Bár igazán aligha lepett meg bárkit, néhány hete mégis komoly felháborodást váltott ki, amikor a közmédia egyik csatornáján hosszú stúdióbeszélgetést tartottak a melegségről leszoktató átnevelő módszerekről, mintha a homoszexualitás gyógyítható – és mint ilyen, rendellenesség – lenne. Ami nyilvánvaló tudományos képtelenség, de hát, tudjuk, hogy ezek a kérdések bizonyos ember(tömeg)eknél soha nem racionális, hanem mindig hit-alapon fognak eldőlni. A vallásos közösségekben máig tisztázatlan a kérdés, a bigottak bűnnek tartják a homoszexualitást, számos LMBTQ ember elhagyja a hitét, vagy valamiféle megértésre, megoldásra törekszik, ami által mégis hívő maradhat, a modern hívők pedig ugyanígy próbálják saját értékrendjük mentén elhelyezni az ítéletüket, többnyire arra jutva, hogy lehetetlen, hogy a szeretetről szóló krisztusi elvekkel ne férjen össze a másság. A pápa maga is óvatosan nyilatkozik a témában, érthető módon: tojáshéjakon lépdel ezen a fronton, hiszen sem a magáról felépített haladó pápa képét nem akarja veszélyeztetni, sem az egyház konzervatívabb tagjaival nem akar valódi konfrontációt.
Az átnevelő-intézményekről és -terápiákról valamivel egyértelműbb az ítélet: ezeket a törekvéseket a legbigottabb homofób hívőket leszámítva embertelennek, sőt, életveszélyesnek, kínzásnak tartja a többség, az ilyen intézményekből kevés maradt, és azok is fű alatt léteznek. Legutóbb pedig egy korábban átnevelő központot vezető férfi állt a nyilvánosság elé azzal, hogy ő maga is meleg, és boldog kapcsolatban él. Visszanyalt a fagyi, mondhatnánk, ha nem lenne ott a történet hátterében ki tudja, hány ember, akinek maradandó pszichés sérüléseket okozott konkrétan ez az ember, konkrétan ez a központ. Tegyük mindezek mellé azokat az adatokat, amelyek a homoszexuális és transz emberek öngyilkossági adatairól szól. Az ezen háttértudással bíró korba úgy érkezett az M5 ominózus beszélgetése, mintha úgy ötven évvel ezelőtt járnánk. A beszélgetés aztán furcsa aktualitást adott egy regénynek, mely nemzetközi siker után épp az M5-ös műsor utáni hetekben jelent meg magyarul, és amiből az egyébként sosem politizáló könyvkiadó finom célzásként, gondolatébresztésként küldött egy példányt a beszélgetés résztvevőinek, mindhiába. Ez a regény Emily M. Danforth Cameron Post rossz nevelése c. műve, melyből már Sundance-nagydíjas filmfeldolgozás is készült, de nem csak ezért fontos.
A történet egy poros Montana állambeli kisvárosban indul a ’90-es évek legelején, amikor főhősünk, Cameron még csak tizenegy-két éves lány, és a tudatosságtól fényévekre lévő, épp csak ébredező szexualitása legjobb barátnőjével teszi első szárnypróbálgatásait. Ám az ártatlan csókok izgalma sokkba fordul: Cameron szülei szörnyethalnak egy autóbalesetben, ő pedig a gyász döbbenetében kapcsolatot lát ott, ahol nincsen, és szörnyű bűntudata lesz, elzárkózik legjobb barátnőjétől, és mindenki mástól is, csak a filmek világában érzi biztonságban magát. Aztán az élet valahogy mégis megy tovább, Cameront nagymamája, és elkötelezetten vallásos nagynénje, Ruth neveli tovább, folytatja sportkarrierjét, iskolába jár, kamaszcsínyekben vesz részt, továbbra is milliónyi filmet néz, közben pedig egyre biztosabban tudja magáról, hogy őt a lányok érdeklik. Így aztán az sem várat sokáig magára, hogy reménytelenül beleszeressen egy osztálytársába, aki a kisváros szépe, a legnépszerűbb lány az osztályban, és akivel jó barátok lesznek. Aztán jön az árulás és az újabb sokk: nagynénje tudomást szerez Cameron leszbikusságáról, és úgy dönt, egy keresztény átnevelő intézménybe, az Isteni Ígéretbe küldi a lányt. A bentlakásos intézmény pedig megkezdi Cameron letérítését „bűnös vágyainak” útjáról.
Danforth erős hangulatfestéssel, és nagyon átélhetően ír, Cameron szavain keresztül átszüremlik a tipikus kisvárosi Amerika idillje lóvásárostól szalagavatóig ugyanúgy, mint a kispolgárisága, mindezt a ’80-as-’90-es évek filmjeinek hangulatai színezik. Emiatt van némi korhoz kötöttség a szövegben, mégsem tudjuk azt mondani, hogy a történet, amit elmesél, ne eshetne meg ma is ugyanúgy: hiába vagyunk harminc évvel és nem kevés társadalmi neveléssel előrébb, azért a kisvárosi, falusi közegben a másság ma is kiveri még a biztosítékot. Az átnevelő intézmény lélekölő mechanizmusairól szóló részek borzongatóan rajzolják meg az önutálatra és folyamatos bűntudatra nevelés fojtogató miliőjét, mely nem is feltétlenül a főhősnek, hanem azoknak árt a legtöbbet, akik valóban hisznek Jézusban és a gyógyulás lehetőségében. Miközben nem lehet eléggé hangsúlyozni azt sem, mennyire érzékletesek a nem feltétlenül a homoszexualitásról, vagy a „gyógyításról” szóló fejezetek, a gyászról például egész ritkán látni ennyire tapintható sajátélményes írást. Az enyhe fatalizmus, és a természeti környezet szinte akarattal és jelentéssel bíró szerepeltetése további színeket ad az eleve gazdag palettához, a regény igazi erőssége azonban a lélekábrázolás. Cameron Post olyan eleven, hús-vér figuraként jelenik meg a könyv lapjain, hogy meg se lepődnénk, ha ez a lány szembejönne a valóságban is. Chloë Grace Moretznek, aki a filmadaptációban alakította Cameront, jócskán volt mihez nyúlni a karakter megformálásakor.
Bár a regényt kétségkívül az átnevelősdivel lehet a legjobban eladni, és valóban szól az intézményről is, ám – a filmadaptációval szemben – nem ezen van a fő hangsúly. A szerző, Emily M. Danforth nem az efféle intézmények hatásmechanizmusát dokumentálja vagy minősíti, a Cameron Post rossz nevelése sokkal inkább szól a kis- és nagylányszív furcsaságairól, a felnőtté válásról, a gyászról, a szexualitás első, fülledten izgalmas próbálkozásairól, a tinédzserkor brutális érzelmi és hormonális hullámvasútjáról, és arról, hogy mekkora ereje van, és mekkora nincsen a hitnek, legyen bármilyen erős.
A Cameron Post rossz nevelése az Athenaeum Kiadó gondozásában jelent meg.
Kiemelt kép: iStock
