Nemrég mutatták be Újvári Csaba Osztálytalálkozó című filmjét a „legendás” Horvai-Kapási színész osztályról, ahonnan a film rendezőjén kívül mindenki ismert színész, rendező lett, és ahová ön is járt. De miért legendás ez az osztály? Ennyire ritka, hogy egy színész osztályból mindenki sikeres lesz?
Inkább manapság ritka, mert régebben kisebb létszámú osztályok voltak, nyolc-kilenc fő volt egy osztály, és ők könnyebben elhelyezkedtek. Bár akkor meg az volt a divat, hogy menjen el az ember vidékre először, és utána szállingózzanak vissza Pestre. De akkor még nagyobb volt az átjárás a színházak között, ma már, akinek van szerződése, azt félti, tehát elég nagy kíváncsiságnak kell lenni az emberben, hogy átmenjen egy másik színházba társulati tagként. Nálunk már az egyetemen kiderült, hogy borzalmasan renitensek vagyunk, sok velünk a baj, de igen tehetséges osztály vagyunk, mind a tizenkét ember. És ezért nem kezdtek el minket büntetni, hanem próbáltak minket megmenteni. És mindenki kapott budapesti szerződést, egy kivétellel: Német Mónika Kaposvárra ment. Ez elég ritka, hogy mindenki azonnal kapjon szerződést és mindenki Budapesten, és az is, hogy mindenki ma is a pályán van, és mind ismert, elismert szakemberek.
Most már több helyen is képzik a színészeket, gyakorlatilag túlképzés van.
Rengeteg színész jön ki már a Kaposvári Egyetemről és a Színművészetiről is minden évben, plusz még rengeteg színésztanoda van. Nincsen ekkora felvevőpiac: mi jövőre szerződtetünk két végzős hallgatót, és akkor most jó pár évig nem kell megint fiatal színészt felvennünk. És ez csak két ember.
Az nagyon látszik a filmben, hogy az osztály nagyon összejött, ma is évente találkoznak. Viszont azt is mindenki kiemelte, hogy nagyon kemény volt a képzés, nagyon sok szenvedéssel, fájdalommal, vívódással járt. Lehet, hogy épp ez a keménység tette kiemelkedően sikeres osztállyá önöket?
Kell ehhez a pályához egy alapvető tehetség, de az csak az alap, azon túl kicsit úgy működik, mint egy film, amit az ember leforgat, és aztán az utómunkában még úgy nyolcvan százalék rákerül. A színészettel is így van ez: a tehetség nagyjából húsz százalék, és ahhoz jön még a szorgalom, a szerencse, a szocializálódás, hogy ki milyen stílust, minőséget és ízlést szív magába, milyen kollégák között van, milyen rendezőkkel dolgozik együtt, lesznek-e mesterei, olyan kollégái, akikre fel tud nézni, megtanulja-e, mikor kell nemet mondani, mikor kell igent mondani. Ezek a kérdések mind fontosak.
Azokban a kemény években eszébe jutott, hogy ezt nem csinálja tovább, nem kell ez a feszültség?
Igen, még a legelején, amikor volt a harmadik rosta. Egyhetes felvételi volt, és akkor már ugyanezt a metódust kérték tőlünk, hogy egész nap próbáltunk, óráink voltak, reggeltől éjszakáig bent voltunk és dolgoztunk. Ekkor mondtam azt, hogy ez nekem sok lesz, én ezt nem fogom bírni. Fel is hívtam anyámat, hogy én akkor most innen hazamegyek. Akkor még nem volt mobiltelefon, úgyhogy az utcáról hívtam, és végighallgattam ugyanezt a beszélgetést a szomszéd fülkéből is, hogy egy srác mondja, hogy ezt nem csinálom végig, hazamegyek, ne is próbálj itt tartani. És aztán letettük a telefont, kijöttünk a fülkéből, és összenéztünk a Fekete Ernővel. Aztán később még megsokszoroztam az egyetemi éveket azzal, hogy a harmadik év végén szültem az első gyermekemet, hogy ha nem lett volna elég melós az egyetem, még kitaláltam magamnak extra intéznivalót. De akkor már nem akartam abbahagyni. Amikor kiderült, hogy terhes vagyok, anyám kérdezte is, hogy mi lesz az iskolával, egyből mondtam, hogy nem hagyom abba. És Horvai István, aki az osztályfőnököm volt – Kapás Dezső sajnos meghalt addigra – kérdezte, hogy először is mit akarok csinálni. Én természetesen meg akartam tartani a gyereket, és ő nagyon támogatott is ebben, mondván addig maradok otthon, ameddig akarok, és amikor visszajövök, ott folytatom a tanulmányaimat, ahol a többiek épp tartanak.
Eddigre már nem volt kérdés, hogy színésznő akar lenni.
Nem, egy kicsit később lett megint kérdés, de akkor is hamar eldőlt, hogy folytatom.
A tánc lett volna a B-terv?
Nem, hanem hogy otthon maradok a gyerekemmel és a családnak élek, csak addigra már úgy alakult a házasságunk, hogy mégiscsak jobb volt itt maradni.
Az ott egy – fogalmazzunk így – intenzív időszak lehetett: egyedül egy kicsi gyerekkel.
Igen, van mire emlékezni, és lesz mit mesélni az unokáknak is, bár nem igazán rájuk tartozik. Volt miből játszani, volt mit mesélni a közönségnek akkoriban, meg lesz is még.
De korábban valódi dilemma volt az életében, hogy tánc vagy színház. Bánja kicsit, hogy nem a tánc felé ment?
Megbánni nem bántam meg, de az tény, hogy ha bármikor volt olyan felkérésem, amiben táncolni kellett, olyankor mindig az volt bennem, hogy na, most vagyok otthon, mindig akkor éreztem magam legjobban, amikor táncolhattam, úgy éreztem, hogy igazából én ez vagyok, minden más csak helyette-, mellette-dolog. De most már nem tudnám elképzelni magam úgy, hogy csak táncolok. Jó, hogy mindkettő van.
Az osztályában azért jó sok dudás volt egy csárdában. Volt önök között versengés, ami arról szólt, hogy kinek nagyobb a hangja, karaktere, jelenléte?
Nyilván volt, meg a kezdetektől az nagyon szétszedte az osztályt, hogy a mi évfolyamunkba húsz embert vettek fel, de csak tizenketten maradhattunk, a többieket kiszórták. De azért is vettek fel ennyi embert, mert nagyon sok fiatalt vettek fel egyből a gimnázium után, ami nem volt egy bevett szokás, inkább az volt jellemző, hogy gimnázium után menjenek, szerezzenek egy kis gyakorlatot, tapasztaljanak, és ha az már megvan, majd akkor felveszik őket. Nálunk viszont úgy mondták, hogy adnak egy esélyt, hogy egy év alatt kibontakoztassuk magunkat. És sokan voltunk tizennyolc évesek, de azért ott voltak a szőrös tökűek is, akik már voltak színházi gyakorlaton, Anger Zsolt, Fekete Tibi, Hajdú Steve, és azért hozzájuk viszonyítva nekünk nehéz volt. Nekem az is hendikep volt, hogy vidékről jöttem, és nem voltam benne a budapesti színházi világban még nézőként sem, nem ismertem a pesti színházakat, előadásokat, belülről meg végképp nem. Persze nem lehetetlen teljesen ismeretlenül a gimnázium után bekerülni az egyetemre, de éreztem, hogy azokhoz képest, akik már voltak gyakorlaton, tegeznek tanárokat, vagy játszottak együtt, azokhoz képest én nagyon le vagyok maradva. Nehéz volt az indulás: nagyon vidékinek és nagyon semmilyennek képzeltem magam, tele voltam görccsel. Aztán elsőben megjött az áttörés, és akkor már éreztem, hogy a színpadon nem jelent hátrányt a gyakorlat hiánya, sőt, néha a szűz szem még erénybe is tudott fordulni. Akkor már megnyugodtam, hogy talán mégsem vagyok annyira lemaradva, vagy utolérhetem őket. Persze biztos csináltunk nagyon sok naiv, dilettáns hülyeséget, de ezt ugyanúgy megcsinálták azok is, akik egy évet már voltak színpadon.
Mi hozta meg ezt az áttörést?
Volt egy Madách fesztivál az egyetemen, ami akkor még Főiskola volt, és minden egyetemi évfolyamnak ki volt osztva egy szín Az ember tragédiájából, külföldről is jöttek egyetemisták, és nekik is ki volt osztva egy-egy szín, azt kellett mindenkinek előadni. Nekünk a paradicsomi szín jutott. Horvaiék osztották ki a szerepeket, Anger volt az Úr, Széles Tomi volt Lucifer, Újvári Csabi volt Ádám, és az Évát nem tudták eldönteni, és nekem is kiosztották, meg Marozsán Erikának is. Persze egyikünk sem akart lemondani a szerepről a másik javára, de kifúrni sem akartuk egymást, és aztán végül is az élet megoldotta: Erikának kijött a lumbágója, és én maradtam Éva. Az lett a koncepció, hogy azt, hogy kinek hol a Paradicsom, azt úgysem lehet meghatározni, ezért mi kitaláltuk, hogy legyen disznóól. A kollégiumból a párnákat szétvágtuk, kiszórtuk belőlük a tollakat, a konyháról megmaradt rothadó almákat meg kenyérdarabokat egy lavórban vízzel összeáztattuk, és ez volt a moslék, amit hozott nekünk az Úr, Anger Zsolt, hentesköpenyben, hentessapkában, fehér nadrágban és két hatalmas, fehér szárnnyal a hátán. És ez a tollas, mocskos, moslékos állapot engem teljesen felszabadított, hogy annyira jól éreztem magam a színpadon – meg persze, jó volt a jelenet is –, mint korábban soha. És megtapasztaltam, hogy nem csak görcsösen, a néma csendben, sötét színpadon valami Kossuth-beszédet lehet mondani, hanem az is lehet, hogy van egy játszótér, ahol önfeledten lehet játszani. Akkor megéreztem, hogy ha van ilyen, és ez is színház, és ezt is nézik, akkor nyilván máskor is meg lehet tapasztalni majd ezt az érzést más környezetben. És a tanárok is láttak rajtam egy olyan felszabadult állapotot, amire azt mondták, hogy ha ez van, meg én ilyet tudok, akkor ezt biztos máshol is el fogom tudni érni.
Pedig önből sokkal inkább egy nyugodt, decens, elegáns atmoszféra érezhető, első ránézésre nem kimondottan az a karakter, aki harsányan, megőrülve tombol egy ilyen extrém térben és helyzetben. Ennek a majdnem szigorú, zen kisugárzásnak ennyire nincs köze a valósághoz?
Én a színpadon akarok színésznő lenni, és nem az életben. Így érzem magam jól a civil életben, a színpadon meg bármit megcsinálok, a végleteket is nagyon szeretem. Nem sok lenni, hanem amit indokol a szerep, de ott meg nem akarom visszafogni magam.
Érzett olyat, hogy beskatulyázzák? Az Álomutazóban is egy szigorú karaktere van, a Terápiában is egy nagyon visszafogott karaktert játszik, még a Csak szex és más semmiben is, ahol pedig ön a főszereplő, sem egy végzet asszonyát játszik, hanem egy hétköznapi, valóságos nőt.
Nem hiszem, hogy skatulya lenne a valódi nő szerepköre, abba azért elég sok minden belefér. A nagy dívába meg a díva fér bele. Nem vágytam a díva kategóriába sosem.
Ha már Csak szex és más semmi: ott megvolt az esélye, hogy bekerüljön abba a színészi körbe, akiket nemcsak minden egyes filmbe hívnak, de bulvárlapokban, tévéműsorokban szerepel, és állandóan a nyilvánosság előtt van. Tudatosan kerülte ezeket a lehetőségeket?
Igen, mert nem ez az oldala érdekel a szakmának, nem a celeblét, és erre azóta is próbálok odafigyelni. Bár már nem is bombázgatnak a bulvárlapok, hogy mondjak már valami érdekeset magamról. Érdekes, hogy mindenféle produktum nélkül be lehet így az újságba kerülni, de engem a produktum, a munka érdekel, nem az, hogy jelen legyek a médiában. Dolgozom, és ha olyat dolgozom, ami érdekes, az meg úgyis bekerül.
Hamarosan megint az Álomutazóban lép majd színpadra. Mi vonzotta ebben a szerepben?
Egyrészt négy- vagy ötezer embernek játszani egész más lépték – igaz, ezt már kipróbálhattam a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Szerettem volna egy ilyen nagyszabású játékban részt venni, hogy a zene és a látvány mellett nem tudom, hány százan vagyunk a színpadon, amikor mindenki fent van artistáktól technikusokig. Másrészt meg itt, a Tháliában nem tervezünk gyerek-előadást egyelőre, és a gyerekeim nem is tudtak még miben engem megnézni, pedig mindig szerettek volna, és az Álomutazónál azt mondtam, hogy ezt akkor miattatok is vállalom, hogy meg tudjatok nézni valamiben. Emellett Juronics Tamás volt egy olyan biztosíték, meg a kollégák, ami miatt ezt szívesen elvállaltam.
Az Álomutazó csak egy szerep a nagyon intenzív szakmai életéből, hisz folyamatosan színpadon van, nemrég A Dal zsűrijében láthattuk, és évente legalább egy film- vagy tévés szerep is akad.
Igen, most épp Bergendy Péternek a Post mortem című mozifilmjén dolgozunk. Szeretem, ha van valamilyen extra kihívás is egy szerepben, legyen az film vagy színház, de például A Dal zsűrizése is egy ilyen újfajta kihívás volt. Ebben a filmben meg kellett tanulnom búvárkodni, mert még nem merültem palackkal, csak pipával. Plusz öröm, hogy a Post mortem 1918-ban játszódik, és kosztümös filmet nagyon jó forgatni, mert a miliő, a közeg már eleve meghatározza az ember érzéseit, visszarepít az időben.
És a Thália Színház művészeti vezetése, amit nemrégiben vette át Csányi Sándortól, hogy ízlik?
Nem kevés melóval jár, de ez is ugyanolyan kihívás, egy teljesen új aspektusa a színháznak, amire eddig nem volt módom rálátni. Élvezem, bár van, amikor nem hagy aludni, meg nagyon kell igyekeznem a hétvégéken gyorsan mindent elfelejteni, hogy ne járjon az agyam folyamatosan a színházon, mert különben nagyon hamar kimerülök. De nem volt időm átgondolni sem, hogy mit várok ettől a feladattól, mert olyan hirtelen jött a felkérés. Meg nem is szeretek előre belegondolni, hanem mindig jön egy feladat, és azt kell mindig aktuálisan lépésről lépésre megoldani.
Ez az intenzitás miből adódik, nem szívesen mond nemet?
Most már tudok nemet mondani, viszont szeretem, ha van dolgom. Soha nem szerettem úgymond magammal foglalkozni. Valószínűleg nem véletlen az sem, hogy három gyerekem lett – így már nincs is időm magamra – sőt, amikor a kicsi is már nagyobb lett, akkor lett egy kutyánk, meg van tengerimalacunk, nyúlunk, teknősbékánk meg halaink is. Persze nem akarom ezzel egy helyen említeni a színházi művészeti vezetést, de általában szeretem, hogyha van tennivaló, otthon se nagyon szoktam úgy leülni, és nézni magam elé, hanem ott is mindig valamit tennem kell, szeretem ezt a pörgést-nyüzsgést, meg azt, ha az otthoniak közül is mindenki el van rendezve, ha minden adott ahhoz, hogy mindenki jól érezze magát.
Azért ki tud kapcsolni?
Most már azért tudatosítani kell a kikapcsolást, mert amíg nem volt ennyi feladatom, akkor adódott, hogy csak úgy kikapcsoljak néha, de most, hogy ennyi a feladat, mindig lenne mit csinálni. Ha nem csinálok direkt üres órát, akkor az mind megtelik, de most már ezt tudatosan leállítom, és inkább a gyerekeimmel vagyok.
