Kultúra

Amikor a bécsi hülyegyerekek kézikönyv alapján írtak világslágert

Harminc éve jelent meg Bring Me Edelweiss, mely a Hogyan írjunk könnyen listavezető slágert? című kézikönyv és egy részeg svéd segítségével tarolta le pár hét alatt a világot. A mára nagyrészt elfeledett, végletekig cinikus dal több volt egy sima trash pop slágernél.

A nyolcvanas évtized az osztrák popzene nagy korszaka volt: Falco nemcsak Ausztria, hanem az egész német nyelvű népesség legnagyobb popsztárjaként még Amerikát is meg tudta hódítani, a Live is Life az Opustól igazi világsláger lett, és még az Erste Allgemeine Verunsicherung is fel tudott kerülni a brit slágerlista alsó régióiba. Ezek létező, odahaza már egyébként is jó ideje sikeresen működő együttesek vagy előadók voltak, akik a tehetségüknek és/vagy a szerencséjüknek köszönhetően meg tudták méretni magukat külföldön is. Egész más volt viszont a korszak utolsó nagy osztrák slágerének, a hódító útját pont harminc éve, 1988 novemberében megkezdő Bring Me Edelweissnek a sorsa, amely egy rövid időre a popzene úttörőivé emelt egy osztrák együttest.

Ha játszol hangszeren, azonnal hagyd abba

Az a korszak egyébként is forradalmi jelentőségű év volt a poptörténetben, hiszen ekkor törtek be a mainstreambe az elektronikus zene aktuálisan legfrissebb mutációi, mint a house és a hiphop, és ezek túlzás nélkül rövid idő alatt teljesen átrajzolták a slágerlistákat. 1987-ben még a Hi-NRG-ből, szintipopból, italo-discóból összegyúrt kommersz pophangzás volt az egyeduralkodó (legjobb példa erre a Rick Astley és Kylie Minogue fémjelezte Stock Aitken Waterman-trió slágerdömpingje), ez egy-két év leforgása alatt szinte teljesen eltűnt. Addigra a hangminták használata is egyre általánosabb lett, 1988-ban pedig az Akai piacra dobta az MPC samplert, amely lényegesen megkönnyítette a hangmintázást, és hasonló fejlődést gyakorolt az elektronikus zenére, mint a Roland TR-808 dobgép vagy a Roland TB-303 szintetizátor.

Amikor 1987 nyarán a M|A|R|R|S nevű angol alkalmi kollektíva piacra dobja a Pump Up the Volume című kislemezét, még általános feltűnést kelt azzal, hogy kismillió hangmintából rakták össze a dalt, de miután jött a többi hasonló acid house sláger (Bomb The Bass: Beat Dis, S’Express: Theme From S’Express stb.), rövid idő alatt ez lett az uralkodó hangzás. Aztán 1988 nyarán a Timelords duó vitte el a falig a hangmintázás elvét, amikor a Doctorin’ the Tardis című számában gyakorlatilag összegyúrta a Doctor Who című sorozat főcímzenéjét Gary Glitter Rock and Roll (Part Two) című slágerével (belekomponálva még a Blockbustert a Sweettől és a Let’s Get Together Tonightot Steve Walshtól), és meg sem állt a brit lista éléig. A Timelords Bill Drummondot és Jimmy Cautyt jelentette, akik később KLF néven a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának egyik legsikeresebb előadói lettek.

A Doctorin’ the Tardis sikere után gyorsan össze is dobták a Hogyan írjunk könnyen listavezető slágert? című kézikönyvet, melyben gyakorlati tanácsokat adtak mindenkinek, aki pénz és tehetség nélkül szeretett volna popsztárrá válni. A könyv persze legalább annyira egy görbe tükör a popipar előtt, pláne ismerve a cinikus, zeneipar-ellenes hozzáállásáról hírhedt Cauty és Drummond későbbi radikális gesztusait, például azt, amikor a zenéből befolyt összes jövedelmüket, vagyis mintegy egymillió fontot égettek hamuvá, és ezt filmre is vették. Ennek ellenére a könyvnek voltak kézzel fogható tanácsai is („Legyél munkanélküli mert kevés pénzzel a zsebben élesebb az agy”, „Ha eddig játszottál valamilyen hangszeren, azonnal hagyd abba, sőt, a legjobb, ha el is adod azt a vackot” stb.) és voltak, akik figyelmesen el is olvasták ezt.

SOS, hozz havasi gyopárt!

Két bécsi fiatal, Walter Werzova és Martin Gletschermayer feltétlenül közéjük tartozott, annak ellenére, hogy nem is beszéltek rendesen angolul. Közülük Werzowa volt a képzettebb: klasszikus zenét tanult, de gyorsan váltott, és az elektronikus zene kezdte érdekelni, majd Falco kísérőzenészeként folytatta, mivel értett a digitális hangszerek programozásához. Ekkor találkozott Gletschermayerrel, akivel valami új dance projektet akartak csinálni: „Az egyik hétvégén nem volt semmi dolgunk, és azzal hülyéskedtünk, hogy a német népzenét párosítsuk a house-szal. Néhány hétvégét aztán elszórakoztunk ezzel, miközben másra is volt időnk, gyors és szórakoztató meló volt. Egy fiatal énekesnő, Maria Mathis is Bécsben énekelt jódlit akkor, és őt is bevettük a dalba” – mondta Werzowa James Arena Europe’s Stars of ’80s Dance Pop Vol. 2 című könyvében. Az Edelweiss ekkor már szándékosan valami jellegzetesen osztrák tracket akart csinálni, és mi lenne osztrákabb a jódlinál és a havasi gyopárnál (Edelweiss)?

Persze ez még önmagában kevés lett volna, de itt jött a képbe a Kézikönyv tanácsa: keress valami régi nagy slágert, és azzal add el a sajátodat. Werzowáék választása az S.O.S.-re esett az ABBA-tól, ahhoz azonban, hogy a refrént kölcsönkérjék, engedélyre volt szükség: „Egy pénteki délutánon hívtuk fel az ABBA kiadóját Svédországban. A férfi, aki felvette a telefont, a hangja alapján részeg volt. Megkérdeztük, használhatjuk-e a dallam egy töredékét, mire mondta, hogy hogyne, és el is faxolta nekünk az engedélyt. Mi nem is törődtünk ezzel többet, az ABBA azonban nagyon is.” Ám hiába dühöngött az együttes (amely nem sokkal korábban pont Cauty és Drummond első projektjének a lemezeit zúzatta be jogtalan hangminta-használat miatt), nem tudott mit tenni, hiszen az Edelweiss birtokában ott volt a kiadó engedélye.

Az S.O.S. átírt refrénje mellett aztán még néhány egyéb dal is feltűnik a Bring Me Edelweissben hangminta formájában (Indeep – Last Night a DJ Saved My Life, egy hang a Rock Me Amadeusból stb.), kapott néhány akkor rendkívül menő italo-house alapot, egy akkoriban kötelezően ügyetlen rap- és szkreccsbetétet, és kész is volt a világsláger. Kellett ehhez még, hogy Münchenben a Giorgio Moroderrel és Harold Faltermeyerrel dolgozó Jürgen Koppers keverje, és mindehhez jött egy ötletes, már-már pop-artosan ízléstelen videoklip, melyben volt minden: alpesi háttér, régi filmbetétek, bajor szofszexfilmeket idéző, dirndlis/bőrnadrágos szereplők, nagymellű mulatt nők, figyelmesen az előtérbe nyomott dekoltázzsal; de főleg mindenféle koncepció nélkül, funkciótlanul összevissza ugráló fiatalok. A világ pedig mintha pont ezt várta volna Ausztriától.

Azt hittük, úgy fogadnak, mint Michael Jacksont

A ‘88 novemberében megjelent kislemez először az osztrák rádiókat hódította meg, gyorsan listavezető is lett a listán, majd jöttek a szomszédos, német nyelvű országok, és februárra már a Bring Me Edelweiss volt az egyik legnagyobb sláger Európában. A kislemez a brit lista ötödik helyéig jutott, de listavezető volt Új-Zélandon és még Amerikában is bekerült a Billboard top 10 dance slágere közé, úgyhogy túlzás nélkül világslágerről beszélhetünk. Az Edelweiss tagjai a kötelező tévés promóciós fellépéseken is hozták a klipben nyújtott színvonalat: „Csirketollakkal és gumicsirkékkel léptünk a színpadra, cukorüvegből készült korsókat vertünk szét a fejünkön. Egyes előadók nem is voltak hajlandók színpadra lépni utánunk, mert veszélyes volt, amit magunk után hagytunk” – meséli a már említett könyvben Werzowa, aki szerint a háromperces hírnevük legvalószínűtlenebb jelenete az volt, amikor a legendás impresszárió, Seymour Stein lejátszotta a dalt Madonnának telefonon, úgy, hogy közben ők maguk is a vonalban voltak.

A bécsi hülyegyerekek egy rövid időre tényleg sztárok lettek: ide-oda reptették őket a világban, sztárokkal foghattak kezet, és már kezdték is elhinni magukról, hogy valakik, amikor Párizsban rá kellett eszmélniük, hogy hol a helyük: „Eleve nem értettük, miért csak egy kisrepülőt küldtek értünk, és miért nem az első osztályon utazunk. A repülőtéren senki sem várt bennünket, és beletelt egy kis időbe, mire elértünk valakit a párizsi Warner irodában, aki azt mondta, hogy valami közbejött, menjünk be taxival a városba. Fogtunk hát egy taxit, és elmentünk a szállodába, ami nagyon kicsi volt, ezért mi, elbizakodott fiatal srácok, kezdtünk kiakadni. A kiadóból viszont nem értek oda az esti vacsorára sem, és csak utána ugrottak be pár percre, de még a kávéjukat se fizették ki. A siker nagyon a fejedbe tud szállni, mi pedig azt hittük, úgy fogadnak majd bennünket, mint Michael Jacksont. Hát nem így történt.”

Werzowa azonban a mai napig hálás a francia kiadónak ezért: „Ez jó lecke volt a számunkra, és a megfelelő perspektívába tette az egészet – most először éreztük, hogy mégsem vagyunk legyőzhetetlenek.” És erre szükségük volt, mert a sikernek nem lett folytatása. Következő kislemezük, a hasonló receptre épülő, de érezhetően profibb I Can’t Get No… Edelweiss már bukás lett, hiába énekelt benne a kitűnő Jocelyn Brown. De valójában itt ütött vissza, hogy az Edelweiss tagjai (Werzowa, Gletschermayer és a harmadik tag, Matthias Schweger) nem voltak zenészek, és inkább érdekelte őket a felhajtás, mintsem a stúdiómunka. Werzowa szerint el is késtek a folytatással, és mire az I Can’t Get No megjelent, már nem volt téma az Edelweiss.

Egyslágeres csodák

Az Edelweiss által feldobott labdát azért lecsapta valaki: a Vienna Lusthouse nevű kollektíva, amely még egyet csavart a koncepción, és úgy döntöttek, ha már lopunk, akkor osztráktól lopjunk. És mi lehetne osztrákabb Johann Straussnál és a Radetzky-indulónál? 1989 júniusában a Vienna Lusthouse az osztrák lista 4. helyéig jutott a Ready for Radetzky című kislemezzel, amely nagyjából ugyanazt a koncepciót vitte a végletekig – Sissi-paródiával, böfögéssel, még ügyetlenebb rapbetéttel. Ez már a határokon kívül nem hódított, de szép példája annak, hogyan lehet még egy bőrt lehúzni egy eredetileg is fokozhatatlanul cinikusnak tűnő ötletből.

Utólag nézve mégis irigylésre méltó az a felhőtlen jókedv, ami ezekből a dalokból jön: a korszak zenéinek ecstasy-fűtötte világbéke-hangulata összecsengett a hidegháború végét üdvözlő optimizmussal, miközben a house-forradalom úgy tűnt, hogy tovább demokratizálja az angolszász megasztárok dominálta popzenét. Rövid idő alatt olasz (Black Box), belga (Technotronic), német (Snap!) stb. producerek dalai tűntek fel a listák élén világszerte, és ezt a sort pont az Edelweiss nyitotta meg a kontinentális house-produkciók előtt.

Az Edelweiss aztán évekkel később visszatért, a Star Trek-tematikájú Raumschiff Edelweiss című szám német nyelvterületen sláger is lett, de már közel sem tűnt annyira újszerűnek. Ekkor Walter Werzowa már nem is volt a tagja az együttesnek, mert Amerikába költözött, ahol egész komoly karriert futott be: ő szerezte például az Intel processzorral ellátott számítógépek bebootolásakor hallható szignált, de hollywoodi filmzenéken is dolgozott, így például a Különvélemény című Spielberg-filmben. Valószínűleg jobban járt így, mintha a popzenei karrierre tette volna fel az életét, már csak azért is, mert a novelty slágerek (vagyis a nagyban a humor és egyéb faktorra építő dalok) elkövetői általában megmaradnak egy, de maximum két slágeres csodának, mesélhet erről az O-Zone-tól Scatman Johnig sok mindenki.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Image: 73885865, John Fitzgerald Kennedy-nek Ìrt levÈl Kar·csondrÛl, Place: Budapest, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.