Nem mondom, hogy az teszi a jó filmet, ha minél több trágárság, meztelenség, szex és szerhasználat szerepel benne minden finomítás nélkül, de azért, ha a rocktörténet legbalhésabb bandáinak egyikéről készül film, akkor nem hátrány, ha az alkotó nem kényszerül családbarát finomkodásra. Nos, a Mötley Crüeról készült, The Dirt című filmnél ez a veszély nem állt fenn, és ezért a Netflixnek lehetünk hálásak. Köszönhetően a szolgáltató fizetős, ilyen formán prémium modelljének, ugyanúgy, ahogy annak idején az HBO-n, beleférnek az efféle bevállalósabb alkotások, amelyek az egy percnyi filmidőre eső meztelen női mellek és kokaincsíkok igen magas száma miatt mozikba az életbe nem kerülhetnének. Márpedig az azonos című Mötley Crüe életrajzi kötet adaptációja már első perceiben leteszi a névjegyét: amikor a második percben egy, hogy is fogalmazzak, kirobbanó erejű női orgazmus zárja a nyitójelenetet, már sejthetjük, hogy itt bizony nem elegáns délutáni teázás lesz a program, érzékeny lelkű nézők ezen a ponton nyomják meg az exit gombot, a többiek pedig készüljenek fel a fejesugrásra a mocsokba.
Nikki Sixx, a banda majdani basszusgitárosa nyitja a filmet felvezető narrációk sorát, és felvázolja sanyarú gyerekkorát a számtalan, apja által elhagyott, anyja által elhanyagolt amerikai white trash gyerek egyikeként, aki a metálkodásba menekül a felnőtt világ szemétségei elől, és hamarosan megszökve otthonról csórón és magányosan próbál túlélni, de egyik zenekara sem válik be. Tőle a majdani dobos, Tommy Lee veszi át a szót, és egy teljesen más háttérből és szemlélettel nevelkedett kölyök képét festi fel, aki anyu-apu pici fia, folyamatosan szerelmes, de azért legnagyobb szerelme mégis a rock and roll. A két srác összehaverkodik, és elhatározzák, hogy ezúttal komolyan nekiesnek a zenekarosdinak, ehhez már csak egy tökös gitáros és egy még tökösebb énekes kell. Előbbit egy újsághirdetésben találják: Mick Mars idősebb ugyan náluk, ráadásul egy betegség miatt lassan, de folyamatosan egyre inkább lerobban, ám épp olyan vadsággal tépi a gitárt, ahogy azt elképzelték. Mivel konkrét víziójuk van arról, hogy milyen zenét és színpadi show-t akarnak csinálni, nagyon karizmatikus énekest keresnek, meg is találják a csajok kedvence Vince Neil személyében. Innen nem túl meglepő történet, pici koncertek pici klubokban, aztán egyre inkább híre megy őrült bulijaiknak, ahol úgy törnek a gitárok, mint a fogpiszkáló, és a lakkcsizmás, kifestett arcú tagok tűzeső és lángnyelvek között nyomják a nem túl mélyen szántó, ám annál energikusabb metálkodást.
A The Dirt a világon semmi újítót nem hoz a rockerfilmek népes sorába, egyszerűen csak lazán és hangulatosan hozza az elvártat, nem hagyva ki a zenekar karrierjének nem éppen legfényesebb pontjait sem, és, ami a legfontosabb, nem akarja eltagadni a nyilvánvalót, miszerint ezek a fiúk tényleg orbitális nagy gyökerekként viselkedtek. Persze, csillaguk egyre magasabban szárnyalt, lemezszerződés, gigabulik, menedzser és groupie-k hada, ám közben buli címszó alatt a lealjasodás olyan szintjeit tapasztalták meg, és annyi kért okoztak maguk körül anyagi és emberi értelemben, egymást sem kímélve, hogy arra aligha büszke bármelyikük. A film pedig mindezt jó alaposan exponálja is: Ilyen értelemben a The Dirt nemhogy tizennyolcas karikás, de leginkább, mint a South Park esetében, megtekintése semmilyen korosztálynak nem ajánlott. Közben meg persze dehogynem, ez egy vagány, tökös, hangulatos film, épp olyan, amilyennek minden rockerfilmnek lennie kellene.
A látvány erőlködés nélkül rajzolja fel ezt a rockcirkuszi forgatagot, végig éreztetve, hogy a zenekar tagjai, akik a film alapjául szolgáló könyvet is tollba mondták, és akik producerei a filmnek, pontosan tudják, hogy felesleges és hamis lenne valami kamu jelentőséggel ruházni fel mindazt, ami történt. Ilyen formán a film mind látványban, mind hangulatban, mind a narrációkban folyamatosan enyhén karikírozza önmagát. Hát persze, óriási kapufa lenne filozófiai mélységnek kamuzni azt, ami négy lökött, felnőni képtelen különc beöltözős ökörködése glam-rock címszó alatt – meg egyébként is, nyilvánvaló, hogy nem lesz hiány agyatlan humorból, ha megnézzük a rendező nevét: Jeff Tremaine a Jackass író-rendezőjeként írta be nevét a szórakoztatóipar nagykönyvébe.
Az alakításokban ugyanakkor szerencsére fel-felcsillannak a mélységek, így megmaradunk a nosztalgikus gagyi innenső oldalán, sőt, néhol valóban van erő és emberség is a látottakban. A Nikki Sixxet alakító Douglas Boothnak és a Vince-t játszó Daniel Webbernek is vannak jó pillanatai, de a legszórakoztatóbb kétségkívül Iwan Rheon, a Trónok harca egykori Ramsey Boltonja a társai közül visszafogottabb személyiségével, karcos, szarkasztikus stílusával kilógó Mick Mars karakterében, ahogy időről időre finoman szénné alázza idióta társait, briliáns.
Végül pedig minderre az teszi fel a koronát, hogy a The Dirt nem akar makulátlanul koreografált koncert-cosplay lenni, ahogy Mötley Crüe-dalgyűjtemény sem. Régen rossz, ha egy zenekaros életrajzi film csak attól működik, ha minél több slágert koppintanak le minél pontosabban, így, bár a színészeknek valóban meg kellett tanulniuk a banda dalait eljátszani, még sincs az az érzésünk, hogy csak hőseink gyorsan színészkedtek egy kicsit ürügyként két szám között. A The Dirt – bár a megfilmesítés egy korai szakaszában maga David Fincher is érdeklődött a rendezés iránt – nem tör Oscar-babérokra – azt ugyan várhatná ekkora kokó- és cicicunamival –, nem akar többet mutatni, mint ami ebben a történetben benn van, és nem akarja többnek hazudni önmagánál sem a zenekart mint olyat, sem a tagok emberi minőségeit. És hát nem valami ilyesmiről szól az egész rock and roll?
The Dirt, 2019, 107 perc, Netflix – 24.hu: 8/10
Kiemelt kép: Netflix
