A lassan múzeumnegyeddé alakuló Városliget számtalan érdekes, de mára már jórészt elfeledett, illetve ma is álló építményt és történetet rejt – ilyeneknek járunk utána a rendszeresen jelentkező, térképes nézetben is elérhető Ismeretlen Budapest sorozatunkban, melynek mai epizódjában, a ma is létező évszázados hidak és az Ezredévi Kiállítás néhány év után eltűnt pavilonjai – így a külön írásban kiemelt, bálnával fejbekólintott akvárium, vagy épp az úgynevezett Néger-falu – után most újra az építési területté változott parkba látogatunk.
A XIX. században mocsárból lassan szigetekkel, csatornával és festői sétányokkal rendelkező, a több magyar kastély kertjét is rendező Nebbien Henrik (Christian Heinrich Nebbien) kézjegyét őrző, óriási parkká változott Városliget évitzedeken át a kikocsizó hölgyek és urak találkozóhelye, a terület három gyógyfürdőjéből kilépők pihenőhelye, illetve a filléres mutatványosok és bábszínházak otthona volt.
Ezt a képet formálta át teljesen az 1896-ban rendezett Ezredévi Kiállítás, hiszen megszületett az Ős-Budavára, valamint ideiglenes, az ország történelmét, gyárait és fejlettségét bemutató pavilonok százai árasztották el az addig leginkább egy óriási búcsúra hasonlító környéket. Az ideiglenes épületek lebontása után, 1908-ban megnyílt a mai Vidámpark elődjének számító Angol Park, ezzel párhuzamosan pedig megkezdődött az egyszerű mutatványosok és szórakoztatók Népligetbe költözése.
A városligeti vállalkozók közül persze nem mindenki adta fel a hosszú évek óta birtokolt üzletét, bevételeik csökkenése miatt azonban évről évre egyre nehezebben tudtak túlélni. Jókora csapást mért rájuk a Széchenyi Fürdő építése (1909-1913), illetve annak ifj. Francsek Imre általi bővítése (1926-1927), hiszen a terük egyre zsugorodott, 1926-ban pedig már csak egyetlen sornyi bódé maradt az eredeti helyén. A többieket ekkor az Állatkerti körút mellé, a néhány évvel ezelőttig a Vidám Parknak otthont adó terület egy részére telepítették, ahol egészen 1950 tavaszáig, a Vidám Park a Belügyminisztérium jóváhagyásával történő megszületéséig zavartalanul működhettek.
Az utolsó helyszínen összegyűlt vállalkozók közül messze kiemelkedett a hivatását elhagyva a szórakoztatás útjára lépett Gerencsér Ferenc, aki néhány sikertelen vállalkozás után 1927-ben itt, a Néparéna és a Paprika Jancsi-bódé mellett nyitotta meg a két évvel korábban Ungarischer Liliputauer Gruppe néven alapított társulatának játszóhelyét, melynek tagjai nem csak egyszerű munkaként, de a túlélésüket jelentő egyetlen megoldásként tekintettek a színházra.
A korabeli sajtóvisszhangok szerint az alapító már-már saját családtagjaiként tekintett a csoportra, így a színház épülete mellett két nagy hálószobát rejtő otthont is épített számukra, sőt, a próbákon és előadásokon kívül is rengeteg időt töltött velük. A művészek mindemellett teljes ellátást kaptak, így a fizetésüket akár teljes egészében is félretehették
A színészek mindegyikét Gerencsér tanította a szakmára, sőt, darabjaikat is ő rendezte. A csoport hamarosan óriási népszerűségre tett szert, így az őszi és téli hónapokat a sokszor Városligettől távol, külföldi vendégszereplésekkel töltötték – a Városliget Lexikon szűkszavú szócikke szerint az „operetteket, bohózatokat és könnyű nyári darabokat” játszó színészek – köztük az 1930-tól színdarabokat is író Tolnai Magda (Molnár Mária), illetve a tizenhét évesen mindössze nyolc és fél kilót nyomó Gáspár Irénke nem csak német nyelvterületre, így Hannoverbe és Essenbe, de a francia fővárosba, Hollandiába, Belgiumba, Londonba, az Egyesült Államokba, Rómába (az irodáját egy ideig az épületben berendező humorista, Szilágyi György visszaemlékezése szerint itt fekete ingben énekelték el az olasz fasiszta párt himnuszának számító Giovinezzát), valamint Szalonikibe is eljutottak – ide egyenesen
olyan nagy bőröndökkel, hogy némelyikben egy kisebbfajta liliputi társulat is kényelmesen elférne. […] Görögül nem beszélnek, de az egyikük itt is nagy készséget árult el. A vonat ablakából, ahol stílszerűen egy nagy görögdinnyét majszolt, kiejtette a dinnyét a kezéből. Ekkor állapítottuk meg, hogy igen jó görög kiejtése van.
– írta róluk a Kis Ujság (a teljes cikk itt), Péterffy Valival kapcsolatosan még azt is hozzátéve, hogy
“Az 1 méter 18 centis művésznőből, ha Kréta szigetére is ellátogat a társulat, rövidesen egy miniatűr Kréta Garbo is lehet Görögországban.”
Az út nem Péterffy, hanem az akrobata és hősszerelmes szerepeket váltogató Dobó Pál számára volt a legmaradandóbb élmény: egy gazdag szaloniki gyáros lánya ugyanis fülig szerelmes lett belé, sőt, a nő úgy tervezte, hogy a tervezett athéni előadásokra is követi a liliputiakat.
A politikai helyzet változása – a fasiszta szimpatizáns Joánisz Metaxász tábornok hatalomra kerülése – miatt a színészek végül nem jutottak el a fővárosba, ez azonban nem állhatott a szerelmesek közé: némi szülői ellenkezés után, a köztük lévő nyelvkülönbség ellenére (egyikük sem beszélt jól németül, de ez volt az egyetlen közös nyelvük) az utolsó napon megtörtént az eljegyzés, a pár pedig megfogadta egymásnak, hogy a Liliputi Színház következő évi görög útjáig minden nap írni fognak egymásnak. Az Ujságban megjelent, hosszúra nyúlt tudósítás szerint a magyar fiú őszre már a házasságot tervezte. Kérdés persze, hogy sikerült-e a terve, a következő években megjelent lapok erről ugyanis nem árultak el többet…
A részben a Vurstliban forgatott, egy elszegényedett magyar arisztokratát bemutató film rendezője a liliputi társulat néhány tagját is megörökítette: a Színházi Élet (teljes cikk itt) szerint
a törpeszínház dalos bohóca a Pengő-nótán kívül mindenáron a Tarka lepkémet is el akarja énekelni a felvevőgép előtt, a nagy törpék pedig le vannak sujtva, mert Hans Schwarz rendező csak a három legkisebbről készít felvételt. Az egyik huszárruhás törpe hölgy oda is szólt a primadonának: “látod, ez a nagyság átka.
Más kérdés persze, hogy a felvett jelenetek végül bekerültek-e a végleges filmbe, vagy kivágták őket, de a második világháború pusztításait túlélve ma is meglapulnak-e egy raktár mélyén…
Nem mindenhol fogadták őket tárt karokkal – 1937 elején Gerencsér úgy döntött, hogy egy rövid erdélyi úttal indítja a szezont. Már meg is állapodott a brassói, kolozsvári és nagyváradi varietékkel, vagyis színházakkal, hogy ott néhány napig játszhassanak. Egy márciusi reggelen azonban egyidőben érkezett sürgöny a három városból, közölve, hogy a szerződés semmis, mert
A folyamatosan változó méretű társulat életében csak két dolog volt állandó: a visszajáró, a felső tízezer fogatokkal érkező tagjaitól a hírességeken át a szegény gyári munkásokig minden népréteget magában foglaló közönség és a siker, hiszen a kor csillagjaihoz hasonlóan sokszor őket is ostromolták az autogramokra vágyók, az öltözőik pedig csokoládéval, cukorkával, virággal és néha egy-egy szerelmes levéllel voltak tele, sőt,
Egy 1932-es előadáson még az ország legnagyobb primadonnájának készülő Dayka Margit is felbukkant a nézőtéren, akire a társulatot vezető Gerencsér természetesen azonnal lecsapott, felkérve őt arra, hogy vendégként szerepeljen az előadásban. A színésznő nem ellenkezett, egy néhány perces eligazítást követően pedig már a színpadon állt, és a többieknek asszisztálva végigjátszotta a darabot.
A környéken hamar híre ment a díva megjelenésének (teljes cikk), a nézőtérre pedig rövidesen nem csak pótszékeket, de pótpadokat is hozni kellett, hogy a tömeg minél nagyobb része férhessen el az apró épületben.
A magyar lapok a külföldi vendégszereplések minden furcsa mozzanatáról is beszámoltak. Így tett Az Est is, ami
című tudósításában (teljes hosszában itt) komoly nemzetközi bonyodalomról számolt be:
Hát az úgy volt, teccik tudni, hogy a német törpék közül az, amelyik mindig nőket játszott, nagyon kerülgetett, – meséli Burian Teréz. – Meg mondott ránk mindent, de énnekem dumálhatott, mert nem értettem. Hát aztán – egy nappal az utazás előtt – azt mondta: “Pfuj, Ungarn!” Nohát, ezt megértettem. Elfogott a méreg. Mit mondtál? És odaugrottam: pofon ütöttem. Rám akart rohanni, én reszkettem, de odaálltam. Üssön meg, ha akar. Pedig nem birtam volna vele. De nem mert ütni. És akkor közénk állt Mr. Mills, az Olympia igazgatója. Hát elódalgott. Így volt kérem. Még, hogy aszongya: Pfuj!.
Sokkal kellemetlenebb perceket élt át két évvel később a színház egyik legnagyobb vonzerejét jelentő Gáspár Juci, akit egy két méteres, magát dúsgazdag, fülig szerelmes óriásnak kiadó, a valóságban azonban kétszer is elítélt lánykereskedő próbált megszerezni magának, hogy aztán eladhassa egy balkáni cirkusznak (bővebben itt).
A két világháború közti kor revizionista hangulata még erre az apró, nem csak egész napos munkát, de szerelmet, eljegyzést, házasságot és fenyegetést is látott városligeti színpadra is belopózott, hiszen az előadások végét mindig ugyanúgy zárták le, függetlenül az éppen játszott darabtól. A sokszor teljesen irreleváns “- Szeretsz, Juliska? – Nem szeretlek, Jancsika. – Hát sosem lesz boldog a magyar? Bontsuk ki lobogónkat!” párbeszéd után kibontották a magyar zászlót, majd elénekelték a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország! refrénű dalt, Vincze Zsigmond és Kulinyi Ernő Hamburgi menyasszony című operettjének a kor jelképévé vált részletét, ami a harmincas évek ünnepelt sztárja, a Szomorú vasárnapot is elsőként lemezre éneklő Kalmár Pál (1900-1988) előadásában hallgatható meg.
Nem csak a határokon belül, de azokon kívül sem fogták vissz magukat: a Friss Újság szerint minden külföldi fellépésük után első dolguk volt kihangsúlyozni, hogy
Trianonban igazságtalanság történt, hogy Magyarországnak vissza kell adni területi épségét, mert csak így lehet boldog a magyar! A törpenövésűek nem küzdhettek karddal a világháborúban, de minden csepp vérükkel magyarok!
Londonban a magyar revízió fő támogatóját, a sajtómágnás Lord Rothermere-t is fel akarták keresni, hogy az egyik oldalán Nagy-Magyarország térképével és az „Így volt – Így lesz!” jelmondattal, a másikon pedig a „Magyarország nagy barátjának, lord Rothermerenek, hódolattal – a legkisebb magyar artisták” felirattal hímzett selyempárnát adjanak át neki (teljes cikk itt).
“Az európai törpeszínészek negyven százaléka magyar”
– terjedt el a meglepő, de teljességgel igaznak tűnő kijelentés a harmincas évek Európájában. Ennek tudatában nem is egészen meglepő, hogy a magyar kisnövésűek – élükön természetesen a színház tagjaival – Budapesten akarták megtartani a világkongresszusukat (teljes cikkek itt és itt), melyre mind az öt világrészből várták a saját otthonukban színpadon szereplő társaikat.
A szervezők ötezer emberre számítottak, a közös szórakozás mellett pedig fontos témákról kívántak beszélni: méltó helyre vágytak a társadalomban, sőt, szorgalmazni kívánták, hogy a moziban, színházban és a tömegközlekedésben csak gyerekjegyet kelljen váltaniuk, azzal az apropóval, hogy
Álmodoztak arról is, hogy az esemény kezdetére a Margitszigeten megépítik a Parlament kicsinyített mását, a pénz- és időhiány azonban nem csak ezt a tervet, de az egész találkozót is elsöpörte.
A sikereket 1935 nyarán egy haláleset árnyékolta be: a csoport alig tizenkilenc éves tagja, Halász Pál a június végi hőségben a jelenetei közt a szomszéd fagylaltos standon kapható gombócokkal próbálta elviselhetőbbé tenni a kánikulát, de a felhevült állapotban elfogyasztott öt fagylalttól tüdőgyulladást kapott, ami másnap végzett vele:
A Vurstli alapításának századik évfordulójára rendezett, tömegeket vonzó 1938. júliusi ünnepségek után az intézmény lassú haldoklásba kezdett, ezt a helyzetet pedig a második világháború alatti évek értelemszerűen csak tovább rontották.
A helyzet 1945-ben vált tarthatlanná: a társulat Budapest ostroma alatt elhagyta a Ligetet, hátrahagyott ruhatáruk pedig kevés kivételtől eltekintve megsemmisült.
A felszabadulás után mindemellett még kevésbé volt szükség és idő az efféle szórakoztatásra: a Világosság riporterének a színház szomszédságában dolgozó fényképésznő 1948-ban fogalmazta meg (teljes cikk)a legfőbb okokat:
Amióta vurstli a vurstli, ilyen rosszul nem ment még az üzlet.Hogy miért? Hát kérem, nem kell ez már a népnek, sárkányvasút, óriáskerék, panoptikum… Szinte egyik napról a másikra tűnt el a közönségünk. Színházba járnak, moziba, esti tanfolyamra, kirándulni, vagy a jó ég tudja, hová. Ide nem jönnek, annyi szent…
Sőt, a cikkben maga Gerencsér is megszólalt:
Uram, nem kell ez már senkinek. Annyit sem hozok be, amennyi a tizenhéttagú társulat költségeit fedezné. Lakás, napi ötszöri étkezés, igen, a liliputiak is szeretnek enni, sokat esznek…
A színház a nehézségek ellenére is az utolsó percekig, 1950 tavaszáig fennmaradt, az államosítás elől azonban nem menekülhetett. A Gerencsér után Balázs Béla, illetve Bajor Nagy Ernő által vezetett társulat csodával határos módon ugyanakkor nem széledt el azonnal: a százfős nézőtérrel rendelkező épület a Kisvarieté nevet kapta, a színészek közül tízen – artisták, illetve a színházigazgatók álmaként és rémálmaként egyaránt emlegetett Mezey Mária részvételével – Liliputi Revüket tartottak, melynek keretén belül hetente új műsorral jelentkeztek.
A Fővárosi Tanács fontos szerepet szánt nekik, hiszen a liliputi színházat a népművelési osztály vezetői a kultúrforradalom első lépcsőjének tartották, számos látogató ugyanis itt találkozott először a színházzal, a művészettel, valamint azok politikai mondanivalójával – mesélte a hetvenes évek végén a háború után egy ideig dramaturgként ott dolgozó Halász Péter (teljes cikk).
A társulat azonban már nem állt fenn sokáig: a bezárás felé vezető első lépést a Fővárosi Népszórakoztató Intézmények (FŐNI) rövidesen ugyanis elrendelte:
A végső bezárás sem váratott sokáig magára: 1950 elején végül a társulatot felszámolták,
mert emberi torzszüleményeken való szórakozás erkölcstelen és lélekromboló.
Emlékük azonban a szocializmus alatt sem tűnt el nyomtalanul – a színészek közül sokan kőszínházakban, vagy a tévéképernyőn szórakoztatva folytatták, mások azonban a termelőszövetkezetekben, vagy gyárakban próbáltak meg munkát találni.
Így tett például a színészetet rövid idő után feladó, majd a Majakovszkij utcai papírüzemben évtizedeken át celofánt és zacskót ragasztó, majd Reszeli Karola, vagy egy színház két sztepptáncosának magasságát örökölve 1942-1948 közt késdobálóként dolgozó fiú is, akinek a többieknél két évvel korábban ért véget a liliputi karrier, hiszen a Fővárosi Tanács szerint a késdobálás nem szocialista művészet.
A fiatal fiú néhány munka nélkül töltött hónap után egy vidéki TSz-be került, ahol a nagy versenyek idején jó eséllyel a világ legfurább munkáját kapta meg. A Magyar Nemzet legendás újságírójának, H. Barta Lajosnak maga mesélt erről (a teljes cikk itt):
Egyszer egy kiskocsmában találkoztam egy emberrel, magával vitt Pest megyébe. Egy szövetkezetnek volt az elnöke. Mondta, kevés az embere. Kellettem neki. Elmentem vele. Krumplit szedtem. Ahhoz elég volt a magasságom. A krumpliig leértem. Egyszer minden megváltozott. Már nem kellett dolgoznom. Akkor 1951 volt. Nagy versenyek kezdődtek a szövetkezetekben. Mindenki akarta mutogatni, hogy az ő szövetkezete a legjobb. Akkor nekem már nem kellett krumplit szednem. Akkor az egyik naptól kezdve nekem az volt a dolgom mindig, hogy ha jöttek fényképészek a megyei újságoktól, akkor nekem be kellett állnom mindig a búzába, rozsba, a kukoricásba, mikor mi volt, ha kicsi volt a termés, akkor is a fejemig ért – beállított akkor oda, akkor azok a fényképészek lefényképeztek és úgy jelent meg a kép az újságban, hogy gyönyörű embermagasságú a termés. Így kellett állni, egy kalászt a kézbe venni, morzsolni… és mosolyogni. […] Nagyon örült nekem az elnök, hogy én ott vagyok neki. De aztán hét év után leváltották. El is ment a faluból. Én meg ott maradtam munka nélkül. Már nem kellett beállni a termés közé.
Az egy ideig a Magyarországi Mutatványosok Egyesületét is vezető Gerencsér Ferenc és a társulat csillaga, Tolnai Magda nem élték túl sokkal a Liliputi Színházat – az egykori impresszárió tragikus hirtelenséggel elhunyt, Tolnait pedig szerelme féltékenységből meggyilkolta.
A sokáig a csapat egyik oszlopát jelentő Komáromi Istvánt és az egy évvel a szétesés után feleségül vett kollégáját, Fehér Piroskát a Szabad Föld újságírója, Kemény György 1988-ban egy kőbányai paneltömb ötödik emeletén találta meg, és kérdezte (teljes cikk itt) többek közt egykori igazgatójukról:
A Gerencsér-korszak után másfél évtizeden át a Kolibri trióval az országot járó pár megerősítette a két világháború közti sajtóban leírtakat – a társulat szerintük „hosszú évekig szeretetben, békében családi közösségben élt együtt”, a közel kétméteres Gerencsérről azonban amellett, hogy „apaként szerette társulata tagjait”, megjegyezték, hogy „olykor mostohán bánt a gyermekeivel”, hiszen hétköznap tíz-tizenkét előadást kellett végigcsinálniuk, „vasárnap pedig reggel tíztől éjfélig nonstop ment a műsor.”
Ez sokkal finomabb vélemény, mint amit közel harminc évvel korábban egy másik egykori liliputissal, Galicz Lajossal együtt meséltek a Magyar Ifjúság riporterének – kérdés persze, hogy az elhangzottakat az a megszólalók, vagy az újságíró mennyire színezték ki, hogy megfeleljen a két világháború közti korszak rossz színben való bemutatását fontosnak tartó rendszer elvárásainak:
S hogyan éltek ezek a kiszolgáltatott emberek? Mint a kaszárnyában? […] Még annál is rosszabb volt. Hiszen a kaszárnyában nem kellett kezetcsókolni az őrmesternek. Gerencsér úr megkövetelte, hogy neki kezetcsókoljon minden alkalmazottja! A XX. század közepén büntetlenül rabszolgaságot tartott fenn egy lelkiismeretlen emberhajcsár! A rendőrség és az előljáróság szótlanul tűrte ezt a tűrhetetlen állapotot. […] A liliputi művészek senkivel nem beszélgettek, leveleiket felbontották. Ha mégis szót váltottak kívülállóval, Gerencsér úrnak azonnal be kellett számolniok a beszélgetés tartalmáról. A házirend 9. pontja szigorúan meghatározta: “A bentlakó tag, hétfő délelőtt kivételével, csak engedéllyel hagyhatja el az üzemet.” Rács nélküli börtön! Alvás, próba, előadás. Így peregtek a napok… Ebédidő nem volt, állva ebédeltek. Amíg az egyik evett, a másik a színpadon szerepelt. Az őket ábrázoló képeslapok árusítása után soha nem kaptak egy fillért sem. Ez a pénz is Gerencsér úr zsebébe vándorolt… S ők hallgattak és megalázkodtak. Egymással is alig mertek beszélni, mert kihallgatták őket. Engedélyt kellett kérni, ha cigarettát akartak vásárolni, vagy ha megkívántak egy pohár szódát a nagy forróságban. Minden lépésüket figyelték. Nem egyszer kiáltotta feléjük Gerencsér úr: “Ne merjetek nekem hazudni, mert aki hazudik, az lop is!” S ők sohasem hazudtak. Gerencsér Ferenc akkor három bérházat vásárolt az ő verejtékükből… Aranybánya volt a Liliputi Falu. […] Megfélemlítettek bennünket. Ugy bántak velünk, mint valami lélektelen szerszámmal!
A feloszlatás okát természetesen elhallgató írásból a felszabadulás dícsérete sem maradt ki, hiszen a szöveg szerint annak ellenére, hogy továbbra is Gerencsér volt a főnök, a társulatra egyre szebb napok vártak, sőt, 1947-től három évig az országot járták, majd az államosítás után pedig visszaköltözhettek az ismerős falak közé, ahol
a jelent segítő tréfákat, az úttörőmozgalmat népszerűsítő jeleneteket és antiimperialista szatírákat adtak elő.
A rendszerváltás után
A pályája elején a FŐNI-nél dolgozó Klapka György – akinek évtizedeken át a Vámház körút 9-ben működő zálogháza, illetve annak reklámja a rendszerváltás utáni Magyarországon hamar fogalommá vált –a kilencvenes évek derekán a Thália Színház színpadán próbálta újjáéleszteni a Liliputi falut – itt mutatkozott be ugyanis a Gulliver Liliputban című, Novák János által rendezett, huszonhat előadást megért zenés játék, melynek tizenegy színészét a Klapka Sztárszínház társulatának kisnövésű tagjai adták.
A Népszabadság évtizedeken át meghatározó színikritikusa, Molnár Gál Péter pozitív jelzők egész arzenáljával dícsérte a színészeket, a párbeszédeket azonban laposnak, és rossz viccekkel telinek találta. Nem ez a kritika okozta azonban az előadás végét, hanem maga a színház, hiszen – jó eséllyel a projekten már hatvanmilliót vesztett Klapka kérésére – hirtelen megemelték a jegyárakat. A közönség lassan fogyni kezdett, végül pedig számos meghirdetett előadás is elmaradt.
A darab születéséről a francia TF1 csatorna készített félórás filmet:
A sikertelenség ellenére a Liliputi Színház újjászületése világszerte óriási sajtóvisszhanggal járt – még a New York Times is egy írást szentelt a témának, sőt, 1997-ben a Channel4 egy stábja forgatott dokumentumfilmet a társulattal, akik – részben a csatorna szponzorációjának köszönhetően – 1997. június 29-én színpadra állította az Übü király című Alfred Jarry-darabot. A felvétel megszületett, de sem a szigetországban, sem Magyarországon nem mutatták be, az amatőr színészek pedig szétszéledtek.
Klapka a színdarab premierjével egyidőben a Fővárosi Állat- és Növénykertet már 1994-2003 közt is igazgató, 2007 óta pedig annak ismét az élén álló Persányi Miklóst is megpróbálta meggyőzni a városligeti liliputi színház újjáalakításáról, de az igazgató félresöpörte az ötletet.
A Liliputi Színháznak pedig ezzel örökre befellegzett.
