák, hanem csak egyszerű dolgozók voltak.
Az épületben 1956 októberében sem állt meg az élet, a jeles napot pedig az utcai homlokzat egy téglafelirata is őrzi:
Itt álltunk sorba kenyérért 1956. október 25-én, a négy Horváth.
A sütöde végül egészen a kilencvenes évek hajnaláig állta a sarat a fejlődő világgal, a gombamód szaporodó pékségekkel és a szupermarketekkel azonban már nem tudta felvenni a versenyt.
A rendszerváltás után a már említett Hermann család leszármazottja, Hermann János vásárolta vissza az épületet, gondolva, hogy
jó kis ház ez, a falak is vastagok, negyvenöt centisek, és mindent beborít a könyv
– mesélte másfél évvel ezelőtt.
A környék óriási köveit, –így az egykor a környéken élt szőlőművesek présnyomóit, vagy épp malomköveket – gyűjtő egykori zongoratanár nem csak egyszerű oktató, hiszen értékmentőként és autodidakta művészként is bőven megállja a helyét:
Kisebbfajta csoda, hogy az épület értékes feliratával együtt élte túl az elmúlt több mint egy évszázadot, és reméljük, hogy egy, a feliratokat is érintő felújítás után a következőket is sikerrel veszi majd, hiszen a mindent elárasztó, fantáziátlan társasházak tömegei mellett szükségünk van a múlt emlékeire is.
