Kultúra

A Ragadozó városok pocsék film, de egész jó szórakozás

Aki szerint pedig a cím két tagmondata kizárja egymást, az nem látott még B-kategóriás akciófilmet. Kritika.

Hogy mi a varázsereje a young adult disztópiáknak, azt majd talán egy hosszabb esszében egyszer kiderítem, de hogy valami van, az biztos: a zsáner ugyanis hosszú évek óta nem és nem kopik ki a mozikból. Az apokalipszis/kataklizma eleve izgalmas téma, és elképzelni, mi lehet utána, ezredszerre is érdekes játék, ahogy a Nagy, Gonosz Diktátorral szemben kiálló Forradalmár Fiatal archetípusát is könnyű szeretni: a lázadók a legjobb főhősök. De azt azért látjuk, hogy az elmúlt évek lázas szerelme a zsáner iránt kezd kissé kihűlni, legalábbis az ide tartozó filmek egyre kevesebb jelentőséget kapnak, már nem generációjuk legnépszerűbb színészei kapják a főszerepeket, nem sztárrendezők dirigálják őket, és ha a büdzsé tisztességes is, mégsem folyik a csapból is a promó. A Ragadozó városok a tipikus példa: tisztes költségvetés, de a rendező csaknem ismeretlen, a főszereplők egy kivételtől eltekintve középmezőnyös vagy alig ismert feltörekvők, és hiába az év végi csúcsidőszakra időzített premier, nem érezhettük úgy a marketingkampány nyomán, hogy ez aztán a kihagyhatatlan két ünnep közti blockbuster. És nem is az, nagyon nem.

Fotó: UIP Duna

A sztori felvezetése némiképp ködös, a mélyebb magyarázatokért alighanem a könyveredetihez kellene fordulnunk, mindenesetre annyi a filmből is egyértelmű, hogy egy olyan korban élünk, amikor az általunk ismert világ helyett az élet keretei merőben mások. Kezdve egyből azzal, hogy egyfajta steampunk neonomád életmódot folytat a világ nagy része: a városok kerekeken guruló óriási gépek, amelyek azéért járják a tájat, hogy újabb településeket kebelezzenek be, ezzel sejthetően erőforrás-tartalékokra téve szert. Fő helyszínünk London guruló városa, legalábbis kiindulásként, mert aztán főhőseink egész hamar elhagyják: egyikük önszántából, másikuk kevésbé. Az előbbi egy vad fiatal lány, Hester, aki az után menekül le a városról, hogy a város vezetője elleni merénylete – melyben anyja halálát és saját arcát elcsúfító sebhelyét akarta megtorolni – nem sikerül, utóbbi pedig egy Tom nevű múzeumi dolgozó, aki akaratán kívül zuhan le onnan, és mindennél jobban szeretne hazajutni, nem mellesleg azért, mert a városokon kívül a túlélésre nem sok esélye van. A két fiatal kénytelen összefogni, pedig nemigen kedvelik egymást, hogy visszajussanak Londonra, ám az útjuk végül máshová, máshogyan vezet.

Fotó: UIP Duna

Bár csak a fő vonalakat vázoltam fel, így is feltűnhet, hogy már a bevezető is mutat némi káoszt, a továbbiak pedig csak fokozzák a dolgot. Két hősünk elindul, de útjuk más irányt vesz, közben London vezetőjének egynél több ördögi terve van, egyik Hester ellen, a másik egy gigantikus és rejtélyes fegyver létrehozására irányul. Így aztán képbe kerül egy zombi-terminátor, egy rejtélyes ázsiai Trinity-hasonmás, furcsa, hobbitszerű figurák, rabszolga-kereskedők, egy gonosz tudós és egy jóságos zenbuddhista vezető, egy lebegő és egy klasszikusan letelepedett város, repülőgépflotta: van itt minden, mint a búcsúba’. És nem csak sztorielemből van kismillió, ezzel együtt jár a látványvilág folyamatos változása, és az sem mellékes, hogy az idő és a tér néha nem tudni, hogyan kanyarodott oda, ahova, az pedig, hogy a szereplők motivációi és emberi minőségei néha irányt váltanak, már csak hab a tortán. Őskáosz a javából, de tulajdonképpen egészen szórakoztató, ha eltekintünk az olyan felesleges dolgok számon kérésétől, mint a logikai rend.

A csapongáson nagyon nem lepődik meg senki, aki kicsit utána jár a rendező munkásságának: Christian Riversben a profizmus keveredik a kezdőséggel. Ő ugyanis egyfelől igazi tapasztalt öreg róka Hollywood gigaprodukcióinak terén, A hobbit-filmek mindegyikében benne volt rendezőasszisztensként, gyártásban, a képes forgatókönyv rajzolójaként, sőt, a vizuáliseffekt-csapat tagjaként Rivers Oscar-díjat is kapott a 2005-ös King Kongért, másrészt viszont saját rendezése eddig csak rövidfilmben volt. Hogy ezek után hogyhogy rábíztak egy ekkora projektet, az rejtély, mindenesetre ez a kettősség a rendezésén is meglátszik: ami a gyakorlaton múlik, a működés, a gördülékenység (höhö), a show működése, az stimmel, ám a vízió és közlésvágy, ami ezt a kaotikus alapanyagot irányba állíthatta és jobbá tehette volna, hiányzik. A végső mérleg így középtájon inog, ami mindennel együtt sem kis mutatvány: mégis csak egy sokmillió dolláros produkció gyeplőit kellett tartani.

Fotó: UIP Duna

Az alakítások a semmilyen, az unásig ismert és a bűnrossz között mocorognak, Hera Hilmar Hesterként feledhető, de okés, Hugo Weaving isten tudja hányadik főgonosz-szerepében hozza ugyanazt, amit már hozott néhány tucatszor, a Tomot alakító Robert Sheehan viszont olyan szégyentelenül ripacskodik, hogy azt kínszenvedés nézni akkor is, ha őt akarják beállítani az egyik új ügyeletes szépfiúnak, és a mellékszereplők is hasonló színvonalon mozognak. Ugyanakkor van, ami elviszi helyettük a filmet, elsősorban a látvány, ami az ezerfélesége ellenére is egész erős, némely jelenetben még ízléses, sőt, szinte fenséges a megint másutt messze túltolt CGI. Az akció minden nyilvánvaló túlzása ellenére is működik, az adrenalin-adagolással sincsen nagy gond, még a veszteségeket is majdnem átéreznénk, ha épp főhőseink nem tudnának olyan könnyedén túllendülni milliónyi embertársuk és barátaik halálán. Ugyanakkor persze emberi mélységet pont felesleges keresni ebben a csapongó, de egész szórakoztató őskáoszban.

Ragadozó városok (Mortal Engines) 2018, 128 perc – értékelés: 6/10

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.